A hűség igézetében – Macuo Basó Útinaplók című könyvének bemutatója
A haiku manapság oly népszerű nagymesterének most megjelent könyve talán nemcsak a Kelet iránt fogékony irodalmi közönség érdeklődésére számíthat.
A hűség igézetében
Macuo Basó Útinaplók című könyvének bemutatója
A 17. században élt japán költő olyan karriert futott be, amilyenről mifelénk máig csak álmodni mernek a versírók: sosem kellett polgári hivatást vállalnia, kizárólag költészetből élt, nyugodt, hosszú és utazásokkal teli életet. Ráadásul ma, háromszázötven évvel később, amikor több mint tízmillió haikuköltő él és alkot szerte a világban, még mindig a műfaj nagy mestereként tartják számon, nemcsak a hivatásbeliek. Macuo Basó útinaplói magyar nyelven, teljes terjedelemben – a versekhez tartozó prózai leírásokkal együtt – most olvashatók először, a Ráció Kiadó jóvoltából. A kötet bemutatóján a fordítóval, Kolozsy-Kiss Eszterrel, a sorozatszerkesztővel, Buda Attilával és a verseket lektoráló Buda Ferenccel Sári László keletkutató beszélgetett a budai Hadik Kávézóban.
Hogy Basó nem mindennapi figura és költő volt, az már a verseiből is kiderül: érzékeny, a japán lírikus hagyományba illő, ám azt formailag mégis megújító látása, személyes, közvetlen viszonya a környezetéhez és az olvasóhoz Nyugaton egészen szokatlan, felemelő élményt nyújt. Még mélyebb benyomást tesz ránk, ha belegondolunk, hogy ezt a hatást milyen kevés szóval képes elérni. Ennek a kötetnek hála azonban most még többet megtudhatunk róla – nemcsak a költészetéről, hanem az életéről és utazásairól is. Élete során öt olyan útra indult, amelyeknek az élményeit nemcsak versekben, de prózai napló formájában is megörökítette. Ezek a szövegek pedig amolyan örömforrás-lexikon gyanánt is szolgálnak a hozzá hasonló, evilágon tévelygő, rácsodálkozásra és szemlélődésre vágyó halandónak. S ezzel már meg is válaszoltunk egy nagyon fontos kérdést: hogy miért is szentelünk máig oly nagy figyelmet Basónak? Ahogy Sári László fogalmazott a bemutatón, a legnagyobb különbség a nyugati és a keleti költő között, hogy míg az előbbi mindig „kikacsint a vers mögül”, azt hangsúlyozva, hogy ő milyen mélyérzésű és nemes lelkű ember, addig utóbbi nem saját magával traktálja az olvasót, hanem a világ szép és mulandó dolgairól beszél, amelyek mindnyájunk csodálatára érdemesek. Ez a fajta költői megszólalás pedig sokkal rokonszenvesebb, az olvasó is könnyebben azonosul vele. Hiszen minek is annál többet mondani, mint hogy:
„Földi halandók!
Meg se' láttok virágot,
tetőn gesztenyét.”
Tanulhatunk hát Basótól figyelmet, képzelőerőt és humorérzéket, kaphatunk tőle ízelítőt abból, hogyan lenne érdemes és méltó járni a világban. Méghozzá a lehető leghitelesebb forrásból, hiszen a fordítás az eredetiből született, nem közvetítő nyelvből vagy nyersfordításból. Kolozsy-Kiss Eszter munkája nem költői adaptációja a japán szövegnek, hanem fogalmi és formai tekintetben is megbízható fordítás, amelyhez ráadásul alapos bevezetőt és jegyzeteket is kapunk.
A könyvet közelebbről szemügyre véve előbb eszünkbe kell jusson, hogy a magyar költészetre igen nagy hatással volt a japán líra, így különösen kedvelt versforma lett nálunk is haiku. Újabb és újabb haiku-gyűjtemények jelennek meg, legnevesebb költőink írnak ebben a klasszikus formában, és még a többé-kevésbé tehetséges versfaragókat is gyakorta vonzza e forma. Macuo Basó Útinaplóinak fordítója, Kolozsy-Kiss Eszter ezt az egész haiku-kultuszt nagyon értően vezeti vissza egyetlen egy személyre: Kosztolányi Dezsőre. „Bár közel áll hozzám Kosztolányi költészete, mégis azt kell megállapítanom, hogy az ő legfőbb ambíciója, hogy szép magyar verset adjon az olvasó kezébe, vezetett ahhoz a képhez, melyet azóta is őriz a magyar olvasóközönség a japán versek világáról.” A fordító tehát elismeri Kosztolányi elévülhetetlen érdemeit, gyönyörű fordításait, de saját fordítói szemlélete szöges ellentétben áll e nagy elődével. Amint azt a bemutatón hangsúlyozta, és írásában is kifejti, a lehető legpontosabb fordításra törekedett. (Akit jobban érdekel a téma, annak érdemes elolvasnia a fordító esszéjét. Kolozsy-Kiss Eszter: Kosztolányi Dezső japán versfordításairól, Literatura, 34. évf. 2008/1, 37-68. oldal) Örök műfordítói dilemma, hogy lehet-e, szabad-e közvetítő nyelvet használni az átültetés során? Érvényes-e az ilyen fordítás? Ha nem, akkor kidobhatjuk, például, Weöres Sándor műfordításainak jelentős részét. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy egészen másra törekedett tolmácsolásaival Kosztolányi vagy Weöres, mint kötetünk fordítója. A pontosság és precizitás tiszteletet parancsolóan mutatkozik meg abban is, hogy az ötvenhat oldalnyi szöveget még pontosan feleannyi jegyzet követi, amelyek egyrészt a japán földrajzi és kulturális vonatkozásokat magyarázzák, másrészt pontosítanak. Kosztolányi és Weöres átültetéseire ez nem jellemző, de Hamvas Béla fordításaiban sem hemzsegnek a magyarázó jegyzetek. Ők tehát élvezhető, lelkileg is átélt magyar szövegeket akartak adni, melyek javarészt saját műként, az életműbe tökéletesen beleillő elemekként is működtek. Kolozsy Kiss-Eszter Basó-fordítása amellett, hogy mértani pontosságúnak ígérkezik (már amennyire ez japánból magyarra ültetett szöveg esetében egyáltalán lehetséges), elsőként adja a magyar olvasó kezébe az összes Basó-útinaplót. A fordító életútja, műveltsége, Japánnal való sokéves kapcsolata garantálja a tiszta és következetes szöveget. A könyv nagy odaadással készült, nem biztos azonban, hogy azt a Basót kapjuk általa, akit a magyar olvasók eddig ismertek. A nagy költő hű közvetítése mindenesetre tökéletesen illeszkedik Kosztolányi Dezső hűtlen csempészetéhez, mert végül is a cél egyik kultúrának a másikba való oltása, és ezt most Kolozsy-Kiss Eszter is gyönyörűen vitte véghez. Értékes könyv született.S. J. – W. S. T.
