Mi lett az életemből? – töpreng,
s már ugrik is gondolatban el,
nehogy szúrás érje, balról, a mellkasban,
gyáván esik térdre egy kép előtt.

 

 

A. MINT ANAKREON

DEÁK LÁSZLÓ EMLÉKÉRE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Három esztendeje, 2009. december 30-án hunyt el a költő

 

 

 

 

 

 

 

 

DEÁK LÁSZLÓ

Hosszmetszet¹

Csonton a hús dagad-apad,
A csont is törik majd összeforr,
rövidül és meszesedik, recseg-ropog,
Kifeszül a bőr és sűrű redőkbe hull.
Szerveink elszemtelenednek
és az idegek ránganak vadul,
míg összeáll a rend. A halál kisimul.

 

Hajdani díszes társaság

Kétszáz-kétszázötven név,
rokonok, barátok, ismerősök,
ritka szerelmek köre.
Semmiképp se több háromszáznál.
Ebben már mindenki benne van,
talán még magam is.
Ennyire futotta jó pajtásaim
a személyesség melegéből
– ha meleg az a meleg –,
az ötvenhat esztendőből.
Sokkal már biztosan nem
gyarapítom a törzsszámot.
Inkább a kivonást végzi szorgosan
a szigorún pontos idő,
ki hajdan a kezemre játszott

 

A. mint Anakreon
      Janónak a 61.-re

Olvasunk és írunk.
Azután csak írunk, írunk.
Azután se írunk, se olvasunk.
Se kérdezünk.
Nem érdekel.
A nirvána se ittközel.

 

Október hava²

(részletek)

Szürkekéken napernyők sora.
Futnak cédulák a vizes homokon.
Zárt ajtó mögött vizesvödör.

*

Fénylő sínek, mire mentek?
A résekben a kátrány megkeményedett.
Szakállába köhint egy kivert kutya.

*

Síremlékek sorfala mellett.
Tömött villamos így, kora ősszel.
A portás végre leülhetett.

*

Üres színpad, nézőtér.
Kutya ugrik az ázott padra.
Leszállt, de nem ment haza.

*

Álomszerű színei a lombnak.
Bőgnek ködben a barmok.
Varjú kopog az ablaküvegen.

*

Ón- és ezüsttálak tükre!
Ropog a kályhában az esti szó.
Idén talán, s talán még jövőre.

*

Átmegy a szemközti oldalra.
Beleolvasok az egykori noteszba.
Hosszú vörös sál, vajon hová lettél?

 

Ébredés sötét hajnalon³  
    Marsall Lászlónak

…körül a néma hádeszi táj, tested súlya alatt beomló,
holott súlytalan vagy már, mint az istenek, holt hősök,
arkangyali pengetősök, vagy mint a tiszta lelkiismeret.
Mit látsz most a gomolygó semmiben? jövő napjaid előtt,
avagy tán éppen azt féled, hogy végleg elfogy, itthágy,
vissza sose térhetsz már való életedbe, kikkel voltál,
már arcod se ismerik fel, lapok közt szorulsz ismeretlen,
préselt szalagok s virágok sorsában osztozol. Irtózatos.
Volna még idő arcodról letörölni a lárvát, torz maskarád
levetni, és oly méltón élni, lépni, mint hajdani századok fia.
Volna még idő. Hisz aligha vagyunk immár maroknyian.  
De mindünknek még síron inneni, ezerjó illata van,
lebegőn éltetve minden veszteség, szomorúság felett.
Még csak most robbannak virágjukba a holnapi művek,
ahogy végre nyiladozni érzem ép elménket, öt érzékem,
közös veszteség lenne eltűnni most a hádeszi térben.
Legyen elég, eddig aláztak gonosz vádak és üldözések.
Sötét a kitárt ablak. Mintha visszafelé mászna az idő,
és vadul rohanna gondolatban egy rémkép képzete,
hogy felhágj valahára a teljes bizonytalanság ormára,
honnan ellátsz, fagyos légen át, a szent sírhelyig.

 

Szegény ördög⁴

Jár-kel, alszik és felébred,
lesi a napot a szegény ördög.
Vágyain, mogorván, uralkodni próbál.
Álmai mégis folyvást elragadják,
régi negyedekben nyugtalanul kószál,
kapu, kirakat előtt ődöng.
Mi lett az életemből? – töpreng,
s már ugrik is gondolatban el,
nehogy szúrás érje, balról, a mellkasban,
gyáván esik térdre egy kép előtt.
Szegény ördög, tipor emlék-avarban,
Gonoszság – jóság? Tétován morogja:
Nincs erő, mi a kezdetet visszahozza,
és nem létezik semmilyen jövő.

