Minden idegszálát megfeszítve tovább dolgozott. Fel sem tűnt számára, hogy a kinti zajok lassan elültek. A zsongás most belülről hallatszott. Szeme már erőlködött a sűrűsödő homályban, de akkor valaki felkapcsolta a világítást, azt sem tudta ki volt. A folyosó felől finom ételszag terjengett; mintha hívták is volna vacsorához, de most ez sem érdekelte. Mindenáron be akarta fejezni a munkát. Már remegett a keze és a térde, teljesen összefolytak előtte az amúgy is kusza vonalak, de végre sikerült. Befejezte! Lehunyt szemmel, kimerülten terült el a szőnyegen.

Egészen a csillagokig

Kora délután volt. A langyos májusi levegő megtelt élettel. A virágözönös parkot emberek lepték el. Sétálgattak, vagy vidám beszélgetésbe merülve ültek az üde lombsátrat lengető fák alatt. Az emberi beszéd zsivaja andalító eleggyé forrt össze a lombsusogás, madárcsicsergés, méhzümmögés kellemes kísérőzenéjével.
A férfi a park közepén álló patinás, frissen festett sárga épület egyik termében, a földön térdelt. Nem érdekelték a külvilág ablakon át beszűrődő életteli hangjai. Annyira belemerült munkájába, hogy észre sem vette, nincs egyedül. Összeráncolt homlokkal hajolt a jókora, több ívből összeragasztott, furcsa ábrákkal telerajzolt papír fölé. Két tenyerével a papírra támaszkodva, tompa hegyű ceruzáját fogai közt tartva elmélyülten tanulmányozta művét. Időnként fölegyenesedett, sarkára ülve megropogtatta fájós derekát, és beletúrt a hajába egy kis ihletért. Ültében is látszott, hogy magas, szikár termetű ember; még nem túl mélyen barázdált arca után ítélve talán ötven körül lehetett. Valószínűleg fölfedezett valami hibát a rajzon, mert ceruzáját még erősebben harapva buzgón radírozni kezdett. Olyan erővel dörzsölte a papírt, hogy majdnem kiszakadt.
Valahonnan a terem másik végéből hangos, türelmetlen cöccögés hallatszott.  A férfi villámgyorsan megfordult. Az ablak melletti fotelek egyikében izgatottan előrehajolva ült a nő. Harminc-negyven közötti, vékony, csontos teremtés volt, sűrű, erős szálú szőke haját vastag copfba fonta. Lábaival idegesen toporgott, láthatóan csak a pillanatra várt, hogy észrevegyék. Amint a férfi feléje fordult, máris felugrott, és odaguggolt mellé. Szemei mohón a papírra tapadtak, míg ujjaival finoman végigsimította a rajzot a vastagabb vonalak mentén.
A férfi gyengéd pillantást vetett a mélyen előre hajló nő szőke pihés tarkójára.
– Na, milyen? – kérdezte fojtott hangon, amikor az végre fölegyenesedett.
– Nagyon szép. De mikor lesz már kész?
– Nemsokára. Az utolsó simításokon dolgozom. Látod? – mutatott egy ellipszis alakú vonalra. – Ez lesz a te helyed.
A nő érdeklődve követte tekintetével a férfi karcsú ujjait. Megállapodott azon a ponton, ahová mutatott, majd behunyta szemét és elmosolyodott.
– Mi van, mit nevetsz? – rántotta meg foncsikját tréfásan a férfi. – Talán nem tetszik?
– Dehogynem – nevetett a nő csiklandósan. – De mondd már, hogy mikor lesz kész?
– Estére meglesz – nyelt nagyot, amikor a nő nedvesen fénylő szájára tévedt a tekintete.
A nő aprókat sikkantgatva, két tenyerét összeütve szökdécselni kezdett, mint egy kisgyermek. A férfi gyönyörködve nézte ugrálástól felhevült, kipirult arcát, aztán szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Most hagyjál dolgozni, ha azt akarod, hogy elkészüljek.
– Jó. Megyek, összekészítek pár meleg holmit. Este biztosan hideg lesz odafent.
– Biztosan – morogta a férfi, szemét mindvégig a nőn tartva, amíg csak el nem tűnt az ajtó mögött.
