A SIVATAG KERESZTJE – KEMENCZKY JUDIT emlékére
költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
Életének hatvanharmadik évében, augusztus 19-én meghalt Kemenczky Judit költő és festőművész.
A SIVATAG KERESZTJE
KEMENCZKY JUDIT EMLÉKÉRE
Életének hatvanharmadik évében, augusztus 19-én meghalt Kemenczky Judit költő és festőművész. Ez az összeállítás méltó szeretne lenni életútjához, összetéveszthetetlen szelleméhez - ám csak megidézni képes.
KEMENCZKY JUDIT
Három történet
MÁSODIK TÖRTÉNET
Többféle éjszaka van
Budapest II. Tövis u. 7. üregében elheverek
némán talpaimat a konyha feketére pucolt
villany sütőlapjára helyezem
fejemet óriási
dunnákba fúrom melyekből hózápor ömlik
A cigányasszony leselkedik a körtefán
figyelmeztet Irén néni a házvezetőnő
a redőnyt
tartsam nappal is leengedve
A mosdó peremén műanyagpohárban hófehér
altatók pezsegnek
és mellettük szétszórva
az éles tökéletes wilkinson pengék
Az üveghegy gyomrában már őrlik fekete
manduláikat a szellemek
Vác Galamb köz 6
Mit jelent ez.
Magánlaksértés
bírósági tárgyalások rendőrségi idézés
bírósági felmentés disszidálási ítélet
lopások.
Perek egy ház körül melynek ablakai
a Dunára néznek boltivei között fecskék
röpködnek lugasaiban madarak csipegetik
a szőlőt parkettáján fát vágnak
perzsaszőnyegein szardiniát esznek
néha
elhúz mellettem egy sárga vadvirág
kelyhében nárcisztikus katonák ülnek
pucéran derékszíjjal és tölténytárral
gránátok
röpködnek
egy-egy robbanás fénykört hasít a levegőben
villogó glóriát fölém.
És négy évvel később New Yorkban
amikor az
ötvenhatodik utcából átmentem az ötvenkettedik
utcába szeles hideg decemberi este
és a
szeretett város kőkemény rideg koponyája
tenyérnyi istenségként - melyet emberbőrbe
varrtak ruháját csontokkal kapcsolták össze
kézfejéről egy másik kéz lóg tehetetlen -
egy másodpercre a magasba emelt
Reklámplakátok gyémántkézelőgombok és egy
Rousseau kép mágikus háromszögébe
Akkor
újra visszafordultam.
Szomjazás a virágzó citromligetekben
tengerparti sziklákon cédrusok
kicsiny éneklő
állatok között
És a hűség melyről tussal írt feliratok
tanúskodnak kopott sárkánymintás bőrtokban
egy TUI nevű prostituált fésűtartójában.
Zászlók a határon.
Fekete zsíros kormú vagonok robognak
fejemben Vác és Budapest Budapest és Vác
között
deszkabódék gyanús sötét tákolmányok
kapirgáló állataikkal
és a földbe rejtett magokkal
ahonnan majd saláták nőnek ki
Zöld istenfiúk
gyökereikkel a földalatti
szentélybe fogódzva.
Forrás: Mozgó Világ, 1979. 4. szám
A TANÍTVÁNY NEM NAGYOBB MESTERÉNÉL
„Hát én, szegény, földnek férge, mit építsek nevednek
Látóhelyet hol szerezzek az isteni Fölségnek?
Aki por és hamu vagyok, bűneimtől roskadozok.
