Berontott a házába, végigrohant a folyósón, be a konyhába. Eszelősen kereste a gyógyírt fájdalmára. A doboz tartalmát a szájába tömte. Aztán várt.
  Szédülni kezdett. Megragadta a kredencet, nehogy elessen. Könnyei patakokban folytak le az arcán. Anna nem fog hazajönni, soha többé. Akkor majd én megyek utána.

Fekete Tulipán

  A kávézóba belépve megcsapta Izabellát a friss kávé illata. Odaköszönt a pultosnak, és elindult a megszokott ülőhelye felé. Bianka még nem volt ott, így hát lapozgatni kezdte az aznapi újságot. Az Előkerült Személyek cikkelynél nem talált egy ismerős nevet sem.
  Kinyílt a kávézó ajtaja, és egy magas, szőke lány lépett be rajta. Bianka aznap nagyon vidámnak tűnt, mosolyogva közeledett Izabella felé.
  – Képzeld, itthon van a bátyám!
Izabella halványan elmosolyodott. Boti kellemes társaság volt, és neki most pont ő rá volt szüksége.
  Hármasban sétáltak a Sutában. Mindig idejöttek, ha Boti hazalátogatott Csíkszeredába. A beszélgetésük témája is mindig ugyanaz volt: tanulás, barátok, élet. A végén mindig előjött Anna eltűnésének szomorúsága is.
  Anna, Izabella húga két évvel ezelőtt tűnt el nyomtalanul. Azóta nem hallottak felőle, azt se udták, él-e még. Boti eljegyezte őt, és hisz abban, hpgy előkerül a lány, és végre összeházasodhatnak.
  Izabella egyre rosszabbul van. A húga volt élete értelme, most már nincs kiért vagy miért élnie. De a remény még halványan pislákol benne, erőnek erejével tartja égve, de már fogy az ereje. Már érzi, hogy nem bírja sokáig. Azóta depressziós. A drogokhoz is majndem hozzányúlt, de Anna miatt nem tette.
  Minden nap úgy kel, hogy aznap talán hazajön. Aztán eltelik a délelőtt, talán majd délután. A délután is tovaszáll, talán majd holnap. Az őrület szélén áll.
  Nem szeret hazamnenni, főleg nem egyedül. Miért nem kísérte el őt Boti vagy Bianka? Nem tudják, mennyire fél magától. Fél, hogy ha egy perce is magára hagyják, valami kárt okoz maga körül vagy akár saját magában. Mit gondol majd róla Anna?
  Sötét volt az utca, nagyon sötét. De volt ott meszze valaki. Egy autó lámpáiból hirtelen kiszűrődő fény embereket világított meg. Izabella megijedt. Talán egy tolvaj- vagy drogbanda. Mégis tovább ment, vonzotta a fény. Egy rendőrautő volt az, körülötte pedig pár falusi. Mindenki nagyon izgatott volt, néhányan sírtak. Egy szőke, nagyon ismerős fejet vett észre az egyik rendőrnél. Anna? Odarohant, félre lökve az embereket, és erőszakosan maga felé rántotta Annát. Mindenki sikoltozott körülötte, a rendőr ki akarta vonni Izabella kezéből a lányt, de nem tudta. Izabella vasmarokkal fogta Annát.
  Azután, mintha megégette volna a kezét, elkapta a lányról. Nem a húga volt. Szaporán rázta a  fejét, hátrálni kezdett, nekiment egy embernek, és elesett. Felpattant, és a haját tépve megfordult. Körülötte sötétség, nem tudta, merre van az otthona. Sírva szaladt el. Egy gyönyörű percig visszakapta az életét, minden renbden volt...
  Berontott a házába, végigrohant a folyósón, be a konyhába. Eszelősen kereste a gyógyírt fájdalmára. A doboz tartalmát a szájába tömte. Aztán várt.
  Szédülni kezdett. Megragadta a kredencet, nehogy elessen. Könnyei patakokban folytak le az arcán. Anna nem fog hazajönni, soha többé. Akkor majd én megyek utána.
  Remegni kezdett minden porcikája. Összegörnyedt, és a padlóra zuhant. Görcsösen, magánkívüli állapotban rángatózott, aztán minden elsötétült.