Hősi halál – Latzkó Andor novellája

A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

A törzsorvos úr nem értette. Oldalra billentette a fejét, és kérdőn pislantott cvikkere felett az asszisztensre. A segédorvos szeppenten kihúzta magát, ám szólni nem tudott, mert ő sem értett semmit.

Egyedül a legénynek, aki az ágy lábánál feszített vigyázzállásban, lehetett még némi kapcsolata a gazdája lázálmával, hiszen kipödört bajusza végére nyársalva egy-egy könnycsepp himbálózott. A legény azonban csak magyarul beszélt, a törzsorvos tehát egy elharapott „dummes Luder”-rel otthagyta, és szőke segédjével az uszályában szuszogva és verejtékezve a műtő felé vonult.

Az óriási vattagolyó, mely az ágy fölé akasztott tábla tanúsága szerint Kádár Ottó tartalékos tüzérfőhadnagy fejét rejtette, visszahanyatlott a párnára. Miska is lezuttyant a hátizsákjára, fölszipákolta a könnyeit, és, kobakját két nagy kérges és mosatlan tenyere közé ejtve, elveszetten a jövőbe révedt. Hajaj, a főhadnagy úr nem húzza már sokáig, ez tiszta sor! Mert ami a rettentő vattagolyó mélyén lapul, az összeroncsolt koponya és a véres szilánkok közt a borzasztó szürke fodros micsoda: a meztelen agyvelő! Látta az agya velejét a főhadnagy úrnak, aki olyan nagyon jó ember és elöljáró! Nem remélhette, hogy még egyszer ilyen hihetetlen szerencséje lesz, még egy ilyen drága jó embert egyáltalán a föld magán hordozzon, ha pedig mégis, ő éppen alája kerüljön! A szalámiszeletek számolatlan sora, melyeket a főhadnagy úr a maga porciójából neki továbbcsúsztatott, a gyöngéd meleg szavak, melyeket – hallotta! – a sebesülteknek suttogott… A hosszú vérzivataros időnek, melyet szinte bajtársként, eltompultan végigszenvedett a gazdája oldalán, az összes emléke előderengett… Borzasztóan sajnálta magát a derék Miska, határtalan védtelenségét az irdatlan nagy háborús gépezettel szemben, melybe őt, hamarosan, vissza fogják lódítani, és a drága főhadnagy úr már nem lesz fölötte, mint biztos védőernyő.

Széles parasztfejét a két ökle közé satuzva kuporgott, mint kutya a haldokló gazdája bokájánál, és porral meg pedrővel összecsirizelt bajusza egyenesén gyászos és csendes méltósággal gurultak a könnyek.

A főhadnagy úr vajon miért kiált újra meg újra a gramafonja után? Ezt Miska se értette pontosan, ő csak azt tudta, hogy az urak benn üldögéltek a fedezékben, és a gramafonon a Rákóczi-indulót játszatták, amikor váratlanul gránát füttyentett, és por, füst meg föld lepett el mindent. Egy vándorútra indult deszka, mintha az égből zúgna alá, úgy csűrte tarkón, hogy elhanyatlott, se látott, se hallott, és örökkévalóságig tartott, amíg egyáltalán újra lélegzethez jutott.

Aztán már csak zavaros emlékképei keverednek elő halom deszkáról, leszakadt gerendáról és zsákrongyból, betonból, földből, emberi tagokból és sok-sok vérből álló pépről… Meltzár kadét úrról, aki még mindig egyenes háttal ül a helyén, hátát az oldalfal maradványának vetve, a csodálatosan épen maradt gramafonlemezzel, mely szempillantással korábban még az indulót pattogtatta, ott, ahova voltaképpen a kadét úr feje való… A fej azonban nincs ott. A fej eltűnt! Tökéletesen nyoma veszett, csak a fekete lemez csücsül szintén a falnak támaszkodva közvetlenül a vércsíkos galléron. Rettenetes! Senki emberfia a testhez nem mert hozzányúlni, Meltzár kadét teteméhez a lemezzel, mely épp úgy ült a nyakon, ahogy egy fejnek illene ülnie ott. Brr! Miska érezte, hogy hideg futkos a hátán, és a szíve verése is elakadt, mert ebben a minutumban a főhadnagy úr ismét felrikoltott:

– Gramafon! Csak a gramafon!

Látta, hogy a nagy vattalabda keserves kínnal elemelkedik a párnáról, elhűlve figyelte a gazdája megmaradt szemét, mely mohón csimpaszkodott, horgolódott a láthatatlan valamibe… Miska talpra ugrott, majd szégyenkezve rögtön fejet sunyt, mint a bűnös, mert a szomszédos ágyakból bosszús pillantások lövelltek rá.

– Nem lehet kibírni! – ordította az őrnagy a folyosó végéről. – Vigyék már ki ezt a szerencsétlent!