Lábad hogy a földet nyomja, méltó arra sem vagyok”
„…Meglepődtem, s oldalt néztem, ahonnan a hang jött; Jézus arca szánalmas volt. Folyt róla a vér. Borzasztó volt látni. A lefolyó vér azonban nem a földre, hanem egy szép kehelybe és egy szép paténára hullt, hogy Jézus szent teste és drága vére legyen, s a pap keze által eljusson hozzánk. Mellette állt a Szent Szűz, a mi közvetítőnk…” – írja naplójában Kowalska (Helén) az irgalmasság XX. századi lengyel szentje. Faustyna portréja igen különösre sikerült, amely különösség abban is megnyilatkozott, hogy csak a kép befejeztével jutott tudomásomra, hogy ez az önarckép: Faustyna. Róla van tehát szó. Az üvegkehelyként áttetsző test, s a test vázájában megjelenő alakzatok finom sárga, egészen halovány fényben derengenek, mely női testben, mintha a egy forrás tiszta vize alakult volna át üdítő patakvízzé, fény és víz kering; a testmezőben pedig megjelenik egy szarvas: fejét a szív napjára helyezve. Faustyna testének kelyhe fölött a fej egészen ostyaszerű és enyhén elhajlik a fej magasságában égő fehér tűzkereszttől. Körötte arany- és bronzmadarak táncolnak oly sebességgel, hogy csak felvillanó, hullámzó csíkokat láttatnak magukból. Faustyna láthatatlan könnyei fehéren folynak végig a képmezőn, s az Úr így szól Hozzá: „Lányom, miért sírsz? Nemde önként ajánlkoztál, hagy áldozat teszel…”
Ez volt tehát az első portrém a szentek sorozatában. mely sorozat később a Szentek szenvedései címet kapta, s mely portrék mögött megjelenő élő égjárónők titkait én soha megjeleníteni nem merném, nem tudnám, de ha lenne is bennem mersz és a hozzájuk szükséges egzakt tudás, hogyan foghatnék ceruzát, ecsetet, tollakat a kezembe, hogyan kényszeríthetném Őket a papír hideg-üres síkjára, ha Ők nem szólítanak fel, nem adnának felhatalmazást, ha nem járulnának hozzá kedves fejbólintással, s ha végül nem közölnék velem szent bájuk, gyöngédségük és nem emberkéz alkotta szépségük kihívó történetét, mely titkokat egyedül az ujjaim láthatnak meg, s kezem hallja csak az égből hulló, szállingózó hangok dallamát, s mely kéz ujjai aztán nagy igyekezetről tesznek tanúbizonyságot, hogy mindezt emberi nyelvre fordítsák, azaz láttatni engedjék szegényes módszerekkel, de azért buzgó és alázatos hűséggel.
Az én szempontomból meg tökéletesen és teljességgel mindegy, hogy az én kezemben van-e a ceruza vagy a ceruza kezében vagyok én, mely ceruzát a magasságos ég egy szellemnője irányítja oly módon, hogy rámosolyog és ettől a szerves, de élettelen tárgy is azonnal tudja mit kell tennie, merre kell futnia és hol kell a pirosnak arany, a sárgának narancs és a vörösnek fekete árnyalatot adni, hogy minden pontosan a helyén legyen és a végén a közlés pontos, világos és mindenekfölött szép legyen, mert bizony nagy szépség árad ezeknek a nőknek a tekintetéből.
Kowalska Helén (Faustyna) egy téli éjszaka ült először az ágyamra, mely ágyat barátnőm édesapja tervezett, aki foglalkozására nézve építész mérnök volt – az én édesapám gépészmérnök volt, amíg élt. –, de ezúttal ágyat épített, mely ágyat azonban ő maga nem sokáig élvezhetett, mert az ördögöknek úgy tetszett szórakozni, hogy egy koncepciós per iratait, több száz mocskos, szennyes papírlapot állítottak csatasorba ellene, melyek az alvilág denevérszárnyaival addig, addig röpködtek feje körül, vádolván Őt mindenféle vádaskodások ferde titkosírás szavaival, hogy végül egy sötét börtöncella mélyére kötözték és kényszerítették olyan embertársak segítségével és beleegyezésével, akiknek perverz örömükre szolgáltak ezek a denevérszárnyakra írogatott érthetetlen ákombákomok. De ez az ember – barátnőm István nevű édesapja – nagyon szelíd és nagyon jó ember volt, úgyhogy nem igen hangoskodott, hanem szép csöndesen letöltött az életéből nyolc évet a szakadék oldalába, a barlangfal vizes aljába vájt cellaüregben, mely évek alatt a valláson kívül, de