Örömittas lett a vágy
Suttogó levelek ölén
Érnek már kertemben
a fára aggatott gyümölcsök,
a lassú, puha, halk szavak.
A szelíd szív dobbanásai,
fellázítják bennem az öröm
szabadcsapatait.
A tűnődés széllován
vágtatok feléd,
utol kell érnem téged,
újból s újból megfigyeljelek.
Rád találjak
a friss rügyek bomlásában,
a suttogó levelek ölén,
a képzelet piacterein,
az idő vizén evező fényben,
a remegő vágyban,
a fűszálak nevetésében,
a barbadosi örök nyárban.
Méretkezzem meg újra benned,
benned,
és a soha nem múló érzés
villámok szaggatta zivatarában,
a szenvedély kereszttüzében,
a kimondhatatlanban.
Hajnali látomás
Örömittas lett a vágy,
vállán fürtös orgonavirág.
Tekintetem bejár mindent,
hajnali szelet, álmos tincset,
merengő meztelenséged.
Ágynak mélyén bőröd felvilágol,
felette kacér bárányfelhő táncol.
Ma már másra nem is vágyom.
Megölellek, csókkal fedlek,
magamban majd felnevellek.
Az éj hínárja
A bezárt égre
az est fekete fényt lehel.
A sietős szél nyomán
puhán megrezzennek
a gondolataikba merült falevelek.
A kihalt utcasarkon intésedre,
szavadra várok,
kiszabadítsalak az éj hínárjából,
mint aki inaszakadtából igyekszik,
a szomorúság karjaiból akar kimenteni.