Csakhogy az őrnagy németül ordított, Miska mukkot sem értett belőle, kétségbeesetten elmaszatolta homlokán a kiütköző verítéket, és jelentette – a gazdája úgysem hallhatta, ezért helyette – a szomszédos ágyon fekvő századosnak, hogy a gramafonkészülék odaveszett, ripityára ment, máskülönben ő, Miska, bizony elhozta volna, ahogyan megmentett mindent, ami a főhadnagy úr holmijából többé-kevésbé egyáltalán menthető maradt.

Senki nem felelt. A hosszú folyósón végig a tiszt urak, mintha parancsszóra tennék, párna alá fúrták a fejüket, fülükre cibálták a takarót; az öreg, súlyosan sebesült őrnagy még a vérpecsétes köpenyét is a feje köré csavarta, mint egy turbánt, csak hogy elrekessze hallójáratát a kotyogó nevetéstől, mely hol vonyításba, hol dühös ordítozásba csapott át a gramafon miatt.

– Főhadnagy úr…! Alázatosan kérem, főhadnagy úr… – koldult Miska, és ormótlan mancsával egészen szelíden és esetlenül megsimogatta a tiszt úr vonagló térdét.

Kádár főhadnagy úr nem hallotta. Nem érezte a nehéz kezet sem, mely a térdén maszatolt, Kádár Ottóval szemközt ugyanis Meltzár kadét ült, nyakán a fekete, kerek lemezzel, melybe a Rákóczi-indulót nyomtatták, csigavonalban. A főhadnagy most egy csapásra ráébredt, hogy ő égbekiáltóan igazságtalan volt Meltzárhoz… Hat hosszú hónapon át! Tehetett is szegény fiú a butaságáról, az ízléstelen és kifogyhatatlan hazafias szóvirágairól? Hogyan is gondolkodhatott volna másképp, ha a feje gramafonlemez?! Szegény Meltzár! Kádár föl sem érte már ésszel, hogy fél évvel korábban, mindjárt, amikor Meltzár az üteghez bevonult, nem vette észre, mit műveltek vele a hátországban!

Kicserélték a fejét! Lesrófolták az üde, szőke, tizennyolc éves fejét, és bevonalkázott fekete lemezt illesztettek a helyére, mely mást sem tud, csak a Rákóczi-indulót szajkózni… Hiszen ez most bebizonyosodott! Mennyire rühellhette szegény fiú, amikor a húsz évvel idősebb főhadnagya újra és újra szentbeszédekkel traktálta az emberiességről! A lapos kerek lemez, melyet rátettek, hogyan is érthette volna meg, hogy az olasz katonák, akiket szétmarcangolva vittek el az ütegük mellett, szívük szerint otthon maradtak volna, ha az utcasarkon a felenyvezett plakát nem kényszeríti őket, hogy hagyjanak mindent azonmód abba, éppen úgy, ahogyan a mozgósítás Magyarországon is megtette ugyanezt Meltzárokkal, Kádárokkal és mindenki mással!

Csak most értette meg a főhadnagy a kadétjának fékezhetetlen dacát. Most értette meg, hogy a gyerek – hiszen a fia lehetett volna – miért tűrte némán és közömbösen a legszebb, legokosabb tantörténeteket és magyarázatokat, és végül miért fütyülte összeszorított fogakkal az indulót, és miért morogta ugyanazt a mondatot:

„Agyon kell ütni a kutyákat!”

Nem azért, mert olyan fiatal és buta volt! Nem azért, mert a kadétiskola udvaráról egyenesen a harctérre szalasztották. A gramafonlemez volt az oka. A gramafon!

Kádár főhadnagy érezte, hogy az erei megdagadnak, mint a kötél, ha nedvesség éri, és a vére pörölycsapások erejével lüktet a halántékában, olyan fékezhetetlen düh gerjed benne a gonosztevők ellen, akik alattomban lecserélték Meltzár ártatlan gyerekfejét! A fejet, amely kétségtelenül és rendeltetésszerűen az övé volt!

Ám a legborzasztóbb felismerés most következett: ahogy visszagondolt az alárendeltjeire és tiszttársaira, mindannyiukat, miként Meltzárt, fej nélkül látta szaladgálni. Behunyta a szemét, erősen koncentrált, megpróbálta emlékezetébe idézni tüzéreinek arcvonásait… Hiába! Hónapokat töltött el emberek között, és csak most döbbent rá, hogy közülük egyetlenegy sem hordta a fejét a nyakán! Különben meg tudná mondani, hogy volt-e a tűzmesterének bajusza, az első ágyú lövegirányzója szőke volt vagy barna… De nem! Sehol sem találni arcokat! Csak gramafonlemezeket, ocsmány koromfekete lemezeket véres ingnyakakon.

