Inkubátor

Több mint egyórás dokumentumfilmet láthattunk Londonban, Inkubátor címmel, első és második generációs amerikai magyarok identitásáról. Elég középfinom film, nem is annyira a vágási szertelenségei miatt (a készítő Pigniczky Réka nyilvánvalóan kezdő a filmes szakmában), hanem egyrészt azért, mert a szereplőit csak  felületesen ismerhetjük meg, s így az alapkérdésre sem kapunk kielégítő választ, másrészt azért, mert a történet az István, a király rockopera amatőr előadása köré kerekedik, és az amerikai–magyar cserkésztábor dalosai bizony igen hamisan kornyikálnak.
Az István, a királyt a cserkészek 1984-ben vitték színre először (láthatjuk a régi videókat), majd 2009-ben a műkedvelők, immár felnőttként, többnyire családos emberekként, újra összegyűltek Kalifornia minden részéről a Sierre Nevada megragadóan szép vidékére, nagy hegyek közé, egy tóparti erdőbe, hogy mindenre kapható kiscserkészeknek újból elénekeljék, eljátsszák Koppány és István tanulságos történetét.
Főként 1956-ban, a forradalom után emigráltak leszármazottairól van szó, akik az 1989-es magyar rendszerváltásig szoros közösségekben szívták magukba a magyarságtudatot, igen messze szüleik óhazájától ropták a népi táncokat, és évente egyszer-kétszer örömüket lelték a közös disznótoros vacsorákban. A lényeg az volt, hogy jól megtanuljanak magyarul beszélni, megismerkedjenek a magyar történelemmel és  kultúrával. A hazalátogatást a szülők hosszú évtizedeken át ellenezték, a kommunizmus minden formájával szemben elutasítók voltak. Gyermekeikben ugyanakkor tejjel-mézzel folyó Magyarország képét alakították ki, ahol minden gyönyörű lenne, ha a nép lerázhatná láncait.
A többnyire amerikai kisvárosi környezetben felnövekvő magyar gyerekek közösséget találtak a cserkészetben és a magyarkodásban, de némelykor kissé röstellték, hogy nem olvadnak be kellő igyekezettel az amerikai társadalomba, s Rékának, Emesének, Szabolcsnak meg Attilának hívják őket, nem pedig Mary-nek vagy Joe-nak.
Sokan képzelték úgy az emigránsok közül, hogy ha eljön a szovjet birodalom összeomlásának napja, tömeges hazavándorlás indulhat el. De teltek-múltak az évtizedek, s a magyar diaszpóra tagjai a nyugati befogadó országok sorsukkal megbékélt polgáraivá öregedtek. Egyre több lett a vegyes házasság, egyre természetesebbé vált a beilleszkedés, a hazavándorlás elmaradt. A filmet készítő Pigniczky Réka Budapestre költözött, ott kezdett új életet. Megtalálta a helyét. Visszavágyik Amerikába? Ez nem derült ki a filmből. Inkább mintha azt látnánk a 2009-es Sierre Nevada-i sátortáborozás felnőtté vált hajdani tinédzserei között, hogy beleszoktak a kettősség állapotába, egyik-másikuk már szívesebben mondja el érzéseit angolul a filmkamera előtt, vagy éppen angolt kever a magyar mondatok közé, ha hirtelenjében azt találja kifejezőbbnek. A koppánykodás helyére a másféle civilizáció elfogadása lépett, de annak a fenntartásával, hogy egy demokratikus társadalomban mindenkinek joga van ragaszkodni ahhoz a régi-régi kultúrához, amelyből származik. Az egyéniség egyensúlyát megbontó identitászavarról tehát nincs szó. Legfeljebb arról, hogy az első generációsok magyarság-megtartó erőfeszítése módozataiban, retorikájában a másodgenerációsok számára gyakran már elavultnak tűnhet.