a hitéletnek megfelelő vallásos gyakorlatokat folytatott, Isten segítségével, s ezalatt a „kiemelt” és szenvedéssel megszentelt évek alatt az alázatosság, engedelmesség, töredelmesség, csendes tűrés és az ellenséggel való engesztelődés erényeit és próbatételeit valósította meg, mely erénygyakorlatok nagy dicsőséget szereztek számára a túlvilág ítélőszéke előtt. Miután kiszabadult a börtönből ugyanolyan bátor és vidám csendességgel tette dolgát az építészet másfajta falainak tervezése és kivitelezése közben, mintha az elmúlt évek alatt „semmi” sem történt volna… semmi rossz, akarom mondani és hát valóban ki ismeri a fenséges Isten terveit, hogy meg tudná mondani miféle látogatókat és vigasztalókat küldött hozzá, mely vigasztalóknak dolga talán csak annyi volt, hogy megtartsák épségben az Ő lelke békéjét és szívének üdvös szelídségéből egy morzsa se vesszen kárba. Nem tudom, hogy a börtönpriccsen Faustyna ült volna, s hogy Lengyelországból érkeztek-e Hozzá falon átjárkáló követek, de azt bizonyossággal merem állítani, hogy amikor nagy hirtelensággel tüdőbeteg lettem, és jeges tőrök fúródtak mellkasomba, és forró karmok tépdestek belülről, és minden köhögés olyan érzetet keltett bennem, mintha egy kis légzsák robbanna szét a tüdőmben, akkor Faustyna rendszeresen – függetlenül a napszakoktól – leült az ágyamra, vagy csak megállt a szobámban, könnyedén az ajtóhoz támaszkodott és nagyon-nagyon vigasztalt, aminek következtében én különösen jókedvű és vidám voltam. Ő, mint mondta, tüdőbajban halt meg, és mindezeket a fájdalmakat jól ismeri, és én egyáltalán ne törődjek a fájdalmakkal, hanem vegyek elő egy nagy rajzlapot és kezdjek el rajzolni. De hát én nagyon rosszul vagyok, állandóan ráz a köhögés, tiltakoztam. Nem baj, nevette el magát, csak próbáld meg. Hát jó. Nekifogtam, de igazán nem tudtam, mi fog ebből kisülni. Az ágyamra tettem egy másfél méter széles és egy méter hosszúságú farostlemezt, azon a nagy ív rajzpapír, és nekifogtam. A szememből folyt a könny, köhögtem, lázas voltam, de másfél-két óra múlva még mindig rajzoltam, és különös erőt, sőt jókedvet éreztem magamban. Faustyna azt mondta az Ő határozott és halhatatlan nyelvén, hogy ki kell próbálja a tűrőképességemet, mert később komolyabb megbízatást kapok képekre, és ha gyenge az akaratom, kicsi az ellenálló képességem, ragaszkodom a kényelemhez és nem bírok egyedül Istenre hagyatkozni, akkor kizárt dolog, hogy komolyabb szent látásokhoz jó ceruzát kaphassak, és most Őt küldték hozzám, hogy vizsgáztasson. Erre nemigen tudtam mit válaszolni, már csak azért sem, mert mindezen közlésekből én semmit sem fogtam fel azon az egyen kívül, hogy rajzolnom és festenem kell, és hogy mindenek ellenére nagyon lelkes állapotban vagyok és betegség ide, betegség oda, már órák óta huzigálom a ceruzát a papíron, de hogy ez mi is lesz, azt már megint nem tudtam. Teltek-múltak a napok, egyik olyan volt mint a másik, mint egy szeles, viharos tengeri úton, ahol mindig ugyanolyan erővel csapódnak a hajó oldalához a dühödt hullámok, mindig ugyanaz a sós víz csorog le a legénység arcáról, ruházatáról, az őrjöngő viharemeletek mindig ugyanabban a ritmusban omlanak vissza a tengerágyba, mindig ugyanaz az ezüst, kék, zöld erő színezi átlátszó üvegeit, a tenger hullámlapjait, mely lapok a fényben százszoros, ezerszeres színskálába rendeződnek, mint egy varázslegyező, kinyílik, becsukódik, és ugyanazok a színek egy más táj más képébe formálva járják érzéki táncukat a legénység és utasok élénk vagy éppen elfáradó pillantása, tekintete előtt; úgyhogy egy napon aztán azt mondtam: Elég! És én mindezt kidobom. Nem, nevette el magát Kowalska, jó lesz ez, csak várd meg az alkonyt. Az alkonyt…? Igen, van a képen egy titkos áldozati kehely, abba kell az alkony pírjával színezett folyadékot tölteni. Én öntöm a kehelybe az elixírt, Te csak színezd ki. Amikor mindez