A panasz univerzális, és ez a néni pont úgy morgott most itt, a világ közepén, mint otthon a Lehel-téri piac bármely kofája, mint a nagyanyám, vagy mint a felvidéki nőrokonai, akiket odahagyott.

Jelige: Cruiser

A dilemma

A konyhaasztal épp az ablak előtt állt, rajta pár tányér, bennük szendvicsmorzsák, és néhány fonnyadt salátalevél. A kávém gőze fölött kinéztem az ablakon, hideg és őszies volt minden. A sarkon egy terepjáró fordult be, halkan szűrődött ki belőle a lüktető basszus, a hatalmas testű kocsi szinte az egész úttestet felfalta, ahogyan ráfordult a Broadway-re.Broadway... ízlelgettem magamban morfondírozva. A fene sem tudta, hogy Queensbe is átér a Broadway. Átkanyarog ezen az egész hatalmas metropoliszon, mint valami végtelen járda- és úttestfolyam, lassan és lustán. De itt már nyoma sincs a manhattani nyüzsgő színházak-nak, helyettük vörösre festett téglájú, kétszintes apartmanok sorakoznak egymás után, amelyek aljában pár dolláros mosodák, horvát és puerto-rico-i kocsmák és arab halal-hentesek várják a betérőket. A cigarettás dobozomért nyúltam, kihalásztam belőle egy szálat, és már épp a számba csúsztattam volna, mikor tekintetem találkozott a házinéni helytelenítő pillantásával, így gyorsan az asztalra dobtam. A nő csöndesen pakolta össze a reggeli maradékait, furcsán, szinte árnyékszerűen mozgott, hihetetlenül ügyelve arra, nehogy a terhére legyen bárkinek is, akinek a nyomorúságos kisszobát kiadta. A nappaliból mono-ton háttérzajként áradt a bostoni baseball-meccs közvetítése. A férje a vastag, gusztustalan fóliával és hímzett háziszőttesekkel borított kanapén feküdt, ősz fejét könyöklő tenyerébe támasztva meredt a képernyőre.– Mit is mondott, hol van az a magyar cukrászda? – szakítottam meg a néni tüsténkedését.  Azonnal megállt, lassan megfordult, két tenyerével végigsimította a műszálas otthonkája oldalát. Édes istenem, gondoltam, vagy elhozta ezt a virágos borzalmat Kassáról, gondosan a bőröndjébe csomagolva, vagy... de nem, itt nem vehette. New Yorkban egyszerűen nem árulhatnak ilyen holmit.– A százegyedik utca fölött. A százegyedik meg a Park Avenue találkozásánál. A sarkon van, még zserbójuk is van, meg igazi házi rétesük – felelte a néni.– Az jó – mondtam.Tulajdonképpen eszem ágában sem volt ellátogatni oda; miért ennék zserbót itt, mikor otthon annyit kapok, amennyi belém fér; csak valamivel meg akartam törni a csendet.Már négy napja laktam apró szobájukban, még mindig megrészegülve a ténytől, hogy itt lehetek; még mindig egy kicsit az időeltolódástól kóvályogva; még mindig úgy érezve magam, mintha egyszerre beléptem volna valamennyi amerikai film díszletébe.Amikor megérkeztem, esett, de itt még az eső is teljesen más volt. Sűrűn terült a város fölé, mint egy nagy, átázott posztóköpeny, amin rávarrt mintaként cikkcakkoztak a sárga taxik, az esernyők, és a metró szellőzőnyílásaiból áradó gomolygó, hófehér pára.– Ismerem annak a cukrászdának tulajdonosát – bökte ki hirtelen a néni. Felkaptam rá a fejem; az utóbbi három napban szinte egy szót sem szólt hozzám, igyekezett láthatatlan maradni; mire felkeltem, már terített asztallal várt a reggeli, mire este megjöttem, már aludtak. Talán szokatlan volt a számára, hogy valaki huzamosabb ideig lakik náluk; mert általában spórolós magyar stewardesseknek adták ki a kisszobát, akik csak egy-két éjsza-kára maradtak. Hozzájuk képest a magam három hetével szinte a családba benősülő rokonnak számíthatok.
