Sűrű hanga között magas haraszt,
idei levél holt avarra hull. –
A vég előtt a szó írott malaszt, –
vén lomb, hullj le, és halj meg szótlanul.
(Tőzsér Árpád)

milyen utat kell járjak, aminek pora
nem köhöghető ki a tüdőből soha?
visz az út? én viszem. arany palotába.
horizonton vigyorog a nap húsos pofája.
(Jónás Tamás)

 

 

 

TŐZSÉR ÁRPÁD

 

 

 

 

 

 

 

 

EMPEDOKLÉSZ

Nem-létemmel verlek meg, asszony! –
Viszály benned az Egy, aki lehet,
s kizárja a Mindet, a szemet az arcon,
lombhullást látót a gyökerek felett.
Hadd legyek én már végleg jövőtlen,
jöjj, örök jelent színlő szeretet!
Vissza az Etna agyába! Kőkönyvben
lapozok – néma, ősi képeket.

 

Ott nincs száj, csak szem, s ég, föld a szemben,
s tűz, víz: a négy tő. Forr az ősmassza,
páncélos hal úszik, őspteryx lebben –
e kép a halált nem tartalmazza.
Létezők létét az látja, ki maga
nincs az időhöz s térhez tapasztva,
vízre (s tűzbe) száll, bárha Ithaka
földje emlékezni marasztja.

 

 

CSAK AZ ŐSZ

 

    Alfred de Vigny-motívumra

 

Jön még tavasz, ha már végső a tél? –
kérdi az agg a zord isteneket.
Csönd van, kojtol a csent hasáb s alél,
Althaia hiába ügyeskedett.
Születésünk s végünk hiteltelen,
hisz egyikre sem emlékezhetünk.
Tavasz és tél (a tűnékeny jelen
e két vége) kétes semmibe csüng.

Ha Aeolus tömlőiből a szél
kisüvít, s le-lehasad egy sor ág,
s nem a (széthullt) szimmetria s gyökér
mítosza tartja már a koronát:
csak az ősz biztos, a hulló levél,
az ön-kékjükbe bukó íriszek,
fű, fa, mi él, minden hitelben él,
elfárad a faj, s hulltával fizet. –

 

Ajánlás
Sűrű hanga között magas haraszt,
idei levél holt avarra hull. –
A vég előtt a szó írott malaszt, –
vén lomb, hullj le, és halj meg szótlanul.

 

 

 

JÓNÁS TAMÁS

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ERŐLTETETT MENET

sír a fény. serceg a csendje.
ha tudna, semmit se cselekedne.
megállna űrben, szemben, kézen.
pirosat lángolsz a déli fényben.
sárgát zokogsz a langyos napon.
a sötéten át melléd tolakodom.
érj hozzám, űr, melegíts, hideg!
most ígértem oda magam semminek.
sír a fény. engem sirat a gyenge.
lassan-lassan rámegy az idegeimre.
vetkőzz le, fény! tested a sötét, nem?
csak én izzok, lángol a sörényem.
ugató istenek és kutya-angyalok!
repültök, én mért gyalogolok?
milyen utat kell járjak, aminek pora
nem köhöghető ki a tüdőből soha?
visz az út? én viszem. arany palotába.
horizonton vigyorog a nap húsos pofája

 

 

 

A BÉKE BÁTRAKÉ, A GYÁVA HARCOL

Mint félelemtől reszkető szerelmes
ijedten hőköl hátra a szavaktól,
parancsra, csendre mindig engedelmes,
ha győz is, hite megmarad, a régi,
hirdeti, hogy ami volt, már nem lesz,
de jövőjét és múltját összenézi,
bár fáradt lázadni és lusta félni,
csípőn a kéz, határozott a terpesz,
a tétlensége is jobban megéri,
mint az, amiért évek óta küzdesz,
a földi igazság, miként az égi,
csak nála van, együtt örülni kellesz,
felesleges lennél hozzá remélni,
még azzal is ad, hogyha mindent elvesz,
és van ugyan, hogy szavait cseréli,
csak te nem látod: nem csonkulhat elve,
s már nyári a hideg, s a meleg téli,
neked nem illendő őt megítélni,
mert máshogy lát ő holdat, embert, álmot,
mindegy, mit gondol, nem kell kitalálnod,
elég, hogy lépsz, ha lép és állsz, ha strázsál,
többet tud és ad minden iskolánál,
s bár szaporodnak gombaként a károk,
könnyen lehet, hogy csak ő a barátod.

 

 

A versekhez Bálint Endre Madách-sorozatának részleteit társítottuk