Jelige: Ne szólj hozzá! – Ne szólj hozzá!

Jelige: Ne szólj hozzá!

Ne szólj hozzá!

A szobámban ülök, és nézek ki a fejemből. Legalábbis külső szemlélő ezt mondaná, de az igazság az, hogy a nagy, baldachinos ágyam végében megbúvó árnyat nézem, aki ijesztő szemeivel bámul már sötétedés óta. Félek tőle. Nem tudom, hogy mit tenne velem, ha egy sötét szobában lennék összezárva vele. Lehet, hogy bántana. Lehet, hogy elmenne. Mindenesetre a biztonság kedvéért nem fújom el a gyertyákat, amik bevilágítják a szobát.

Ő, aki még mindig engem bámul, egy kisfiú, bőre fehér, már-már átlátszó, rövid haja szőke, tekintete üveges, mégis, mintha tele lenne fájdalommal. Szemei alatt karikák, arcán ijesztő, őrült vigyorral fürkészi az arcomat. Nem beszél. Csak vigyorog, néha tátog valamit, vagy eltűnik. Ruhája olyan, mint amit egy középkori nemesember fia hordani szokott. Vagyis abból a kevésből erre tudok következtetni, amit látok belőle.

Három napja kerültem ide, azelőtt utazgattam, nem találtam a helyem a világban. Három-négy faluval arrébb születtem, két évvel több, mint egy évtizede. Tudom, fiatal vagyok még ehhez, és egy ekkora kisfiúnak veszélyes a világ, de nem tehettem mást. El kellett jönnöm, mert az árvaház, ahol eddig voltam, egy erdőtűzben elpusztult. Aztán megtaláltam ezt a házat, ami régen egy nemesé lehetett. Most csak reménykedni tudok, hogy megélem a huszadik életévem épségben. Nem érdekel, ha szegénységben kell élnem, ha lefogyok, ha ez az árny terrorizálni fog. Csak abban reménykedhetem, hogy nem talál rám egy vírus, vagy egy állat. Bár őszintén, én a vírustól jobban féltem.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remegő hanggal a szellemtől.

-          Semmi különöset – tátogta. – Nekem elég az életed is.

Az életem? Próbálok túlélni, erre ő közli, hogy az életem kell neki.

-          Olyan magányos vagyok – tátogja tovább. Üveges szemében megcsillan a fájdalom, de a vigyor nem csúszik le a képéről. – Kellene egy játszótárs…

Pillantásától kiráz a hideg. Tényleg egy kisgyerek lenne? Olyan félelmetes, hogy elképzelni sem tudom, hogy valaha élt.

-          Miért nem játszol velem? Lehetnél a… Barátom! – hirtelen üvölt fel, majd alakot vált.

Hátából fekete csontszárnyak nőnek ki, szétszaggatva a ruháját; fekete, lángoló szarvak emelkednek ki a fejéből; arca megnyúlik, szőrösödik, mintha egy farkassá akarna változni, görnyedve üvöltözik a fájdalomtól, miközben testét ellepi a fekete szőr, haját is befeketítve; patái nőnek, amik lángolnak, és miközben vergődik a kíntól, minden egyes dobbantásnál villámlik egyet kint. Pedig tiszta az ég…

A félelemtől lefagyok, mozdulni sem tudok már. Csak nézek kikerekedett szemekkel magam elé, nézem, ahogy átváltozik, hallgatom fülsértő üvöltését, és imádkozom, hogy vegetáriánus legyen.

Meg fogok halni… Biztosan megöl… Nekem végem… Senki nem fog rám emlékezni… Nem akarok meghalni!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldottak a fejemben, amikor két hatalmas fehér bárd átszelte a levegőt és beleállt a lénybe. Az nyüszítve rogyott térdre, és próbálta kiszedni a hátába állt fegyvereket.

Ezek után bebújtam a takaró alá. Ugyan, Arnold, te is tudod, hogy ez nem menthet meg! Akármennyire szorítom össze a szemeim, markolok bele a takaróba, az a lény úgyis megtalál! Nem menekülhetek meg! Innen nincs kiút!

Egy utolsó üvöltést hallok, aztán csend. Valaki halk léptekkel közelít hozzám, lerántja rólam a takarót, gyengéden megfogja a kezem és megszorítja, hogy erőt sugározzon felém.