A tévében felhördült a tömeg, valami történhetett a meccsen, az öregúr azonban kifejezés-telen arccal bámulta tovább a képet.– És honnan ismeri? – kérdeztem, miközben kortyoltam egyet a kávémból. – Sokat nassol ott?– Takarítok nála.Erre nem mondtam semmit, de a néniből, mintha kinyílt volna benne egy láthatatlan csap, áradni kezdett a szó.– Nehéz ám nála takarítani. Hatalmas háza van, óriási nagy, egy hét alatt is alig végzek vele.Hunyorogva figyeltem, ahogyan az őszi napsütés elkezdte beragyogni a konyhát. – Meg elég háklis is. Mondta, hogy a hálójában van az a hatalmas üvegplafon, tetőablak vagy micsoda, hogy arról is szedjem le a faleveleket. De azt én bentről nem tudom megcsinálni. Nem is érem fel, még ha székre állok, akkor se, meg különben is, az kint van, azt csinálja meg a kertész. De emez csak köti az ebet a karóhoz, hogy csináljam meg azt is.Már tényleg jólesett volna egy cigaretta, de ha már belekezdett, nem volt szívem félbeszakí-tani. Így lezárásképp csak annyit mormogtam a fogaim között, hogy ilyenek ezek a kapitalista amerikaiak, tessék, most megláttuk, amit akartunk.– Nem amerikai az, hanem magyar – vágta rá. – A magyarok a legnehezebbek. Most, hogy lehet jönni-menni, persze rengetegen jönnek magyarból, meg hazulról is. Ezek az itteni magyarok meg kivájják ám egymás szemét öt centért, meg átvernek mindenkit, aki most jön ide. Fele annyit fizetnek, mint az amerikaiak, visszaélnek azzal, hogy nemigen beszélnek azok angolul, akik most jönnek Pestről, meg Szlovákból.Az ujjammal végigsimítottam a viaszkosvászon abrosz mintáit. A panasz univerzális, és ez a néni pont úgy morgott most itt, a világ közepén, mint otthon a Lehel-téri piac bármely kofája, mint a nagyanyám, vagy mint a felvidéki nőrokonai, akiket odahagyott.– De maga már egy jó ideje itt van, nem igaz? – emeltem föl a szemöldököm.– Hét éve, akkor disszidáltam, aztán egy évre rá kaptam meg a grínkardot, mert nyertem a grínkard lotterín – mosolyodott el, és láttam rajta, hogy úgy véli, ez neki valóban az élete főnyereménye. Immár legálisan súrolhatja itt, a világ túlsó felén, kis, vöröslő kezeivel mások otthonait.– Azt mostan, hogy megnyíltak a határok, kijött hozzám a papa is. Aztán meg a fiúnk, utoljára.A fiúk – sóhajtottam magamban. Előző este látogatóba jött, és – mint minden fiúra – persze, hogy rá is büszke volt az anyja, a rossz fogai, az áporodott flanelinge, a lassan egy éves munkanélkülisége és a kezében lóbált nyolcas karton Coors ellenére. Azzal bolondította a szüleit, hogy belekezdett egy kamionsofőr tanfolyamba, amivel majd vagyonokat fog keresni. Truck, truckvezető leszek, ismételgette, a mamája meg bíztatólag bólogatott. Traktoros lesz, mondta, én meg túl fáradt voltam kiigazítani. Aztán a szépreményű fiúk elkunyerált tő-lem egy doboz otthonról hozott cigarettát. De persze nem én leszek az, aki felnyitja idősödő szülei szemét.– No, hát hét év után akkor magát nem olyan könnyű átverni – kacsintottam mosolyogva a nénire.Egy pillanatra csönd állt közénk, aztán azt megtörte a tévéből áradó ováció, a tömeg ismét morajlott, a közvetítők izgatott hangon kommentálták az eseményeket.– Akármilyen gazdag az a cukrász, azért megvan neki is a maga baja – tört ki hirtelen a néniből.Megkavartam a kávémat, már egészen kezdett kihűlni, így gyorsan felhajtottam, és megpró-báltam nyílt és érdeklődő arccal a nénire nézni.
