Jelige: Fortuna – Agytrombózis

Jelige: Fortuna

Agytrombózis

Mindenütt csak fehér falak. A sárga neonlámpák fénye bántja a szemem. A padló, ha jól emlékszem, világoszöld. Nem tudom elfordítani a fejem, nem tudok lenézni. Csak ez a három szín váltja egymást. Az ablakon beszűrődő fény tájékoztat róla, hogy nappal van, de nem tudok felülni az ágyon és megnézni, hogy merre járhat a Nap. Az orromat megcsapja a belgyógyászatra oly jellemző vizeletszag. Ezt utálom legjobban a kórházban. Nem azt, hogy bent kell feküdni, nem azt, hogy nem látom a családomat. A vizeletszag mindig is elviselhetetlen volt itt. Otthon húgyszagnak nevezném, csak úgy egyszerűen, parasztosan, ahogy otthon mindig is beszéltünk egymással, de most idegen emberek között vagyok. Tehát akkor vizeletszag. Érdekes, hogy a családom előtt simán nevén nevezem, vadidegenek előtt pedig szégyellném, ha nem vizeletnek hívnám.

Mindig sajnáltam azokat az embereket, akik szégyenszemre nem bírták visszatartani a betegségük miatt. Büszke voltam rá, hogy én azért mindig ki tudtam menni a vécére. Bocsánat, illemhelyre. Most nagyon közelről érzem. A mellettem fekvő beteg a nővérhívó gomb felé nyúl és megnyomja. Szóval ő volt! Nem értem. Neki sem voltak eddig vizelettartási problémái. A folyosón közeledő léptek zajából arra következtetek, hogy az idősebb, visszeres lábú nővér ma az ügyeletes. Hallatszik, hogy próbálna sietni, de nem tud. Tényleg ő az. Odalép a mellettem lévő ágyhoz.

–Mi a baj?      

–Katikának túlfolyt a katétere.

Szegény Katika! Micsoda megaláztatás. Nem elég, hogy nem tud kimenni, még szanaszét folyik itt a kórteremben a vizelete! Ketten vagyunk Katalinok a kórteremben. Várom, hogy a nővér odalépjen a másik ágyhoz és elintézze, hogy eltűnjön a szobából ez a szag, amit nagyon nem szeretek, de inkább hozzám lép. Nem értem, mit akar tőlem. Lehajol az ágyamhoz és felemel egy zacskót, amelyben valami sárga lötty van! Ezt a szégyent nem élem túl! Nekem van katéterem! De miért van katéterem? Azt mondta szombaton az orvos, hogy hétfőn mehetek haza! A nővér tekintete találkozik az enyémmel. Úgy néz rám, mint aki még nem látott embert felébredni. Már sok ránc van az arcán. Látszik a szeme alatti táskákon a sok ügyeletben eltöltött óra. Na, meg a sok cigaretta is. Láttam befelé jövet lent az udvaron. Egyik cigaretta után a másikra gyújtott. Igazi láncdohányos. Kicseréli a zacskót és még mindig döbbenten néz rám. Utána kiballag az undorító zacskóval. A takarítónő jön be és felmossa alattam az ágyat. Két perc alatt végez. Látszik, hogy ez neki már mindennapi rutin.

A nővérke az orvossal jön vissza. Az is a szemembe néz és hitetlenkedik. Ő se látott még fehér embert felébredni? A nővér kimegy, az orvos pedig nagy levegőt vesz és elkezd beszélni.

–Örülök, hogy magához tért. Szombat este hirtelen felszökött a vérnyomása és ez agytrombózist okozott. A teljes bal oldala lebénult. Igyekszünk mindent megtenni a gyógyulása érdekében. Pillanat, csak kicserélem az infúzióját!

Infúzió? Katéter? De tegnap még semmi bajom nem volt! Azt mondták rendben vagyok és mehetek haza! Azért feküdtem be két héttel ezelőtt, mert a körzeti orvos (Illetve most már háziorvosnak kell hívni, de azt sose fogom megszokni. Ha valaki nekem negyvennyolc éven át körzeti orvos volt, akkor az is marad!  Azt mondta, nagyon magas a vérnyomásom. A kórházban majd leviszik. Le is vitték normális értékűre és most hirtelen felszökött? Miért? Miért velem történik ez meg? Az orvos meg csak nézi, hogy potyognak a könnyeim és rázkódok a sírástól.

