Mi lenne, ha egy  álmot látnál?  Egy álmot látnál, amelynek szereplője a szoba,és nem te. Négy fal, két könyvespolc, roskadásig tele könyvekkel, egy íróasztal, amely a múlt század emlékeit viseli magán, és ismét egy könyvespolc a szemed előtt... hideg van és egyedül vagy. Sőtét van, és néma csend.

Jelige: Amoral

AMORAL HISTORY

I.

“Azóta én is rájöttem milyen nehéz jónak lenni, illetve, hogy a jóhoz rosszat is kell tudni tenni, mert mindenki egyszerre jó meg rossz, és a körülményektól függ, hogy… ilyen lesz-e vagy olyan. Csak azt nem tudom milyenek legyenek ezek a körülmények. Erre nem birok rájönni, talán csak azért mert még túl fiatal vagyok és nem ismerem jól az életet”
És ezzel becsúkodik a könyv. A könyv mellett egy laptop van vízszintesen elhelyezve melynek a képernyőjén egy angol címmel ellátott újságcikk ostromolja a kilátást: “Poor and Prejudiced: Eastern Europe Swings Right” és mindez a News- International fejléc alatt. A megjelenési dátuma, finom vonalakkal megrajzolva a követekezőt suttogja: ma első hónap 18.-a van és 2012-őt írunk.
„Ki gondolta volna, 91 december 16.-án, hogy 2012-ben még mindig egy „fata morgana”-t fog űzni Európa kelő napjának országa. Hogy mi ez a „fata morgana”? Talán még kimondani is fáj.... a demokrácia....” – szólt oda Szkülla Kharübdisznek-nek.
„Igazán gondolkodtatóba ejt, hogy  hány önmagáért beszéló ténnyel kell, hogy szembesülj, ahhoz hogy már végre megértsd, hogy nincs fekete és fehér, jólét és szabadság mindenkinek egyformán. Az élet minden mozzanantára vonatkoztatható egy örök igaszság : „Van a ló és a lovas”- Van akinek a szerep jut, és van akinek az igazgatás- Ha idáig még nem vetted volna észre, valami véletlenszerű sorscsapás végett nekünk mindig a fejethajtó szerep jut : kommunizumus ide vagy demokrácia oda. A LÉNYEG: nekünk a status quo-nk eltávolíthatatlan bőrbeégetett parancs” és lecsukta a laptopot.
Kharübdisz karizmatikus hevében úgy viharzott  el az íróasztal és az ágy között, hogy leverte Örkény könyvét és még a polcon levő törékeny homokórát is majdnem magával vitte miközben a helységet elhagyni készült. Azonban hirtelen megállt és a fehér falon virító faliórára pillantott: „Whatever- El fogok késni, 14:00 óra lesz 5 perc múlva. Ez történik, ha ilyen fölösleges filozófálással töltöm az időt. Neked nem mindegy, hogy relativítás vagy  univerzalítás, demokrácia vagy kommunizmus, kelet vagy nyugat, szabad piac vagy tervezett gazdaság? Hidd el nekem, nekünk mindegy , mert a szabályokat úgy is nagyok- Szövetsgések faragják, és Lisszabon-i Szerződés vagy Varsói Paktum, a vesztesek midnig mi leszünk. Hát nem látod, épp most olvastad: Poor and Prejudiced, 22 év alatt, ugyanabba a kerékvágásba érkeztünk vissza- Mi maradunk Európa beteg embere, mert így diktálja az érdek!”
Szkülla Örkényt szorongatva a kezében, egy bólintással helyeselte a hallottakat. Azonban vannak emberek akik nem tartoznak sem az idealisták, sem a cinikusok, de még a realisták körébe sem. Kik ők?...A remény sugarai? Esetleg a naivok?
„Tudom, hogy bizonyos szinten igazad van, és igen is Szegények és Megítéltek vagyunk, de MIÉRT? Nem lehet mindent a Nagyhatalmak és az ország feketelistájára írni, mert az ország népből is áll, többek közt. Ha hagyjuk, hogy a bolondját járasák velünk, akkor megérdemeljük a sorsunk, mert a demokrácia, nemcsak az állam kötelességéról szól, felém meg feléd hanem a mi aktív részvételünket is megkivánja. Ami mega kritkát illeti, mint tartalom helyes, de mint üzenet semmit mondó (....)
Mert  hadd idézzek én is : „ Az ember nem annyi amennyi, hanem annyi amennyi kitelik tőle”. És én megértem hogy párhuzamos igazsaágokon futunk, de ki mondta, hogy a kapitalizmus párhuzam- rendszerea matematika alatörvéyein alapszik... Nem meggyőzni próbállak, hanem megérteetni veled, hogy az igazság önmagában nem elég. Rezignátnak lenni és sértett Cézárt játszani...” de Szkülla képtelen volt gondolatát befejezni...