Mint óriási helyrajzi térkép, az Isonzó-vidék tárult ki alatta, úgy, ahogyan képes újságokban látta egykor. A magaslatok és dombok közt ezüst szalagként kígyózott a folyó, és Kádár főhadnagy a nyüzsgés felett bármiféle szárnyak vagy motorikus rásegítés nélkül, pusztán a kitárt karjaival repült. Mindenütt, ahova a tekintete siklott, hegyeken, dombokon, völgyekben, síkságokon beszélőgépek hangtölcséreit látta beágyazva, százával és ezrével, a jól ismert bőségszaru-formát égszínkék pléhből legyártva és aranyszegéllyel cifrázva, és valamennyi tátott szájjal bámult felfelé. A földbe ásott hangtölcsérek körül tüzérek hangyabolya buzgólkodott töltényekkel és gránátokkal.

Kádár főhadnagy most egészen világosan látta, hogy a nyakán valamennyi gramafonlemezt hord. Egyetlenegy sem a saját fejét. A gránátok süvítve röppentek ki az égszínkék tölcsérekből, bele egy-egy hangyarajba, a repeszdarabok ütésétől a lapos fekete lemezfejek recsegve széttörtek, és abban a szempillantásban visszaváltoztak emberfejekké.

A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

Éktelen dühétől erőre kapva a vattagolyó ismét fölpattant. Kádár Ottó fel akart ugrani, értesíteni a világot a megfejtéséről, és felbuzdítani mindenkit, hogy követelje vissza a fejét. Minden halandónak a fülébe akart súgni, az egész kerek fronton, Plávától egészen le a tengerig, minden egyes tüzérnek és bakának, az olaszoknak is! Nekik is meg kell tudniuk! Hiszen szintúgy lemezt hordanak a válluk fölött! Menjenek ők is haza, Velencébe, Veronába, Nápolyba, ahol az emberfők raktárcsarnokokban fekszenek felgúlázva a háború befejeztéig… Egyik embertől a másikig akart a főhadnagy rohanni, hogy mindenkit, barátot és ellenfelet felvilágosítson és hozzásegítsen a kobakjához!

Bár az előbb még repült, most kiderült, hogy járni sem tud. Vastag vaskötelekkel az ágyhoz láncolták a lábát, hogy ne tudjon felkelni, ne tudjon elindulni.

Nos, akkor majd ki fogja kiáltani harsogó, emberfölötti szóval, olyan hanggal, mely az ágyúk dörgését és gránátok süvöltését is elnyomja, Plávától Triesztig és Tirolig és Flandriáig, szerteszét egész Európában, és azon túl a Perzsa-öbölig, mint a végítélet harsonája, az igazságot! Ordítani fog, ahogyan még ember nem ordított soha:

– Gramafon… Menjetek a fejekért…! Csak gramafon…!

Kinyilatkoztatása közepén a hangja elbicsaklott, kotyogó jajszóba fúlt. Nagyon-nagyon fájt! Érezte, hogy minden szónál, amely elhagyja a száját, hegyes tű fúródik mélyen a feje közepébe.

Tű…?

Persze! Hogyan is felejthette el! Hiszen neki is lesrófolták a fejét. Ő is gramafonlemezt hord a nyakán, mint a többiek, és ha beszélni akar, a tű belevájódik, és könyörtelenül szalad és szántja az agytekervényeket.

Nem! Ez elviselhetetlen… Inkább hallgat… Csak a fájdalmat ne többet, az őrjítő kínt a fejében…!

A gép, a lemezjátszó azonban szenvtelenül pörgött tovább. Kádár főhadnagy két kézzel odakapott, s görcsösen belevájta körmeit a halántékába. Ha nem sikerül az átkozott gépezetet megállítania, a feje, melyet egyre jobban elforgatnak, rövidesen nyaktőből letörik!

Jéghidegen gyöngyözött a veríték bőre minden likacsából.

– Miska! – lihegte legnagyobb bajában a főhadnagy.

Miska nem tudta, mit tegyen. A lemez tovább forgott, és vidáman énekelte a Rákóczi-indulót. Már feszültek az inak… Kádár Ottó érezte, hogy a tulajdon feje kisiklik a kezeiből… Szeme előtt felbukkant a hátgerince! Utolsó erejét összekaparva megpróbált még egyszer a kötés alá nyúlni, a fejét egyenesbe fordítani… Aztán… Egy rémes csikorgás és nyögés… És végre mélységes csönd támadt a hosszú folyosón.

Amikor a zsemlyeszőke segédorvos visszaindult a műtőből, Miska szűkölése már messziről tudatta, hogy az osztályon megüresedett egy ágy. A türelmetlen öreg őrnagy még oda is intette magához, és remegő, de tiszteletteljes és erős hangon, hogy az urak a folyosón mind hallják, kihirdette:

– Szegény fiú végre kiszenvedett…! Mint egy igazi magyar, a Rákóczi-indulóval az ajkán!

Német eredetiből fordította Kállay Kotász Zoltán