Ma megpróbálja! – határozta el magát egy nap az iskolából hazafelé menet. Odasétált a kerítés sarkához, majd megállt. Kutya sehol. Közelebb sétált. Kutya még mindig sehol. A kutya nem volt ott! Örült, mert közelebb mert menni, büszke volt magára, de hát a kutya nem volt ott, és emiatt csalódott. Biztos sétáltatják. A néni nem szokta elvinni, de néha eljön érte egy középkorú, nagy hasú férfi, bizonyára a fia, ő szokta elvinni a fekete óriást pórázon.

A rózsás novella

 Anna sosem mert elmenni a kerítés előtt. Volt annak a helynek valami rémisztő benyomása a dermesztő szépségében. A régi szürke drótkerítést benőtték a rózsák, gyönyörű rózsák. A tulajdonos egy hatvan év fölött nő volt, aki mindenféle fajtáit egymás mellé ültette a szép növénynek, és így a kerítés nyaranta hihetetlen színáradatban pompázott a rózsaszín, fehér, sárga és vérpiros rózsák tömkelegétől. Anna imádta, amikor a harmatcseppek a rózsaszirmokra költöztek, olyankor annyira nőiesnek, kedves kis virágnak látta, de megtartotta mégis azt a komolyságát, határozottságát, ami miatt szerette őket, amilyen ő szeretett volna lenni.
 Nem szerette viszont, ami mögötte volt: kedves kis öreges ház, aranyos udvarral, előtte pedig egy hatalmas fekete kutyával, amitől egész gyerekkorában félt. Az állat mindenki szerint ártalmatlan jószág, sokszor látott már járókelőket, amint a behízelgő ábrázatú ebet simogatják kézfejüket bedugva a drótkerítés szűk lyukain. Az idős nénit is kedvelte, bár sosem beszélt vele, de nagyon aranyosnak találta, magában sokszor elképzelte, ahogy behívja magához, megmutatja neki, hogy a kutya nem bánt – vagy esetleg nincs is semmilyen kutya -, süteménnyel kínálja és kedves öreg nénis történeteket mesél. Megdicséri hosszú szőke haját, ahogy minden idős nő szokta, megmutatja a tulipánjait, és elmeséli, mitől ilyen gyönyörűek a rózsái.
 De ez soha nem történt meg, és a kislány inkább kerülőt tett, nem szeretett a szűk utcában hazasétálni. Azonban megfogadta magának, hogy egyszer elmegy arra, végül is mi történhetne? Mindig egy kicsit közelebb ment, majd visszafordult, de büszke volt magára, jól haladt a célja felé. A szomszédok és a többi járókelő persze gyakori rendszerességgel nézte bolondnak, de már szinte megszokta az utcácska elején. Egyszer letépek egy rózsát – gondolta. – Egy vöröset. Egy harmatos reggelen. Bár útja többnyire délután vitte erre, hiszen reggelente nem indult el a kis utca másik végéről, mert a ház a sarkon lévő telek mellett van, tehát teljesen az elején, így nagyon sokat kellene visszasétálnia, ha esetlegesen – ja, persze, esetlegesen…! – megfutamodna.
 Ma megpróbálja! – határozta el magát egy nap az iskolából hazafelé menet. Odasétált a kerítés sarkához, majd megállt. Kutya sehol. Közelebb sétált. Kutya még mindig sehol. A kutya nem volt ott! Örült, mert közelebb mert menni, büszke volt magára, de hát a kutya nem volt ott, és emiatt csalódott. Biztos sétáltatják. A néni nem szokta elvinni, de néha eljön érte egy középkorú, nagy hasú férfi, bizonyára a fia, ő szokta elvinni a fekete óriást pórázon. Menet közben is látta már, hogy egy fiatal tinédzserpár megsimogatta, a kutyus hálás, szeretetteljes és élvezkedő pofát vágott. Eszébe sem jutott megharapni őket. De… de… ez nem mentség semmire. A kutya egy óriás fenevad és kész, és hallotta ő már ugatni: olyankor szalad, hangosan ugat, ugrál, bár még nem hallotta, hogy bárkit megharapott volna. Egyszer az osztálytársai is hergelték.
 Beleszagolt az egyik piros rózsába, behunyta a szemét és élvezte az illatot. Majd átlépett egy sárga, egy fehér majd egy rózsaszín rózsához, sorban következett mind, sőt utána még össze-vissza repetázott is. Majd felkapta a fejét és kiszaladt az utcából.
 A kutya nem volt ott. A kutya nem volt ott!
 Mégis az arcát elborította a mosoly. Olyan élvezettel töltötte el tettének tudata, hogy úgy érezte, ezt még egyszer át kell élnie, éreznie kell. Holnap is visszajön!
 Másnap esett az eső, és éppen elállt, mikor elindult az iskolából. A szemerkélő esőt szerette, mire azonban a három-négyutcányira lévő rózsás kerítés útjához ért, már teljesen elállt. Megállt a sarkon. Egy ideig nézte a célt, majd erőt vett magán, és hirtelen lendülettel elindult, mintha rugóra lépett volna. Ment, ment, csak néhány méter volt az egész, és félt, de nem tudott megálljt parancsolni a lábainak, mert a lábainak a türelmetlensége és az akaratereje diktált az eszével karöltve, és a lábai sejtették, hogy nem lesz itt semmi baj.
Odasétált egyenesen a kerítéséhez, megállt a sarkánál, megnézett magának egy vörös rózsát. Eső volt, a cseppek a szirmokon pihentek. Az egyik szárát lehúzta, és végignézte, ahogy a víz szépen lassacskán legördül rajta. Kicsit még előrébb ment.
 A kutya a házában feküdt, meglátta, kimászott és felállt. Anna szembenézett vele, és szerette magát, mert érzete, hogy nem fagyott meg a vér az ereiben, érzett ő már ennél nagyobb ijedtséget, egész egyszerűen csak félt. Nézte a kutyát, aki elindult hozzá. Meg kellene simogatni – gondola magában. – Nem, nem kellene! – azzal letépett egy vörös rózsa fejet, és elszaladt, ki az úttestre, ahonnan az utcácska nyílt. Szépen, nagyon lassan indult tovább.
 Megcsinálta, sikerült, itt van egy szál rózsa, pontosabban csak a feje a kezében. Vérpiros és harmatcseppeknek is betudható esőcseppek virítanak rajta. Hatalmasat szippantott belőle. Ezt el kell mondania mindenkinek!
 Ezen a ponton megtorpant.
 Kinek mondhatná el? Nem tud senki a félelméről. Egy barátjának sem mondta, hogy miért jár erre haza, és tulajdonképpen nem is kérdezték, ez a legforgalmasabb utca, mindenki erre jön, aki nem lusta sétálni, és érdekli mások társasága. Jóval rövidebbet szagolt a virágból. Tulajdonképpen mindenki szereti az állatot, vagy legalábbis nem utálja senki, még neki is szimpatikus a tiszteletet parancsoló, de a simogatástól egyből megenyhülő jószág. Kivel oszthatná meg az örömét? Végül is elmondhatná valakinek, bár butának néznék, hogy félt egy kutyától tizenegy éves létére. De nem zavarná végül is, elmondaná a barátnőinek, ha velük sétálna, de teljesen egyedül van.
 Senki nincs itt, hogy lássa, hogy büszke legyen rá.