Jelige: Néha kicsit meg kell halni – A történet
Arra gondolt, hogy a fájdalom, mi tüskés börtönt vont a szíve köré, mi papírgöngyöleggé gyűrte a lelkét és letaszította a süket föld alá, elmúlik-e, ha nem mondja ki.
Mégis mi változott volna, ha nem szökik el. Végignézik az első sorból, ahogy elsorvad, ahogyan a beteg agya átveszi az uralmat, ahogy nem ismeri majd fel őket, ahogy a szemük láttára felejti el mindazt, ami hozzájuk kapcsolja, nem, azt nem akarta, rázta meg a fejét.
A történet
Mesélik, élt egy történet, miben a kávé meleg volt és a fahéj nem olvadt bele a tejhab sűrűjébe, egy ábránd, mi hetykén borzolódott miközben a pincér lavírozott az asztalok között, egy villanás, minek nem volt súlya, egyszerűen csak létezett, egy szivárvány, mit csak be kellett lélegezni.
A lány, kinek neve legyen Alma, napok óta feküdt a rózsás díványon, behúzott függönyök veszélyesen magányos védelmében, hiába csábította a napsütötte szagú világ, inkább magába szívta a szoba Edit Piaf-al teli levegőjét, és fásult aggyal nézte a nárciszokat, mik sárgán éltek bele a világába. Kívánkozott róla a hálóing a mosógép öblítős hűvösségébe, kócos szőke haja fésűért kiáltott, sírástól kiégett kék szeme vágyakozva kutatta a kinti élet lehetséges boldogságát. Nem fürdött. Nem mosott fogat. Nem akarta tudni, hogy más emberek élnek, magára húzta a takarót, erősen becsukta a szemét, nehogy bármit is lásson a külvilágból, nehogy eszébe jusson, hogy még létezik ő is. Csak feküdt és úgy akart maradni, átaludni a világot, hogy ne érezze az elviselhetetlen magányt, hogy az üresség, amitől hányingere van, elmúljon. Vergődött hangtalanul az ébrenlétben, kívánta, bárcsak ne lennének gondolatai, bárcsak ne hallaná szívének háborgó dobbanásait, hánykolódott a kimért csendben, peregtek előtte a percek, és nem volt vigasz, nem volt menedék, csak ő volt egyedül. Belemenekült a vágyaiba, remélvén, hogy feledteti azt a bánatot, amit érzett, de a vágyai okozták a bánatát, így örökös körforgásban kínlódott. Hitte, hogy jól cselekedett, hogy ez csak rá tartozik és senki másra.
Elfáradt. Évek óta harcolt, de be kellett látnia, hogy nincs tovább, egyszer a szakadék is véget ér. Félt már eleget, most már nem fél, nem fél attól, hogy közelről lássa a halál fertőtlenítőszagú csendjét, aki mint elnéző anya csitítja el csókjával a gyarló embert, fiam, halandó vagy, most már ne küzdj, tudni kell abbahagyni. Sosem panaszkodott, az elmúlt két évben egyszer sem mondta, hogy elég, végigjárta az összes klinikát, megadóan ült az összes kórház várótermében, nyugodt arccal hallgatta az összes orvost. Talán szólnia kellett volna a családjának, talán a férjének elmondhatta volna. Talán. De mégsem.
Arra gondolt, hogy a fájdalom, mi tüskés börtönt vont a szíve köré, mi papírgöngyöleggé gyűrte a lelkét és letaszította a süket föld alá, elmúlik-e, ha nem mondja ki.
Mégis mi változott volna, ha nem szökik el. Végignézik az első sorból, ahogy elsorvad, ahogyan a beteg agya átveszi az uralmat, ahogy nem ismeri majd fel őket, ahogy a szemük láttára felejti el mindazt, ami hozzájuk kapcsolja, nem, azt nem akarta, rázta meg a fejét.
Jobb volt ez így. Persze a férje szenvedett, mikor a tojásos nokedli felett azt mondta neki, hogy már nem szereti, ezért elhagyja. Ráfogta, hogy hazudik, kiabált vele, nem értette, próbálta visszatartani, de akkor már eldöntötte, hogy elmegy, akkor már nem volt visszaút. Nem akarta, hogy megtudják, fájt volna neki elmondani az igazat. Így kellett lennie, gondolta. Nem akarta látni a szánalmat a szemükben, az udvarias kérdéseket, a metszően éles sajnálkozó sóhajokat. Egy kicsit még önző akart lenni, utoljára.
Megmosta az arcát hideg vízzel, és sóhajtott egyet. Ült a kád szélén, pamut hálóingben, lábán csíkos zokni, kezében idegesen vibrált a cigaretta. Nem szokott dohányozni a fürdőszobában, de ma rágyújtott és nézte magát a tükörben, miközben a füst kegyetlenül utat tört magának az orrán keresztül. Még mindig szépnek találta, ahogy keskeny csuklóját koronázzák kecsesen hosszú ujjai, ahogy hangjának hullámos ringatózására a keze önálló életet élt. De vajon meddig lesz ez még így?
Kinyitotta az ablakot. Az áporodott kétségbeesés csak úgy zubogott kifelé a kora nyári levegőbe. A szoba összebőgött illatú falait a huzat járta át, egy pillanatra megszédítette a szabadság szaga, a határtalan levegő zuhant rá napfényestül, mindenestül, a város bekúszott, körbeölelte és odasúgta a fülébe, a tiéd vagyok. Pedig dehogy volt az övé. Azoké az embereké volt, akiket látott, otthonkás öregeké háncs bevásárló szatyorral, és kismamáké liberós, hintőporszagú kétévesekkel, és diákoké koszos tornacipőkben, vigyorogva. Becsukta a szemét, hallgatta a lüktető, halkan dobbanó város szívének észrevehetetlen zörejeit, a siető, mélabúsan lépkedő emberek macskakövön koppanó elvetett gondolatait, a szerelmesek szenvedélyesen összefonódó csókjainak csattanását. Hallgatta az életet még egyszer, talán utoljára. Ez fájt neki, szeretett élni, boldog volt, mikor ébredt, mikor csak egy kicsit nyitotta ki a szemét, és csak épphogy beszűrődött a férje egyenletes, békés szuszogása a párnák alól. Boldog volt, mikor kimondhatta, amit érez, mikor a világ csak ült mellette, nem szólt egy szót sem, de tudta, hogy vele van, hogy egymáshoz tartoznak
És ez hiányzott neki, elviselhetetlenül, hogy még mindig körülvette, de már nem az övé volt, és mindig akkor kívánjuk legjobban az életet, ha tudjuk, nem kaphatjuk meg. Valakinek mindig meg kell halnia, tűnődött, hogy a többiek észrevegyék a körülöttük zubogó folyókat, a napfényt, a viháncoló szellőt. Hogy értékelni tudják a megszentelt szövetségeket, a levegőt, a pörköltet, a francia drazsét, a frissen vasalt ágyneműt. Néha kicsit meg kell halni, hogy szeressünk élni, sóhajtotta.
A lány, kinek neve legyen Alma, élt egy kicsit, majd azon a forró júliusi napon meghalt.