– Őrlődik az az ember, a szerelembe, pedig már van vagy nyolcvanöt éves – folytatta, és a hangja egyszerre drámaira változott.Ez kezdte felkelteni az érdeklődésemet.– Csak nem ráugrott valami vagyonra éhes menyecske? – kérdeztem.– Annál nehezebb – sóhajtotta a néni. – Azt mondják, ez valami huszártiszt volt még a Horthynál. Aztán megismerkedett valamelyik garnizonba' egy kislánnyal, és egyből szerelembe estek egymás iránt. Imádták egymást, úgy mesélte az öreg. Amikor csak lehetett, ez kiment a laktanyából a kislányhoz, aztán egész éjjel fogták egymást kezit, meg csókolóztak.Mosolyogva figyeltem. Az utcán közben megint elgurult néhány autó, az üzletek vasredőnyeit hangos reccsenéssel rántották fel. Kezdett élet költözni a reggeli kihaltságba.– Aztán jött a háború, őt áthelyezték, de azért, amikor csak tudta, meglátogatta a lyányt, még a frontról is, mikor hazaengedték látogatásra, őhozzá ment. Túlélték szerencsésen mind a ketten az egészet, és a háború után végül Pesten találtak egymásra. Éltek pár évig nagy boldogságban. Kér még kávét?– Ha megtenné, hogy tölt nekem, megköszönném – feleltem.Leemelte a konyhapultról a kávéfőzőgép nagy üvegkancsóját, és teletöltötte a bögrémet. Furcsa volt, hogy mennyi kávét vedelnek itt, és milyen gyengét; ugyanolyan különösnek találtam, mint a tömzsi hűtőiket, tele egygallonos tejekkel, meg émelyítően cukros üdítőkkel, és az egészen valószerűtlenül puha, kalácsszerű kenyerüket, amit itt különös módon már felszeletelve, bezacskózva árulnak.– Na, de az ötvenes években nem volt ám nagyon szép a világ amarra sem, ez meg, hogy a Horthynál szolgált, hát leszerelték, és munkát nemigen kapott. Úgyhogy megbeszélték, hogy amint lehet, ők bizony eljönnek magyarból. Úgyhogy ötvenhatban el is indultak, a zöld-határon mentek át, de csak az embernek sikerült átvergődni, mert a lyányt meg elkapták. Úgyhogy ez kiment Ausztriába, menekülttáborba, aztán meg kigyütt ide New Yorkba.– És mi lett a lánnyal? – kérdeztem.– Őt egy időre kicsit lecsukták, aztán kiengedték. De akkorra már a határok zárva voltak, menni nem mehetett sehova, útlevelet nem kapott. Az ember meg itt kitanulta a cukrász-mesterséget, aztán idővel nyitott egy kis cukrászdát, meg még egyet, aztán már három lett neki, és jól megszedte magát.Hm. Kitanulta a cukrászmesterséget, gondoltam. A szálfaegyenes tartású huszártiszt, amint a kardját a sarokba támasztja, felgyűri az ingujját, és két erős, gyeplőt tartó kezével tésztát dagaszt. Eszembe jutott a dédnagyapám fotója, ahogyan harciasan és büszkén a lencsébe mered, csendőrsisakban, kackiás bajusszal valahol a Hortobágyon. – Ügyes ember – feleltem. És mi lett kettejükkel?– Hát ez az. Hogy semmi. A lyány nem kapott útlevelet, emez meg haza nem mehetett. Úgyhogy idővel szerzett magának egy amerikai feleséget, leéltek egy életet, gyerekük nem volt. Aztán néhány éve megözvegyült, eltemette a feleségét.– Akkor most egyedül él? De akkor mitől őrlődik? – kérdeztem. Magam számára is meglepő módon kezdett egyre jobban magával ragadni a történet.– Nincs az egyedül. Merthogy kapós volt, hogy ne lett volna az, három cukrászdája is van a százegyedik környékén. Úgyhogy került hozzá barátnő. Olyan hetvenes, de szépen, jó karban tartott asszonyka.Az ujjaim között kezdtem sodorgatni a cigarettát, már cefetül kívántam.