 

Panaszos ének⁵
    Sok halottaimnak

Semmisem új a nap alatt,
És semmisem a régi.
Ami volt, azt mindig át kellene írni,
Ami van, azon már nem érdemes sírni.
Minden ismétlődik, újra lobban s tűnik.
Sok kedves arc semmibe enyészik,
Sok kedves arcnak fonákja kitetszik,
Mind társtalanabb, az ki megöregszik.

Semmisem régi a nap alatt,
Minden csak jelenés.
Hamvas bőr alatt megindul a feslés,
A megszületőhöz közel a temetés.
Pörög a mutató, megfagy az óceán,
Nincs aki emlékét jégbe karcolhatná,
Forró űr csóváját nincs aki láthatná,
Hulló porszemekből arcod kirakhatná.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A közös ihlet⁶

Hetedik éve készülődött már, és egy hónappal születésem után vágott neki a háború utáni első utazásának Márai Sándor, ez a szigorú, római jellem. De mert író volt, úti élményeit naplóba szerkesztette a Révai könyvtár sorozatába, hiszen 46-47-ben még működött ez, létezett, sőt a legtekintélyesebb kiadók közé számított.

Ezt a kisded kötetet 40 forintért vettem meg az Erzsébet körúti antikváriumban, valamikor a hetvenes évek végén, jó pár évvel azután, hogy 74-ben én is megtehettem az első európai körutat, ötödmagammal egy NSU-ba zsúfolódva. Első házasságom jótékony mellékterméke volt ez az út, hosszasabb állomással Párizsban, majd lezárásként – via Barcelona, Firenze – vagy az élmények megkoronázásaként jött Velence. De Máraival ellentétben, Rómáig már nem jutottam el. Mindmáig.

Tehát utazás közben és – készülés alatt, no meg kárpótlás gyanánt – olvasva ismerkedtem Európával, mint bárki más. Olvasva talán meglepőbb és izgalmasabb volt, mint eleven gyarlóságomat végigcipelni útjain, mégis, a tapasztalás varázsa minden kínt feledtet. Mert az Európa elrablása nagyszerű könyv ugyan, remek tükör, de inkább maga Márai látszik benne, semmint a hajdani, nélkülözésektől szabdalt Európa.

Egy helyütt azt mondja: „Európában nemcsak a nemzedéknek, a földrésznek sincs közös ihlete többé” – de ez a megállapítása – visszatekintve az elmúlt fél évszázadra – nem bizonyult látnokinak. Vagy mégis? És amit mi látunk és átélünk, az csak megtévesztő felszín, amelynek mélyén Márai prófétai szava ölt egyre nyilvánvalóbb alakot? Nem tudjuk. Bécs, Strasbourg, Párizs, Firenze, Velence, azaz a régi Európa szíve, gerince, veleje a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években, s persze ma is éppoly csáberővel és ámulattal hat rám, mint Máraira a világháborúk előtti Európa közös ihletének képzete, ami egy nemesebb hivatás- és küldetéstudat lett volna.

E kettőből az utóbbit sosem láttam, alig is értem, Márai mire gondolt. Azt viszont nagyon is megtapasztaltam, hogy Európa éppoly mohó, léha és élvezetre beállított, mint a hanyatlás végi Róma, vagy mint az USA kozmopolita magja, amelyet az öreg kontinens irigyel, megvet és majmol. Európa kultúrája aligha azonos politikai, gazdasági és társadalmi valóságával, nem is annak maradéktalan kifejeződése – talán sohasem volt az. Akkor mi is tehát?

Számomra mindaz, ami nekem eddig sohasem sem sikerült. Siker, gazdagság, rend, önállóság, önfegyelem, érdekérvényesítés, jól működő gépezet, a ráció egyeduralma.