„ELÉG –mordult rá Kharübdisz-  szerintem vesd be az ágyad, pórszívózz fel és csinálj valamit. Engem hiába kerülsz meg 10 érvvel, mert én a tapasztalatra és az eredményekre alapozom a világnézetem. GDP, HDI, PPP, HPI stb. én is tudok nagy szavakkal dobálózni, de ezekkel a fogalmakkal az utcán kéregető rákos öregbácsi nem fog hirtelen kigyógyulni és jóllakni sem. És a drága „intelligentsya” hadi csendet hirdet, amikor a leginább szükség lenne a közbelépésre. Közben, gyere el az egyetem utcájára és nézd meg hány ember kódul és éhezik, ezért ha velük el tudod fogadtatni, hogy az ember nem amennyi, hanem amennyit kihoz magából, akkor emelem kalapom előtted...”
  Kharübdisz, mint aki pontot tett az eszmék ütközésének szintézisére, hátat fordított és egy határozott mozdulattal kinyította az ajtót. Hirtelen Nórába ütközött, aki belépni készült abba a bizonyos “tabu” szobába, ahol mindenkinek volt egy meghatározott véleménye az életről, a társadalomról és nem utolsó sorban… a világról.

II.

“Mi volt ez a heves eszmei kitörés?” érdeklődött Nóra
“Épp, egy kis ideológiai nézeteltérés végkimenetelének a szemlélője voltál két másodperc erejéig…én azt, hittem, még nem is olyan régen, hogy az egyenlőség, egy olyan fogalom, ami többre hivatott mint, hogy holmi szociál- darwinista társadalom, egoista lényeinek az unilaterális, homogén birtoklási vágyát egyenesen arányossá “varázsolja” a “szomszédomnak nem lehet több szál tulipánja a kertjében mint nekem!” liberálisnak mondható doktrínával… de tévedtem.
“Kérdezhetnék valamit ami egészen kiváncsivá tett?”
 Nóra, mint aki napi szinten szemtanúja a “nézetek harcának”, tudta, hogy Szküllának nem a véleménye igazságában gyökerezzik a végzetes hibája, hanem az adottságában, amit feltételezhetően, sem a marxista- leninista letünt kor ködösen lidérces nyulánkjainak köszönhet, de még a zöldfülű liberalizmus európai álmának sem tulajdoníhat- hanem egyszerűen az elhivatottság sorszerű pecsétje  formálta  gondolatokká és retorikai kérdésekké a megválaszolhatatlant. Pedig Nóra már tudta a kérdés mibenlétét és válaszát is, de tartott attól, hogy a válasz nem a heroikus vasfüggönyszerű leomlás megkönnyebbülését fogja elhozni, hanem inkább az utána maradt vérfoltos romok   és mélyen a lelkekbe vésett éhségtörténetek csinos kis dobozkákban való ártatlan kínálatát fogja eladni…Ó, pedig mennyire szerette volna, ha a szája az emberibb és derűlátóbb szavakat mondhatta volna ki.
“Kérdezhetsz bármit, de ne várd, hogy egy jobb világ sorait igérjem- a keskeny út, valamikor a jó útnak számított, szenvedéseket rejtő, de még a középkorban a biztos mennyországot és megpihenést jelentette. Itt és most, elmondom neked, hogy nincs jó és rossz, fekete és fehér, biztos és holnap- az értékeink… átértékelődtek, és ami ma jónak tűnhet, holnap már(rossz) kommunista háborús bűnnek fog számítani”
Szkülla kissé zavart volt, hisz holtponton volt az ideológia káosz átlátásnak kisértlében: a nagyszülei visszasírták a múlt rendszer bizonyosságát, az iskolában tölcséren keresztül pompálták a lédús, lehetőségeket rejtő jelent és jövőbeli  “demosz és kratoszt”…és ime egy új világszemlélet, ami megtagadja az előbbieket, felülemelkedik az egymásramutogatás tudományán, de ha belepillant  eme világszemlélet Hubble-i teleszkópjába… nem a fényes jövőt és a rendszerekbe vetett bizalmat látta, még a hidegháborús fegyverkezési versenynél is szörnyűbbet látott, a semmit látta. De azért megkockáztatta a kérdését: “Miért van az, hogy én elméletileg demokráciának elkeresztelt rendszerben élek, a nagyim a világ proletárjainak délibábját kergeti és te, Nóra nem kergetsz semmit…hát nem jobb így, most, hogy demokráciában élhetsz, elidegeníthetetlen jogokkal, pluralizmussal, választó joggal, tuljadon joggal és hozzájuthatsz minden élelmiszerhez, utazhatsz bárhová – miért nem jó már ez sem?” Tágra nyílt szemekkel és lebiggyendt szájvéggel kémlelte Szkülla Nóra szemét és, talán még a lelkét is kémlelte volna, de hát nem Fanny szentinemntalista naplósregényvilága köszönt vissza, hanem a világok ütközése vagy esetleg a törtnénelem vége…
 Nóra így  valaszolt: “ Leegyszerűsíthetem neked egy picit, hogy én hogy látom a dolgokat… Van egy kérdésem és egy válaszom is erre a kérdésre. Figyelj jól és hallgasd mélységgel. Lefordítom emberi szavakra és érzelmekre a XX. Század ember tragédiáját, és annak palackban érkezett XXI. századi üzenetét. Ez a történet egy álomról szól, az én álmomról, a te és a nagyid álmáról- mindenki álmáról.
