DERVISTÁNCOK – Hekl Krisztina novellái

Azon gondolkodom, ki kellene csapni az asztalra a tízezrest, és megkérni a mestert, hogy szedje le a polcról a legjobban összeszurkált vudubabát s húzza ki belőle gombostűket, mert az a kis figura valószínűleg én vagyok.

DERVISTÁNCOK

HEKL KRISZTINA NOVELLÁI

ABRAK A DABRA

Nincs rajta az ökörszarv. Pedig én éppen ezért jöttem. A szövetség oldalán fehér klepetyusban, ökörszarrval a fején hörpölt az aranyszínű kehelyből. Bal kezében magasra tartott kard. A fotó közepén fodrozódó matyómintás terítő az alap. Valamelyik vidéki tanítványa konyháját díszíthette. Legalább a piros, kereklencséjű auralátó szemüveg lenne rajta. Meg a kínai piacos ezüsting, hogy röhöghessek egy jót. Ehelyett bamba arckifejezéssel, farmerben és pólóban nyit ajtót. Úgy látszik, pénteken a boszorkányoknál is jeans day van.

Belépek. A stúdió egyáltalán nem félelmetes. Sehol hanyagul letámasztott cirokseprű, bájitallal, vagy békanyállal teli rézüst, csak tiffany lámpák, bordó taposólapok, aranyszegélyű, giccses tapéta, akár egy korosodó nőgyógyász magánrendelőjében. Félhomályos beugróba vezet. Asztal, székek, és a szemközti falon egy polc. A polcon befőttes gumival összefogott fényképköteg, legfelül szép arcú, tizennégy év körüli kislány fotója. A felvételek mellett tűpárnaként agyonszurkált vudubabák. Az egyik figura nemi szervéből állnak ki a gombostűk, egy másik baba egész teste tűpárna. Leültet az asztalhoz és megkérdi, mi a panasz. Képtelen vagyok koncentrálni. Folyamatosan a kislány képe jár az eszemben, vajon az a beteg állat, aki a fotót hozta, kínozni akarja őt, vagy szerelmi kötést rátenni. Miért jött ide, kérdi tőlem a boszorkány. Most kellene részletesen beszámolnom viszontagságaimról, de fásultságomban semmi sem jut eszembe. Azon gondolkodom, ki kellene csapni az asztalra a tízezrest, és megkérni a mestert, hogy szedje le a polcról a legjobban összeszurkált vudubabát s húzza ki belőle gombostűket, mert az a kis figura valószínűleg én vagyok.

Szerintem megátkoztak, nyöszörgöm halkan. Először helyzetelemzést végzünk, mondja komolyan. Tarot kártyát vet, húznom kell bal kézzel négy lapot. Kereszt alakban kirakja őket. Homlokát ráncolva hümmög. Megállapítja, hogy engem valóban megátkoztak. A helyzet súlyosságát alátámasztandó, újabb nyolc lapot húzat velem. Bonyolult mintát formáz belőlük, majd egyenként felfordítja a lapokat. Szomorúan néz rám, mint orvos a halálos betegre. Profi az átok, a maga ellensége is segítséget kért. Fennhangon számolni kezd. Összeadja a lapok értékét, integrál, derivál, gyököt von, olyan erősen koncentrál, hogy kidagadnak az erek a homlokán. Le tudom venni az átkot, de nem lesz könnyű. Negyven rongyba kerül, néz rám állhatatosan.

Itt sincs szerencsém, válaszolom, majd veszem a táskámat és felállok. Az asztal, ahol eddig ültem, táncolni kezd. Rémülten iramodok a bejárati ajtó felé, de egy malacpersely ugrik elém. Bedobom a jóslás árát, mire ő hangosan röfögve megköszöni, és kienged.

A körfolyosón megállok, letörök egy darabot a mézeskalács korlátból, és elmajszolom a simogató napfényben.

DERVISTÁNC

Már rég túl vagyok az egészen, amikor egy nap egy külvárosi étteremben zavarba hoz a velem szemközt ülő férfi. Lazán odaveti, hogy nem érti, miért ő mesél folyton, és én miért hallgatok, előtte nincs mit titkolnom, biztosan nem vagyok gyerekgyilkos. Fél perccel azelőtt még fogtam a kezét, most ordítanám, de én gyereket öltem. Szeretnék elrohanni, ki az utcára, bele a hóba, az éjszakába.