Tehát a civilizáció rendezésében előadott kultúra. És ez az, ami mindig szíven ütött, elsápasztott, felgyorsította a pulzusomat. Titkon Márai is ezért utazott benne, amint csak lehetett, későbbi naplófeljegyzéseiben ezt így-úgy, de elismeri. Hogyne, hiszen együtt zenghette volna Esti Kornél rímeit: „Káprázva nézzük roppant fényedet,/ ha most szíved hozzánk kopár is,/ Párizs.” És jóllehet Kosztolányival együtt tudta: „Gyermekkorom, mindig téged kereslek,/ ha járom a poros-boros Szabadkát./ Mióta labdám elgurult itt,/ nem ér az élet egy fabatkát”, mindhiába. Utazott és utazott, hosszú élete végéig. Most sokan közülünk készülnek, várakozással tele, éppúgy, mint Márai 46 novemberében egy, az övénél nagyobb és hosszabb európai útra. Vajon meglelik-e, amit keresnek, várnak, kapcsolódnak-e a közös ihlethez?

Vajon isznak-e még hajnal felé eperpálinkát a Kék Elefántban?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kemsei István: Deák László

Kevés olyan költőnk van, akinek élményvilága annyira a „köznapi lét” eseményeiben gyökeredzik, mint az övé. Futó társalgások („Mert fecsegni is jó veled / e kurta létben, fecsegni érdemes”), piaci bevásárlások groteszk benyomásai („Vissza a standhoz újabb mustrára”), félhomályos magányú konyhai ücsörgések („Esti konyhán / Szívszaggatva, ez magányom”), vasárnapi ebédfőzés rituáléinak („Okos volt feltrancsírozni / még tegnap a jámbor tyúkot”) motívumai sorolódnak végig ezen a költészeten. Valami jóleső, otthonos benső világ, családias melegség, hívogató vendégszeretet, a mindenki számára ismerős apró tárgyi környezet él és mozog a versekben, amelyekben jó megmártózni és elidőzni. Ezek miatt tudunk a Deák-vers szinte minden mozzanatában otthon lenni. Legalábbis a felszínen és az első pillanatokban. Ám ez elég ahhoz, hogy olyan bizalommal telten lépjünk be ezen a csupa ismerős, otthonillatú elemmel biztató ajtón, hogy nem is sejthetjük: ezután végtelenül hosszú tükörfolyosón fogjuk találni magunkat, „elvarázsolt kastélyban”, olyan valóságban, mondhatni, lehetséges világban, ahol ezernyi apró tükörben láthatjuk ugyanazt, és láthatjuk másképp, még a meghökkentően dadaistásan oda nem való dolgokat is: „Liszteszsákok a tükörfolyosón”. Tükörvilágot, ami önmaga tükre is egyben: „s ha rápillanthatnék, kárhozat / ítéltje, magamat látnám s únnám.”
(…)
A tiszta fogalmazású, látszólag „természetes” nyelvezetű szöveg támaszt alá itt minden gondolatot. Olyan költő szólal meg, aki nem csupán az elemi élményt és a dolgokhoz való viszonyt hozta magával felnövesztő világából – esetünkben a Józsefvárosból –, hanem avval együtt az e világképhez kapcsolódó nyelvi viszonyulást is: a hajdani polgárság és proletariátus határán élők igazán se ide, se oda nem tartozó, természetes keveredésű nyelvhasználatát, amit máig magától értetődő, soha le nem vetkőzhető természetességgel hordoz és gazdagít magában ez a költészet.
(…)
Az abszurd onnan indul, hogy nem választhatunk többé. Az elmúlt szépségek, házibulik, szerelmek, barátságok verseinek költője a dédelgetett múltból nem az elviselhetetlen jelenbe, hanem a lehetetlenbe érkezik. Az árvaság korának „félszeg öreglegénye” a Fojtatás hegedülő „sápadt nincstelenségébe”. Aligha van ennél merészebb, tragikusabb és a szándékon kívülibb választás. Aligha van ennél kilátástalanabb helyzet. Tudja, mi vár az emberre: „Kiméretett időnk épp elegendő / elvégezni a piszkos munkát”

Kortárs, 2004. április (részletek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

¹Új Forrás, 2003. május
²Kortárs, 2004. November
³Kortárs, 2008. December
⁴Kortárs, 2004. Július
⁵Kharón, 2005. 3-4. sz.
⁶ http://www.hhrf.org/europaiutas/51/radio.pdf

 

Az oldalt az alábbi weblapon közölt fotók részleteivel, valamint Tandori Dezső Deák László halálára rajzolt verseivel  illusztráltuk.