–Doktor úr! Meg fogok gyógyulni?

Az orvos nem szól, csak tátott szájjal bámul rám. Nagy nehezen kinyög egy mondatot.

–Tud beszélni?

–Negyvennyolc éve igen. Nem voltam néma akkor sem, amikor befeküdtem ide!

–Nem, de akiket ilyen baj ér, nem mindig tudnak beszélni. Nagyon ritka. Pihenjen! Jobbulást!

A mellettem lévő ágyról felkel Magdika és odaül mellém.

–Hogy történt?

–Éppen jöttünk vissza zuhanyozásból, még viccelődtünk is, ahogy szoktunk, amikor ledőltél az ágyadra és elkezdtél rázkódni. Azonnal szóltunk a nővérnek. Ha nem itt a kórházban kapsz agytrombózist, nem éled túl. Így viszont egyből el tudtak látni.

Próbálom felemelni a bal kezem, de nem megy. Próbálom a bal lábamat mozgatni. Az se megy. Még csak a lábujjaimat se tudom megmozdítani. Most megpróbálom ugyanezt a jobb kezemmel és a jobb lábammal. Tökéletesen mozognak. Hogy fogok ezután élni? Mi lesz a gyerekeimmel? A nagyobbik fiam, Ferkó tavaly nősült meg. Amikor kiderült, hogy be kell feküdnöm a kórházba kivizsgálásra, meg hogy rendbe tegyék a vérnyomásomat, akkor mondta el Marcsi, a menyem, hogy unokám fog születni a nyáron. Megérem vajon, hogy látom az unokámat? A kisebbik fiamnak, Tamásnak most lesz két hét múlva a szalagavatója. Nem tudok ott lenni. Tamást biztos nem zavarja, őt nem érdekli az egész. Felesleges nyűgnek, meg majomparádénak tartja. Soha nem láttam még öltönyben. Ez az első öltönye. Eddig nem volt valahogy rá szüksége. Jobban szeretett mindenhová melegítőben járni. Tizennégy éves volt, amikor megvettük neki az első farmerját a Centrum áruházban Szolnokon. Sírt. Azt mondta, neki ez nem kell. Ő nem fogja hordani. Utána megbékélt vele. Minden gyerek farmerban járt, csak az enyém járt iskolába azokban az idegesítő szöszös mackónadrágokban. Engem jobban zavart, mint őt, hogy ilyenekben járt. Rákényszerítettem az akaratomat. Erős vagyok és tudom, hogy ezt is túl fogom élni. Túl kell élnem, mert a kezemben akarom tartani az unokámat! Úristen! Meg se tudom majd fogni! És most megint bőgök!

–Ne sírj! Minden rendben lesz majd!

Mi lenne rendben? Hogy lehet egy ilyet rendbe hozni? A saját testem börtönében vagyok! Magdi tekintetére kiül a rémület. Mitől ijedt meg ennyire? Arra fordítom a fejemet, amerre ő néz. Az ajtóban ott áll a férjem, a nagyobbik fiam és a menyem. Magdi odalép eléjük.

–Beszéljenek először az orvossal, mielőtt bemennének hozzá!

Nem értik miért. Látszik az arcukon, hogy nem értik. A férjem a folyosó közepe felé veszi az irányt. Ott ül az ügyeletes asztalnál a nővér és néha az orvos is. Ferkó és Marcsi bejönnek.

-Sziasztok!

–Szia! Mi történt veled?

Elfelejtettem a betegség nevét. Még azt se tudom, mi történt velem. Illetve tudom, csak nem tudom megfogalmazni.

–Nem tudom.–felelem, pedig tudom, csak egyszerűen nem jutnak eszembe a dolgok.

A férjem lép be a szobába. Mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt öt percben. Eddig fel se tűnt, hogy milyen sok ősz hajszála van. Mit várok? Betöltötte az ötvenet októberben. Csak áll az ágyam mellett és néz.

–Mi lesz most velem? –kérdezem tőle a sírással küszködve.

Leveti a zöld kabátját és leteríti az ágy végébe a kórlap mellé.