– És? – kérdeztem. – Akkor boldog és elégedett, nem igaz?– Nem – sóhajtott a néni. – Merthogy vót ez a dolog tavaly, hogy véget ért ez az egész mindenhol, szlovákba, meg magyarba is. Aztán kinyíltak a határok. És az a lyány, aki közben már egészen öregasszony lett, az még mindig nem felejtette el a hajdani a fiút. És ahogy tudott, kapott vízumot, és kijött ide megkeresni. És negyven év után megtalálta.– Megtalálta? A cigaretta kiesett az ujjaim közül.– Meg. Felkutatta. És akkor egy szép napon, negyven év után, besétált az ajtón. És az öreg meg sírva térdre rogyott. Mert meglett az ő legnagyobb szerelme. Aki egész életében hiányzott neki, mint a másik fele. Akit még legénykorában ismert meg. Akivel talán gyerekük is lett volna. És most átölelhették egymást újra.Egészen beleborzongtam a gondolatba, ahogyan megpróbáltam beleélni magam, milyen érzés lehetett a viszontlátás. – De hát akkor minden jó, ha jó a vége, nem? – reménykedtem. – Értem, negyven évet nem lehet visszaadni, de a végén csak boldogok lettek, mint a filmekben, nem igaz?A néni megcsóválta a fejét.– Nem így van. Mert közben a lyány tényleg megöregedett. És már bizony süketecske kicsit. És a fogait is kiszedi esténként. És már reszketeg, és a haja is hullik. Az amerikai barátnő meg csinoska. Mer' ezek itten vigyáznak, hogy ne öregedjenek meg. Úgyhogy annak mindig szép a bőre, és frissen fodrászolt a haja, meg a fogsora is villog. És az öregúr most csak ül, és az arcát a kezébe temeti, hogy nem tudja, mit tegyen; mert itt van a hetvenes amerikai barátnője, aki csinos, és jószagú, és szeret mellette aludni; és itt van végre élete szerelme, aki olyan ágrólszakadt meg romos kicsit, mint mindenki, aki ott a szocializmusban örege-dett meg. És most nem tudja, mit válasszon. Ez lett az élete végső, nagy tragédiája.A körmeimmel tűnődve végigszántottam az államon, a pár napos borosta sercegett alattuk.– Nyolcvanöt évesen?– Nyolcvanöt évesen.Nagyot sóhajtottam, és kinéztem újra az ablakon. Az őszi napsütés már egészen beragyogta a Broadwayt. Zöldségesek furgonjairól pakolták le a ládákat, a sarkokon gyülekezni kezdtek a mészpettyes ruhájú  mexikói culágerek,  munkára várva. A kezembe kaptam a cigarettát, felálltam, és megkerültem a nénit, aki már megfordult, és most újra némán tett-vett a kony-hában. A bejárati ajtó felé lépkedtem, kezemmel az öngyújtóm után kutatva a zsebemben. A nappali ajtajában megálltam egy pillanatra, az ősz kefefrizurás fej még mindig a meccset bámulta, rendületlenül.– Hogy áll a Boston? – kérdeztem.A fej lassan felém fordult, majd az öregúr halkan megszólalt.– Nem tudom – felelte. – Nem értem a szabályokat.