VAGY TÁN EGÉSZEN – Deák-Takács Szilvia novellái

Végignézem, a szuszogásodhoz illesztem a mozdulatokat, kevés legyen az enyém, nehogy magamra emlékeztess.

DEÁK-TAKÁCS SZILVIA

VAGY TÁN EGÉSZEN

Ángyod
Az öltöny
Vagy tán egészen az

Nagyon korán indult a vonat. Előbb busszal kellett eljutnom a vasútállomásig, az ablak fagyott volt, jégvirágos, mint a verandás ablakok decemberben hatéves koromban, azért akkor, mert arra emlékszem, hétéves koromban ledózerolták a verandás házat. A buszsofőr mogorva volt, én is, nem akartam utazni, nem hozzád, nem most.
  Amikor legutóbb láttalak, már egészen kifehéredett a kezed, annyit vagy benn, kiszívnak a falak, ezt mondod, aztán dörzsölgeted a kezed, tyutyutyu, ezt motyogod hozzá. Tegnap nem jöttél – ezt is hozzáteszed, minden alkalommal, ha mentem, ha nem, hozzáfűzök mindig valami kedves réginek ható történetet, miért nem mentem, akkor is, ha voltam, tudom, a mesémért emlegeted fel távolmaradásaimat.
  Legutóbb az ángyodról. Hogy amikor kiderült, az ura a tizenéves kisfiának és első feleségének márványkövet emeltetett, mit szólt hozzá. Barna, a kisfiú neve, Barnus, így hívták, elvitte a láz, de ők nem tudták mi az, lázas volt napokig, egyszer csak nem kérte reggel a ceruzákat – mert Barnus rajzolni szeretett, akárhová tudott, homokba, jeges ablaküvegre virág mellé.
  Hát nem szólt az ángyod semmitse, csak sérelmezte, hogy a kislányuk zongoráját adta el hozzá, ennyi év után márványt, de jobb a béke, csak a kendőjét húzta szorosabbra mind gyakrabban.
  No, ott voltam, a magas márványkő mellett, a talapzata vaskosabb, hosszan nyúlik a teteje, körbenőtte a puszpáng, sokáig nyested az ángyod távozása után, emlékszel, a kerten át mentünk a temetőbe, télen csúszkáltunk, nyáron lóbáltuk a vizet a piros locsolóból a bogarakra.
  Nem látni, mi volt a kőre írva, de tudjuk, hogy Barnus tizennégy volt, elment utána az anyja, őt is igazgattad, beszélgettél is hozzájuk, ha maradtak volna még, hogy lett volna, aztán szép fekete vasrács került a kő köré, csak a cirádák közül kihajlót igazgattad ezután.
  Legyintesz. Erről nem akarsz tovább. Mert tudom, hogy ki miatt kellenek ezek a történetek, kinek az ideje ez, ki miatt kellek én a meséimmel, hogy valamikor egy folyó elválasztott tőle, fagyos volt, mégis mindig virágos.

Az öltöny

A szertartásaid. Azokkal együtt őrizlek. Ha lenne fekete öltönyöm, felvenném ezeken a napokon, és nedves kefével végigsimítanék a hajamon.
  Ötven éve apád bekísért a szabóhoz, fekete angolszövet legyen, ennyit mondott, ekkor már harminc voltál, el is múltál, túlélted a háborút, az öcséd nem, lelőtték, a kapuban állt, valamelyik bátyját várta, nem kérdeztek semmit.

Nagyon jól értetted, mit „tesz” ez, angolszövet. Apád erős, de nem módos ember volt a faluban, sok krumplilángos fogyott, míg meglett az anyagár. Két garnitúra – ezt is hozzátette. A fiam nősül.
  Kissé görcsös ujjaid ezt az anyagot karmolva fogják. A szín hibátlan, sehol fakulás, semmi fehéredés, a kezeden igen, az anyag tartja magát.
  Ma elővettem, elmennék a szabóhoz, mondod, ugyanabban az utcában működik a fia szabósága, megmutatnám ezt, még a címke is ép.

Szándékosan kerülgetlek, míg készülsz, inget cserélsz, a cipő más, mint más templomvasárnapokon, a vizes kefe ismert, a kalap és a sétabot, már nem csak úgy, hanem tartásból. Végignézem, a szuszogásodhoz illesztem a mozdulatokat, kevés legyen az enyém, nehogy magamra emlékeztess.

  Úgy emlékszem, bejutottunk a szabóhoz. Angolszövet legyen, ennyit mondtál, lehet, figyeltek rád, lehet, nem, azt hiszem, nem értette az utód, miért vagy ott, nagyon készségesen mutatta, ma mit adna el, nem figyeltem erre, azt hiszem, a görcsök érdekeltek akkor is, ahogy kisimultak, amikor a mai anyag kiesett a kezedből.

Vagy tán egészen az

Félsüket. Látom, hogy nem érti, amit beszélek, figyel engem, de nem ért.
   Nagyon hasonlít apámra. Épp ott véknyult el a haja, ott a karja is.
  Ahogy mozog, az is épp apám, nyolcvanévesen, és amikor egymás felé tartanak görbe ujjakkal kapaszkodásba kezdve, akkor kerülök zavarba.
  Az anyjukról beszélnek, hogy hogyan viselte az embere halálát, majd egy kislányról, akit kétévesen a sír mellett boncoltak valamikor ötvenben, szeretném pontosan hallani, mikor, érdekelne a hónap, elképzelném, hogy esett a hó éppen, és a hirtelen a sírásóktól kerített deszkáról a fehérbe omlik a lányka haja.
  Ha nem tél volt, akkor szeretném tudni, orgonaillat volt-e éppen vagy hárs.
  A nyarak hasonlítottak. Légyhangú lakodalmakban találkoztak, és én ezekre a nyarakra tudok emlékezni. Csodáltam őket, ahogy értik egymást, hogy megtanultak egyformán viccelni – mindig csak félig vicceltek meg, hamar elnevették magukat –, és egymozdulattal kötötték a vőfélykendőt.
  A csigatészta-tekerésbe bevontak engem is az asszonyok, zongorázni jobban szerettem volna a tisztaszobában, de ott besötétítettek, oda kerültek a hűvösbe a kész sütemények, száradni a tészta.
  Nagyon szerettek engem, én voltam a kicsi, unokatestvéreim eladósorában a virágszóró copfos, akit nagyanyám a templomig kísért szemmel, amikor reggel iskolába indultam, leginkább gyógycipőben. Nagyapámat is makacsul mankózva kísértem sírig.
  Most is kísérek, elnézem őket, ahogy egyforma mozgással haladnak előttem, mást kísérünk, aki tanította a csigatésztát gyorsabban tekerni.
  Szereznem kell egy húrt, pálcikát hozzá, megtanítanom, akit lehet és amíg; emlékszem-e erre úgy, mint az ízére, mint a kihűlt krémekre, a kemény abroszra, a háztól induló lakodalmi menetre, az udvar rugdosott homokjára az otthoni temetésen.
  Utána bemegyünk, oda ülök le, ahol sebesen járt a húron a kis kezem, ők szemben ülnek velem egymás mellett, észre sem vettem, hogy apám is nagyobbat hall, lehet ez is egy régi tréfa, félig, legalábbis.

A novellákhoz Pinczés József festményeiből válogattunk részleteket