Adriai anzix - Vasárnapi levelek II/15.

Egy teljes napon és éjen át hajózni visszafele, mégis valami más és új felé. A változás állandósága, amit utazásaim során megfigyelhettem, s ebben az állandóban leltem egy csipetnyit az örökkévalóságból. És persze a kikötők, a városok. Az, hogy egy bizonyos szám felett az emberek együtt és külön-külön is elviselhetetlenné válnak, és csak, mint tömeg, mint hús, mint elértéktelenedett matéria hullámzanak és az evésen és iváson, pontosabban a zabáláson és vedelésen, na meg a gyors és érzelemmentes testi együttléten kívül semmi másra nem képesek és nem is alkalmasak. Többségüknek, ha ezt elmondod: nem értik. Ők csak tompák, és ebből a tompaságból felesleges és lehetetlen felébreszteni őket. Megint sokan vannak köztük azok, akik a veszedelmesebbek, az egész rendetlen igénytelenség mozgatói és fenntartói, akik mindezt kikérik maguknak, akik büszke léhák, akik „csak szórakozni” akarnak. „Szórakozni” – jelentse ez pedig a teljes szétszóródást, a disszemináció őrjöngését, kerül amibe kerül, családilag, párosan, egyedül, retúr-repülőjeggyel, hamis whiskyvel, rossz lőrékkel, duty free cigikkel vagy anélkül, előre megbízható (megbízhatatlan?) irodák által megálmodott és idegenvezetett (idegen vagy?) útvonalakon, vagy legalábbis a fősodorról nem letérve, a hányásig, a leégésig, a valutaváltóig, az újabb hányásig és leégésig, a szétszóródásban lecsupaszított és elbutult testig és megistenült csontvázig. Ez a haláltánc.
És Te, aki látod ezt a táncot, jobb ha nem szólsz, ha csöndben maradsz, könyvedbe merülsz, zenédet hallgatod, vagy csak figyelsz, mígnem minden áttetszővé és transzparenssé válik. Akkor és csak akkor, a lecsendesedésben, a nyugalomban, a haláltánc hangoskodásával telt aulájából kilépve pillanthatod meg a Tengert.
A tengeren néhány vitorla, melyek épp oly borzongók és színesek, mint sajátod. Utasaik könyveket olvasnak és zenét hallgatnak, vagy csak figyelmesen szemlélik a parti zajgást és várnak. Ez a várakozás és ők, a várakozók a változatlanok, az éberek, az épségben maradtak lelkileg. Alig van köztük olyan, aki ne vett volna részt a haláltánc éhes örvényében, de valami különös szerencsétlenség, varázst lefejtő ige, vagy csak véletlen folytán magukat hajójuk ringatásában találták, borzongó vitorlájuk színes hullámzása alatt.
Van köztük olyan, akit ez gőggel és felsőbbrendűség tudatával tölti el. Ezeket mindig felismerni a hangos motorról, amit díszvitorlásuk végére akasztanak, s valamifelé tartanak, valahová mindig igyekeznek és nem értik a többit, azt a keveset, kiknek vitorláját nem borzolja szél, ladikját nem sodorja áramlás, bárhol vannak, megérkeztek.
Különös, hogy az emberek által áhított „jó helyekre” éppen ők jutnak el, akik nem is igyekeznek sehová. Ahol ők vannak onnan mindent látni. Mindenre rálátni.  Nem „szórakoznak”, hiszen mint Cicero által említett agrigentumi férfiú görög verseiben mondja: csak a gyűlölet és a harag szór szét, tehát ha szétszórod magad, abból a harag és a gyűlölet különböző formátlan démona fakad. Ellenben a szeretet az, amely képes mindent egyesíteni, amely összetart, eggyé alakít, nemessé tesz. A szeretet a barátság – a legnemesebb emberi érzés – alapja, a lét alapja, a világ alapja. Jó volna mondani, hogy minden ellenkező csak azért létezhet, hogy ezt megértsük, megtapasztaljuk, megéljük.
Ott állsz a parton. Mögötted a haláltánc, s előtted a borzongó vitorlások elkülönülve egymástól. Minden választás válsághelyzet, de valóban választani csak a felébredt választhat – ezért ő folyamatos válságban él. Törekvése tudatosságából fakad. Céljai csak olyan szavakban ragadhatóak meg, melyek önmagát fejezik ki. Vannak tehát céljai, de ezek nem külsők, a valahova eljutást, a valamit elérést rezzenéstelenül, sőt gyanakvón fogadja, s ha nem áll összhangban belső céljaival, úgy elengedi, szenvedve vagy könnyedén – ez alkattól függ -  de túllép azon, amit környezete valóságnak, sikernek, életnek hisz, hogy a valódi valóságot, az igazi sikert, az élhető életet élje. Megvalósítson – s az új valóságon keresztül mások számára is elérhetővé tegye mindezt, mert azért érkezett, hogy tanuljon és tanítson. Eszközei lehetnek a jóga és a sztoa összehasonlításából lepárolt gondolatok, a meditáció és az ima csöndességéből fakadó türelem, a művészetek és a mesterségek is. Eszközei, de nem céljai. Ő – a dogmáktól megszabadult tanító, a nemes ember, a szabad és éber, az eszköz és a cél egyszerre tebenned.
Te azonban ott állsz a parton még mindig és hátadban a haláltánc és szemedben a borzongó vitorlák. Ki vagy te, ember?

(Részlet egy hajónaplóból – Ragusa és Fiume között.)