megtörtént, így folyatta: Írd rá, a „Tüdő és a Szív”, valamint japánul a Szeretet Érintését, a címe: TABULA RASA. A képet pedig ajándékozd ennek és ennek, megmondta a nevet, és írjam is rá, nehogy beleszeressek saját művembe – ami mellesleg nem is az enyém – és ne adjam oda a „tulajdonosának”. A kép még két évig volt az én tulajdonomban, aztán megkapta az igazi tulajdonosa. A szentek őrületesek, éleselméjűségük magas, csodafogantatású, megrendítő titkaival, és lángolva lángol bennük az Istenszeretet hófehéren vakító szellemi tüze: állítom, és megerősítem köznapi, egyszerű és közönséges szavak eskü nélküli nyomatékával, pusztán csak az állítás egzakt egzaltációját illesztve aranylángokként a sorban álló betűk és mondattá rendeződő szavak fölé koronául. Igaz! Minden igaz, amit állítok, és Isten igazolni fogja állításomat, az Ő bőkezű, irgalmas és mindent megteremtő teremtő erejével, melyből béke, szeretet, adakozás és végtelen fenségének kegyei áradnak ránk. Faustyna naplójában – mely naplót én csak három évvel később kezdtem olvasgatni azután, hogy sorba festette velem szentképeit, mely képek megfestésével még a második világháború kitörése előtt bízta meg Jézus, az Ő mennyei Mestere – így ír erről: „Hogy valamit leírjak, ahhoz szükségem van a szavakra. Ezek azonban nem tudják visszaadni mindazt, ami lelkemet örömbe vonta, látva Isten irgalmának dicsőségét. Isten irgalmának dicsősége már most kinyilvánult az ellenségnek – magának a sátánnak – erőfeszítése ellenére, aki annyira gyűlöli Isten irgalmát. Ez a mű szakítja ki a legtöbb lelket karmaiból. Ezért a sötétség lelke néha jó embereket is erős kísértésbe visz, hogy megnehezítsék ezt a művet. De én egész világosan felismertem, hogy Isten akarata máris teljesül. És meg is fog valósulni teljes egészében. Az ellenség legnagyobb erőfeszítései: sem tudják meggátolni, hogy a legkisebb részletéig megvalósuljon mindaz, amit az Úr elhatározott. Nem számít semmit, hogy vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, ez a mű teljesen elveszett – éppen akkor szilárdul meg.”
„Jézusom, a Te szereteted elég nekem. Dicsérni foglak elhagyatottságban, sötétségben, félelemben, kínok között, fájdalomban, keserűségben, lelkem gyötrelmében és szívem keserűségében is – mindenben légy áldott! Szívem annyira elszakadt a földtől, hogy egyedül Te elég vagy nekem. Életemben nincs egy pillanat sem, mikor magammal foglalkozom.”
A szentmise alatt ott állt Jézus, és azt mondta: „Nézd a szívemet, mely telve van szeretettel és irgalommal az emberek, különösen a bűnösök iránt. Nézd, s mélyülj el szenvedéseimben!”
„Légy nyugodt, leányom, az irgalmasság műve az én művem, nincs benne semmi, ami a tied volna. Tetszik nekem, hogy hűen teljesíted, amivel megbíztalak. Egyetlen szót sem tettél hozzá, se meg nem csonkítottad.”
Faustyna 1996-ban hívatott meg Varsóba P. Andrással, a Kulturális Magyar Intézet akkori igazgatójával. Kiállíttatta a tekercsképeimet, fénytérképeimet, zászlóimat, japán–magyar témájú irodalmi estet rendeztetett velem és nekem, valamint bemutatta Hildegard von Bingent a lengyel irodalmároknak. Egy japán férfival lefényképeztetett a repülőtér katolikus kápolnájában a szószéknél, és egy év múlva „szent könyvet” küldetett nekem, melybe titkos üzenetet rajzoltatott az én jövőbeli szellemi újjászületésemről, s hogy mindezt el is higgyem, egy fényképem belekerült ennek a művészeti-irodalmi nyomtatványnak a 248. oldalára.
(A Templomszáj című keresztény tekercskönyv huszadik verse)
Forrás: Napút, 1999. október
EGY KOLOSTORSZOBÁBAN
költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia
A SIVATAG KERESZTJE
Ingó fák délibábja
a tökéletesen sárga semmiben
az agyban gerjesztett feszültség
villámló fájdalma
a koponya napórájában
a prófétaidő
lassan lepergő
molekulák homokszemcséit görgeti
Ez lenne a sivatag?
amibe esőtonnák könnyek
korbácsolják az életet?