Mi lenne, ha egy  álmot látnál?  Egy álmot látnál, amelynek szereplője a szoba,és nem te. Négy fal, két könyvespolc, roskadásig tele könyvekkel, egy íróasztal, amely a múlt század emlékeit viseli magán, és ismét egy könyvespolc a szemed előtt... hideg van és egyedül vagy. Sőtét van, és néma csend. Az álmok ebben a szobában, a háznak ebben a sarkában csupa élettelen, absztrakt gondolatok. Itt a realítás sarka van, ahol megannyi könyv szelleme és tárgy árnyéka vesz körül, és mégis oly egyedül vagy. Mint a való életben. Fel akanék ébredni, próbálom elhinni és megérteni, hogy ez csak egy álom, és véget fog érni- fel fogok kelni és minden jobb lesz, az emberek életébe újra visszaköszön a napsugár, a lelkekbe fény kerül és a mosolyokba, újra visszalopja magát az élet... de miért érzem úgy, hogy ez az álom nem akar véget érni, és miért hiszem azt, hogy egyre inkább ez lesz a valóságom. Miért nem akar már egyszer véget érni?
És újra álmodom: ugyanaz a szoba, nem én vagyok a főszereplő, nem is a könyvek, a hideg és az árnyék sem, de akkor ki a főszereplő? Ránézek egy könyvre és ezt a címet látom : Az eszmék ütközése. Megannyi eszme és evszázados történelem ütközik, az irodalom szelleme és a tudomány kerekei is jelen vannak, a szoba emlékei, a képek emberei figyelnek, beszélnek és a néma csendben észrevétlenül életre kelnek.- nem akarom hagyni, hogy ez az álom írányítsa az életem, nem akarom, hogy az élettelen életre kelljen, csak egyet szeretnék, felébredni.
Tükörbe szeretnék nézni, hogy lássam a valósagot, de hogyan:? Hisz álmodom. Hogy tehetnék bármit is, ami releváns és engem  jellemez, ha egy álom szobának csak egy újabb tehetetlen diszeleme vagyok? Hogy érthetném meg ezt a szobat , ha nem létezik, és hogy lehetnék emberi, mikor oly hideg van ebben a szobában.? Miért van ennyire hideg, és egyáltalán, miért kell, hogy álmodjam ezt, a különbözőbbnel különbözőbb szellemekkel tele levő szobát, amelyben ha barátra, beszélgetőtársra szeretnék szert tenni, egyszerre csak elnémul, és újra csendes lesz. A szellemek és kerekek visssaszellingőznek légiesen a jólmegszokott, kis idilli soraik közé, a képek megszünnek történeteket mesélni, és a szereplőik pedig megszünnek kommunikálni, csak figyelnek némán, és én figyelem őket. Nem is választ keresek, hanem kiutat, nem is a hideg zavar, hanem a telített üresség, nem is a könyvek nesztelen sorai zavarnak, hanem hogy porosodnak, nem is a néma, üresen bámulo képek nyugtalanítanak, hanem az élettelenség és nem is az álom zavar, hanem az hogy én álmodom.
Oly egyszerű lenne, felébredni, csak kimenni a fehér ajtón, magam mögött hagyni az Eszmék ütközését, Kossuthot és a Romániai Magyar Lexikont, sőt még George R.R Martin-t se lenne nehéz itt hagyni....de mi lesz,  ha kilépek és semmi nem vár rám, sem a hideg, sem az üres, sem a könyv, sem a néma, sem az én – mi lenne, ha egy olyan vilag várna rám odakinnt, ahol egy másik valóság álma: egy zuhanó, hangokkal tele, könyvek nélküli, mosolyt és örök boldogságot igérő világot, zajos, de semmitmondó szellemeket és nagyon meleg, de könnyen párolgó hőmérsékletet, sok szint és  figurát és sok-sok falat, üveg falat igér? Mi lesz, ha kilepek és ez vár rám?  Mi lesz, ha olyan álmokban ébredek fel, ahol soha nincs biztos és holnap, ahol rengeteg nagy dumás szereplő van, de mégis olyan csendbe leszek és ahol a valóság igézete mit sem számít? Mi van, ha kilépek és nem leszek már soha többé én, még az az én sem, ahol hideg szoba és néma csend volt, és mi lesz ha az álom még annyit sem üzen, mint a nesztelen könyvek visszavonult szelleme?