Minden idegszálát megfeszítve tovább dolgozott. Fel sem tűnt számára, hogy a kinti zajok lassan elültek. A zsongás most belülről hallatszott. Szeme már erőlködött a sűrűsödő homályban, de akkor valaki felkapcsolta a világítást, azt sem tudta ki volt. A folyosó felől finom ételszag terjengett; mintha hívták is volna vacsorához, de most ez sem érdekelte. Mindenáron be akarta fejezni a munkát. Már remegett a keze és a térde, teljesen összefolytak előtte az amúgy is kusza vonalak, de végre sikerült. Befejezte! Lehunyt szemmel, kimerülten terült el a szőnyegen. Elgémberedett tagjait jólesően kinyújtóztatta.
Alig néhány perc múlva, apró, alig hallható nesz ütötte meg a fülét. Amikor felnézett, a nő már ott állt fölötte. Vastag pulóvert viselt. A kezében is tartott egyet, azt odanyújtotta a férfinak.
– Vedd föl, hideg van kint!
A férfi felült, magára húzta a pulcsit.
– Sikerült – mondta. – Elkészültem.
– Tudom – mosolygott a nő. – Nézd csak – kínált oda neki egy almát –, hoztam ennivalót, mert nem jöttél vacsorázni. Biztosan éhes vagy.
– Az vagyok, de most nem kell. Majd eszem útközben.
Nehezen tápászkodott fel a földről. Térdei még most is remegtek. Erősen kellett uralkodnia lábai fölött, mert azok egyre csak össze akartak csuklani alatta. Kínkeservesen összegöngyölte a papírt, hóna alá vette, és másik kezét a nő felé nyújtotta.
– Induljunk!
A hatalmas épület folyosóin félhomály derengett, csak a jelzőfények égtek. Csönd honolt mindenhol. Óvatos, halk léptekkel osontak fel a lépcsőkön, több emeleten át, egészen a tetőtérbe. A kőkorlátos erkélyre vezető ajtót nem zárták kulcsra. Amikor kiléptek, a férfit megcsapta a hideg, friss levegő. Alattuk húszméteres mélységben a virágözönös park tátongott, fölöttük a végtelen világegyetem feszült. Nagyot, mélyet lélegzett, és felnézett. A tiszta, fekete égbolton fényesen, vibrálón ragyogtak a csillagok. A lenti világról tudomást sem vett.
A nő megszorította a kezét.
– Egészen a csillagokig felrepülünk majd?
– Hát, nem is tudom… Azok túl magasan vannak.
– De én szeretném őket megérinteni!
– Veszélyes lehet. Talán még a kezedet is megégetnéd… meg a repülőnk is meggyulladhat.
– Én akkor is szeretnék a csillagok között szállni! A hajamba is tűzhetnék egyet, hogy szebb legyek.
– Neked nincs szükséged csillagra, anélkül is ragyogó szép vagy.
Esetlen mozdulattal a nőhöz hajolt, száját a szájára szorította. A gyermekes csóktól furcsa érzések hullámzottak át mindkettőjük testén. A nő ijedten lépett hátra.
– Mit gondolsz, Isten ott van a csillagok között?
– Ott kell lennie – dünnyögte zavartan a férfi. – Hol lenne máshol, mint a csillagok között?
– Ha ott lesz, akkor ne is jöjjünk vissza, hanem maradjunk vele!
– Jó, nem bánom – felelte a férfi –, de most már induljunk, mert ha a csillagok elhalványulnak, lehet, hogy nem találjuk meg.
Mindketten felmásztak a korlát alacsony, széles kőpárkányára. Vigyázva, hogy el ne szakadjon, a férfi nagy gonddal szétbontotta a papírt. Egyik végét a nő kezébe adta, a másikat ő fogta meg. Szemben álltak egymással, karjukat a fejük fölé emelték. A szellő gyengéden meglobogtatta a papírt.
– Gyönyörű szép a repülőnk – nézett föl a nő.
– Az – hagyta jóvá a férfi.
– Ott boldogok leszünk?
– Csak ott lehetünk boldogok – sóhajtotta a férfi.
Egymásra néztek, és egyszerre léptek ki a semmibe. Repültek. A szél alulról belekapott a papírrepülőbe, és egy pillanatra, mintha megemelte volna őket. Csak egy villanás volt az egész, míg célba értek. A papírt kitépte kezükből a légáramlat, és az épület homlokzatára tapasztotta. Éppen elfedte az intézet névtábláját.