–Megoldjuk.

Ez egy kicsit megnyugtat. Az orvosoknak már nem hiszek, de ha a férjem azt mondja, hogy megoldjuk, akkor megoldjuk! Igazi kemény ember. A nagyobbik fiunkat mindig szigorúan nevelte. Próbálta a kisebbikkel is, de vele nem jutott sokra. Tamásnak több önálló akarata volt, mint Ferkónak. Nem tudom, hogy melyik mire fogja vinni az életben. Talán soha nem is fogom megtudni.

Végre itthon! Soha nem képzeltem el, hogy milyen tolószékesnek lenni. Azt hittem, velem ez nem történhet meg. Három napja engedtek ki a kórházból. Soha nem gondoltam volna róla, hogy egyszer ilyen odaadóan fog ápolni a férjem. Megfőzi az ételt, kimossa a ruháimat, alám rakja az ágytálat.  A legrosszabb ebben az egészben a tehetetlenség. Sokszor elsírom magam és annyit mondok.

–Nem tudok semmit se csinálni!

A férjem és a fiam ilyenkor megnyugtatnak, hogy semmi baj, majd ők ezt megcsinálják helyettem. Nem értik, hogy nem arra vágyok, hogy helyettem dolgozzanak, hanem én szeretnék magam önállóan elérni dolgokat. Önállóan! A betegségem éppen ettől fosztott meg! Az önállóságtól! Nem érdekel, hogy a testem egyik felének vagyok csak az ura! Önállóságot akarok!

Az orvos azt mondta, van remény a felépülésemre. Több szanatóriumba beadták a papírjaimat, remélve, hogy valamelyik majd felvesz engem a betegei közé. Várólista van. Amíg egészséges voltam, eszembe se jutott, hogy annyi hozzám hasonló mozgássérült van az országban, hogy várólista is van a kórházakban.

Két hetet se lehettem otthon. Megjött a papír, hogy mehetek a szanatóriumba. Feri már előre felkészült, hogyan fog eljutni Kerepestarcsára, nézte az útvonalakat. Azt mondták a legvalószínűbb, hogy a kerepestarcsai kórházban próbálnak majd rendbe hozni. Rendbe hozni! Mintha egy elromlott játék lennék! El vagyok tényleg romolva, de ember vagyok! Sokszor úgy érzem, hogy félember.

Gyógytornászok, reumatológusok, neurológusok vesznek körül. Főként gyógytornászok. Négyen vagyunk egy szobában. Nem nevezném kórteremnek, mert minden szobának saját tévéje és hűtőszekrénye van, a padló pedig nem olyan, mint a ceglédi kórház, hogy csak leragasztottak egy PVC-t és kész. Itt padlószőnyeg van. Viszont nincs kiszolgálás. A ceglédi kórházban, ahol az agytrombózist kaptam, a betegtársaim segítettek, ha valamit nem tudtam elérni. Itt mindenkinek hasonló betegsége van, mint nekem. Próbálunk egymásnak segíteni, de szinte csak önmagunkra számíthatunk. A nővérek csak akkor segítenek, ha már végképp nem tudok valamit megcsinálni. Azért csinálják, mert tudják, hogy otthon is magunknak kell majd megoldani a problémáinkat. Nem támaszkodhatunk mindig másra. Nevelnek az életre.

A folyosón lépdelek. Centiről centire haladok. A gyógytornászom, Mónika ott áll mellettem és biztat. A járókeretet nagyon óvatosan teszem előre. Minden pillanatban attól félek, hogy elesek. Fél óráig tartott végigmenni a tizenöt méteres folyosón. Ugyanúgy nem érzem a bal oldalamat, mint eddig. Ha érzek is valamit a bal kezemen és a bal lábamon, az a fájdalom. Megtanítottak rá, hogyan mozgassam a lábaimat, mintha még mindig egészségesek lennének. Teljesen kifulladok. Fárasztó még nagyon. Megfordulunk, indulunk vissza a szobámba. Felnézek, és a bejáratnál meglátom Ferit, a férjemet.

–Jársz.–mondja mosolyogva.

–Járok.–felelem és én is mosolygok.

Úgy nézünk egymásra, mint amikor friss házasokként először léptük át a közös házunk küszöbét.