Miért nem ébredhetnék fel egy valóságba immár? Miért kell álomból álomba merülni és szobákból szobába menni? Miért kell fehér ajtók kulcslyukán bámészkodni, kémlelni a lehetséges álmok mibenlétét? Miért nem lehet egy valóságban már felébredni? Nem akarok szobákat, álmokat és szellemeket sem, sőt néma vagy zajos figurákat sem. Nem akarok rosszabbnál rosszabb álmokat kergetni, furcsábbnál furcsább szobákban időzni. Élni akarok, álmokkal vagy álmok nélkül. Én akarok lenni, figurákkal vagy figurák nélkül. Nem akarom hogy, a szobák eltorzítsanak, és másnak mutassanak mint ami vagyok és nem akarom, hogy az álmok és kulcslyukak mondják meg, hogy ki vagyok. Fel akarok ébredni, és végre látni a napsugarat, érezni a nap melegét, szobák és álmok nélkül.
És valami mégis visszatart, érzem, hogy a lábam már kezd fázni, eléggé valósághűnek tűnik és érzem a lábam merevségét, és már az ujjaim is gémberednek.....elrettent ez az egész. Mi lesz ha ez a valóság? Nem akarok szobavalóságokat, kulcslyukakat és ajtókat. Nem akarom szobákban élni az életem és attól rettegni, hogy rossz szobába léptem be, és az ajtó már nem nyilik ki, hogy visszamehessek. Nem akarom, hogy a hideg vagy meleg, könyv vagy számítógép, egy ember vagy több ember, szin és színtelen, hangos és néma, sok vagy kevés, kép vagy sivár,kulcs vagy zár döntse el az életet, a valóságot. Ezt nem fogadhatom el, és azt sem fogadhatom el, hogy ez a szoba egy valóság.
Legszivesebben morzsákba aprítanám a falakat egy kalapáccssal, de nincs kalapácsom....csak szoba van. Így úgy döntöttem, hogy leülök és gonodlkodom. Ha van szoba, van kulcslyuk és van kulcs, akkor kell legyen egy olyan ajtó, egy olyan kulcslyuk és egy olyan kulcs, amely megnyítja a valóságot és végre nem egy újabb szobába vezet, hanem az útra, ahol hull a hó és süt a nap, esik az eső és szivárvány ragyog, ahol szin is van és szintelen, hideg is és meleg is, szellem és anyag, könyv és számítógép, kép és táj, de ami valósággá és élhetőbbé teszi, az hogy kint van és te lehetsz kint. Nem számít, hogy mit és hogyan teszel, a lényeg az hogy többé nem a szobák, és álmok formálnak, hanem a döntéseid- mert van egy olyan ajtó, amelyen a kilépsz, akkor nem csak a szabadság és valóság vár, hanem az illúziók is megszünnek, és a sok csöpögős hedonizmus helyett, egyéni életcélok és végcelok várnak, saját utak és saját döntések, és végre nem a szobák és álmok mondják meg, hogy mit olvass, mibe öltözz, hogyan ülj, mit mondj és ki legyél. A kis csalóka szobák....melyek elhitetik velünk, hogy biztonságot nyújtanak, és ha nem a néma hideget választjuk, akkor a zajos szinpompás meleget kapjuk, akik a szabadság illúzióját tálcán nyújtják, akik a valóságot hirdetik, valójában a semmit kiszineve és az embertelent felöltöztetve próbálják eladni nekem mindezt egy szabad piacon.
De még ebben a hideg szobában sem tudja se szoba, se álom, se figura azt elhitetni velem, hogy ez az elfogadni muszáj valóság, mert ha kell kiskanállal bontom le a falakat és ajtóval vagy ajtó nelkül a valóságig kaparom önmagam.
Tudom, hogy van választás- Isten is tudja, csak a falakon keresztül, termopan nyilászárókkal szigelt néma szobában, nehéz az ő és a saját hangodat meghallani. Tudom, hogy lehet másképp, és lehetsz más- a kérdés, hogy te tudod? Hiszel az ajtóban és abban, hogy a szoba nem valóság, a szoba valóságában nem én vagyok, mert nem ismerheted a lelkem egy torz álomban. Meg akarsz ismerni? Gyere ki a napra.