-          Nincsen semmi baj, kölyök, végeztem vele! – suttogja halkan, mégis tisztán hallom minden egyes szavát.

Félve felpillantok. Mellettem egy férfi guggol, haja nincs, bőre fehér, mint annak a kisfiúnak, bár az övében van még élet. Szemei kicsik, nem látom, hogy milyen színű.

-          Köszönöm… - suttogom, bár nem vagyok biztos abban, hogy kimondtam-e. – Mi volt ez?

-          Egy kétfarkú Kri, az egyik legdurvább a fajtájából. Szerencséd, hogy ilyen hamar ideértem, mert még nem nőtt ki egyetlen farka sem! – miközben beszél, megkönnyebbülten mosolyog. – Nem szabad őket megszólítani, mert utána ők is beszélni kezdenek, majd átváltoznak – a mosoly leolvad az arcáról, morcosan mondja ezt a pár szót. – Ha nem beszélsz hozzá, egyáltalán nem bánthat.

-          Ó, ezt nem tudtam – susogtam halkan. Szóval ott rontottam el, hogy hozzászóltam… - Ki maga?

-          A nevem Alder. A többit majd később megtudod, kölyök! – játékosan összeborzolta a hajam, mint ahogy egy apa szokta a fiáét, majd elindult ki a szobából. – Nem jössz?

-          D-de!

Ekkor találkoztam életemben először démonnal és vadásszal.

Alder befogadott, feleségével együtt nevelt fel. Pár héttel azután, hogy odakerültem elkezdett verekedni tanítani, megtanította a kardforgatást és a késdobálást is, mondván olyan „nyüzüge” vagyok, hogyha lemennék a faluba kenyérért, azt sem bírnám el. Közben tanított a démonokról is pár dolgot. Megtudtam, hogy ezek a lények szinte velünk egy időben jöttek a világra, azóta harcolunk ellenük.

Ez a kis kiképzés két évig tartott, majd egy nap elvitt egy furcsa kastélyhoz, ami omladozott már, ránézésre lakatlan is volt.

A szemeimet eltakarta egy kendővel, majd elkezdett vezetni egy helyre. Azt hittem, hogy otthagy, miután megtanított harcolni. Talán ez a választás sokkal jobb lett volna.

Egy terembe vezetett, ahol köpenyes ürgék ültek egy kerek asztalnál, és engem bámultak a csuklyájuk alól. Éreztem a szúrós pillantásaikat magamon.

-          Mit keres itt ez a gyerek, Alder? – szólalt meg hirtelen az egyik. Hangja kettéhasította a terem csendjét, és mikor elért hozzám, megremegett a lábam az erősségétől. Ő lehet a főnök.

-          Pár éve még panaszkodtatok, hogy nincs ember, most meg, amikor hozok egyet, ráijesztetek! Így megy ez felétek, Allard? – úgy beszélt hozzá, mintha ezer éve ismerné, és mintha nem lenne a feljebbvalója.

-          Alder, ezt nem kéne… - suttogtam mellette, hasztalanul. Amíg a címzett nem hallotta meg, az Allard nevű ürge egészen tisztán hallotta.

-          Tényleg nem kéne, testvérem! – szólt rá ő is. - Minek van ez itt? – mutatott felém Allard.

-          Ne legyél már ilyen! Mi bajod van azzal, hogy hoztam valakit a Rendbe?

-          A gyerek gyenge! Nézz csak rá, mindjárt összeesik!

Az túlzás, hogy mindjárt összeesem, viszont rohamosan közelítettem arccal előre a föld felé. Alder elkapott, majd maga mellé állított, kezét a vállamra helyezte.

-          Ráadásul két évre elhagytad a Rendet! – folytatta a főnök. – Azt képzelted, hogy majd visszaengedünk?

-          Reméltem…

-          Értsd meg, ez nem játék! A gyerek még gyenge, nem akarom a halálába küldeni.

A kerekasztalnál ülők elkezdtek sutyorogni, mozgolódni.

-          Akkor csak nézd meg, hogy mit tud a kölyök! Rengeteg mindent megtanítottam neki, tudása az enyémmel egy szinten áll!