Huszonnyolc évesen még nem volt bűnöm. Mint egy képet, úgy látom akkori önmagam. Olyan vagyok, mint a hűtőszekrény felső polcára tett, friss uborka. Külsőm később alig gyűrődik meg, csak a belsőm tömörödik majd össze. Akkoriban még mindig a tinédzserkoromban elmaradt élményeket kompenzálom, a táncórákat, a koncerteket, a sátras túrákat, és a fiúkat.

Azon a bizonyos napon, amikor a bűnössé válás megkezdődik, nem nézek semerre, ezért észre sem veszem, hogy rám köszön valaki. Ez a valaki, akit már évek óta jól ismerek, nem túl magas, inkább atletikus alkat, göndör fürtös, szabályos arcát kockaszemüveggel hangsúlyozza, ami a csúnya fiúkat stílusossá, a szépeket intelligenssé teszi. Sohasem voltam oda a maskarákért. Némán bámulok ki orrom mögül, amikor elém áll.

A következő képen fekszem az ágyon. Az utca nyirkos és sötét, a szobában az energiatakarékos izzó sarki fénye, és az elkent szempillafesték egy riadt, állatkerti panda vonásait festi az arcomra. Mögöttem egy férfi, az ágy melletti kisasztalon a kockakeretes szemüveg. Biztos, hogy figyeltél, kérdezem én, ne aggódj már, nem lesz semmi baj, válaszolja ő, neheztelő hangon. Az előbb olyan gyerekes sutasággal szeretkezett velem, mint aki még nem volt nővel. Nem kérdezek többet, csak hozzábújok egy látszólagos öleléssel. Fejem nem illik a mellkasára.

Két hét múlva már biztos vagyok benne. Folyamatosan eszik. Egy fahéjas-almás csoki, és egy mandulás-mogyorós a napi fejadagja. Ezeket nagyon szereti, és az ebédet is mohón falja. A testemet gyötri, a hasamat szurkálja. A túlélésért küzd, meg kell tapadnia, nagyon nagyra kell nőnie, osztódó sejtekké válni, csontokat és arcot formázni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, hogy helyet kapjon ebben a világban, ahol az érzelem nyűg, és az emberek az agyukban léteznek.

Az eladó felhúzza a szemöldökét, amikor ötfélét kérek belőle, hazamegyek, megfogom a kilencvenkilenc százalék pontosságút, kiveszem a csomagolásból, és eltávolítom a fedőkupakot. Leteszem magam mellé, a fürdőkád peremére. A halvány bíborszínű áramlás eléri a kontrollablakot, aztán lassan tovaterjed a tesztablak felé. Egy csík, egy élet. Két csík, egy élet, egy halál.

Felesleges körök. Feleslegesen kérdezem a gyerek apját, és feleslegesen hallgatom az ellenzők táborát. A lelkiismeretemre építenek, nagyon meg fogom bánni, össze fogok törni. Bölcs tanáccsal szolgálnak, segítséggel nem.

Kétszer megyek orvoshoz, ekkor kapok egy papírt, így már két körben tudok engedélyt szerezni a családsegítő központnál. Minden kör egy hét csúszás, egy hét rosszullét. A huszonkettedik napon a kicsi szíve megdobban és pumpálja a vért, de ezt már csak később, a zárójelentésből tudom meg.

Egyszer láttam egy rajzot egy babiloniai istennőről, koronáján a félhold világított, köldökéből a világot táplálta. A mellettem lévő szobában lakik most, szép arcú, hosszú, fekete hajú. Az ágyamon ülve, a nyitott ajtón át figyelem őt, ahogy kétségbeesetten, kezét tördelve járkál a folyosón. A derviseket hívja, égő szemét eloltja a sírás. A méhszájba felszúrt tágító görcsei időről-időre összerántanak. Három órán keresztül tart a vajúdás, az ágykeretet markolászom és remegek. Nem tudok sírni, mint az a másik, mégis értem jönnek.

A dervisek üdvözlik egymást, és háromszor körbesétálnak. Köszöntik a lelket. Felsír a ney magányos hangja. A dervisek levetik köpenyüket. Fehér ruhát viselnek, a szemfedő jelképét. Meghajlanak, majd a szertartást vezető shejk elé járulnak, és engedélyt kérnek a táncra. A shejk jelt ad. Tűt szúrnak a vénámba, az anyag lassú cseppekben terjed szét a testemben, ahogyan a víz a növény ereiben. Nézem őket, már nem félek. Patyolat ruhájuk meseszerűen kering, levetik énjüket, forognak a születés és halál között. Keringés, forgás, szédülés, snitt.