Igen Ez.
az ég szívritmusával
amit ma magamhoz veszek
szűziesen fehér
kerek ostyaként
hogy érezzem mellkasom
tabernákulumában dobogni
a misztikus nők
e fénnyel terhes
víztiszta csatornák
ellenállhatatlanul édes erejét
kristályhalmok
kottafejek
kékeszöld hangok
a száj vak börtönéből
szökött vadmadárként
egyenként szállnak fel
feketén suhogó ruhák
a trónusán három személyben
hallgató
egyetlen és szent királyhoz:
Krisztus a neve
Mit mondjak Neked magamról
e kitépett papírlapon
Aki vércseppjeimet is számon tartod
darabonként megszámlálod
hiszen
e rubintvörös áttetsző
folyékony kövek
alkotják a Te élve lélegző
palástod szegényes díszeit
mit mondjak Rólad magamnak
sivatagi szobámban?
ahogy naponta
kiemeled ágyából
fölemeled a két kezem
és megveted a kereszt ágyát
fehéren hullámzó
mellkasomon
Forrás: Kortárs 2001. november
MITOLÓGIA
. . . elérjük-e valódi életünk?
W. S.
Mikor indultam
az alvó testekből fekete szökőkút lövellt
s mintha folyó lenne vagy tenger a
magasban delfintestű halak röpködtek
TALPAMON GYILKOS KÍGYÓMARÁS
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek
ha valaki meghallja az én szómat és
megnyitja az ajtót bemegyek ahhoz
és vele vacsorálok és ő én velem"
De oroszlánfejű ló szegődött társamul
mellvértje jácint kénkő szárnya zúg
sörénye asszonyhaj neve pedig Abaddon
kihalt játszótereken csavarogtunk leégett
kaszárnyákban ötszáz emeletet jártunk
lifttel föl meg le éhezés elől
csatornába bújtunk ruhátlan égett a nap
Abaddon míg végül nyerített vidáman:
Melledben izzó
rácsokat
látok s a küldetés számtalan jelét lehetsz
ha akarsz ló te is!
Nem lehet mondtam sánta énekes belül
bordámnak dől tüzes szakállába
kínokról mormol:
„az éhes föld farkasai bekerítettek engem"
gyermek-szűzek összetörték áldozatom fénylő poharát
fenyőtűkre nyársalt pacsirtát küldtek nekem a papnők
ZÚZD SZÉT BORDÁD RÁCSAIT SZERELMEM
ELVESZETT ÖRÖMBEN TÁNCOLÓK KEGYELTJE
suttogtam
lásd Orfeusz késő fejem a tenger mély
sziklájára hajtom skorpiók szájában millió
hajszálam feszül;
lány voltam reggel délre férfi
éjszaka bújt ölembe a gyermek
ujjait a sötét résre tapasztva
zöld tenyere átlátszó levél
KEMENCZKY JUDIT
festő, költő
(Budapest, 1948. augusztus 9.– 2011. augusztus 19.)
1970-72, 76-78: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. 1994: az Év Könyve jutalom, 1996: Füst Milán-jutalom, 1998: Déry Tibor-díj. ~ először költőként, majd műfordítóként vált ismertté, első verseskötete, A vesztő 1978-ban, a Sorsminta pedig 1982-ben jelent meg, de fordított japán Nó-drámákat - eredetiből - és a középkori misztikus, Hildegard von Bingen írásait is. ~ 1985-ben kezdett el festeni. Első - tekercs- és zászlókép - sorozatán egyensúlyt teremtett a tradicionális keleti ecsetírás és a nyugati értelemben vett, individuális alapokon nyugvó kifejezés formái között, megőrizve azok szimbolikus jelentéstartalmát. ~ alapvetően mégis különbözik a kalligráfiát felhasználó XX. századi képzőművészektől (Mark Tobey, Korniss Dezső, Frey Krisztián vagy Hencze Tamás), mert ő nem esztétikumként, nem a kép és az írás közötti senkiföldjére szorított semleges gesztusként, hanem konkrét, szimbolikus és esztétikus kifejező jelként kezeli az ecsetírás tánca nyomán dinamikus kompozícióvá szerveződő kalligráfiáit. ~ nem a festészet és nem is a költészet helyett találta ki magának az ecsetírást, hanem egyszerűen meglátta azt a metszéspontot, amit már a szürrealisták is kerestek az automatizmus alkalmazásakor, azt, ahol még együtt áll a költészetbe zárt kép, az írásjel pedig még nem vált tisztán képpé, esztétikummá. Képei nem a keleti egzotikumra és nem is az individuális exhibicionizmus elegyére, hanem sokkal inkább a tradíció belsővé válására, és az önkifejezés megzabolázásának a harmóniájára épülnek.
(Az összeállításban közölt festmények a Templomszáj című keresztény tekercskönyv részei)