-          Az nem elég! – csattant fel hirtelen. – Nem emlékszel? Yaren is annyit tudott, mint te, mégis meghalt! – elhalkult, rám pillantva folytatta. – De, ha meg akarod próbálni, nem állhatok az utadba. A kertben van egy démon, elég gyenge, talán te is le tudod győzni. Indulj, hozd el a fejét!

Kivezetett két köpenyes, akik végignézték a „harcot”. Nem volt nagy küzdelem, főleg, hogy az elején vissza kellett emlékeznem a régebben tanultakra, mivel abban a pillanatban nem jutott semmi sem az eszembe. Aztán, egyszer csak eszembe jutott.

-           „Az egyfarkú Kri csak annyiban különbözik a kétfarkútól, hogy nem szavak, hanem pillantás hatására változik át – oktatott ki Alder. – A farkatlannak pedig egy érintés kell csak. Jól jegyezd ezt meg, kölyök! Csak ennyiben különböznek egymástól, kinézetükben teljesen hasonlóak, csak a viselkedésük árulja el, hogy milyenek valójában. Ne hagyd, hogy közeledjenek; ha a tekinteted keresik, nézz félre; ha beszélni akarnak hozzád egyetlen szót se szólj! Ha ezt elbukod, halott vagy, kölyök.

-          És mit tegyek, ha ez nem jön be?

-          Használd fel ellenük azt, ami miatt átváltoznak! A farkatlant üsd meg egy kicsit erősebben, tőle nem kell félned, nagyon gyenge. Azt egyfarkú átváltozása után gyengén lát, főleg akkor, ha világos van, ezt használd ki! A kétfarkú egy kicsit nehezebb eset, főleg akkor, ha hirtelen elmegy a hangod az ijedtségtől…”

Legyőztem az egyfarkút – úgy tudtam meg, hogy véletlenül a szemébe néztem egy pillanatra -, és elvittem a fejét Allardnak.

Alder szavai, az, hogy segített ezeket megtanulni, segített abban, hogy bekerüljek a Rendbe. Hat éves kiképzést kaptam, már az íjat is tudtam használni, ráadásul harminc méterről is a céltábla közepébe találtam. Egyre több démonról tanultam, ha nem az udvaron edzettem, akkor a könyvtárban memorizáltam az anyagot. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem is volt annyira nehéz.

Aztán letelt a hat év, húsz éves lettem. Tizenkét éves koromban, amikor arra vágytam, hogy megéljem épségben ezt a kort, most valóra vált.

Megkaptam életem első küldetését. A szomszéd faluban kellett egy kétfarkú Krit legyőznöm, ami már átváltozott. Alderrel együtt mentem, de ő nem segíthetett nekem, csak a lovas kocsit vezette.

Az úton nem beszéltünk, próbáltam koncentrálni. „A kétfarkú Krit nehéz legyőzni, ha teljesen átváltozott, viszont van egy gyengepontja…” Ennyi. Nem jutott eszembe több, de megkérdezni nem mertem, mert akkor páros lábbal rúgtak volna ki a Rendből, és nem tudtam volna hova menni. Ostobaság, tudom, de féltem, hogy csalódást okoznék.

-          Megérkeztünk! – dörmögte Alder. Nyolc év alatt eléggé megöregedett, most harminckilenc évesen már ropognak a csontjai minden egyes lépésnél. Szerintem nagyon szerencsés, hogy ezt a kort megélte. – Vigyázz magadra, kölyök! A Krit pedig próbáld hátulról támadni! Ott van a vakfoltja!

-          Köszönöm a tanácsot, de te is tudod, hogy nem vagyok kölyök – szóltam még oda, majd leugrottam a kocsiról és beléptem az ajtón.

Nem több mint tíz perc múlva úgy léptem ki az, mint aki ezer éve nem látott napfényt. Örültem, hogy élek, hogy semmim sem hiányzik, és, hogy valamilyen oknál fogva Alder tudta, hogy nem vagyok biztos a dolgomban.

-          De, ha szóltál volna, hogy nem tudod, akkor ezt a tíz perces harcot, három perc alatt lerendezted volna! – dorgált meg a visszaúton.

-          Miért? – kérdeztem, de aztán mikor rájöttem, feledékenységem miatt nagyon elszégyelltem magam.

A kétfarkú Kri legnagyobb gyengepontja átváltozása után az énekszó.