Szomorú szegedi játék – Tragédia prózában
„Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, első éves matematika-fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró − kezdi Ottlik Géza Próza című kötetét, majd ekképpen folytatja: − Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab.” Stimmel. Valóban nem könnyű megmondani, mi a csuda is az a próza, sokkalta könnyebb kizárni azokat a dolgokat, amelyek biztosan nem azok. Nem próza a vers és nem próza a színdarab. A vers és a színdarab: nem! Véli Ottlik. Igaza van.
Irodalomtörténészek és -elmélészek, színházi emberek és filozófusok már-már átláthatatlan terjedelemben írtak Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásáról. Számtalan aspektusból, megannyi közelítésben foglalkoztak vele. Csak önmagában annak kötetekre rúgó irodalma van, hogy a nagy mű inkább dráma vagy inkább költemény, hogy műfaji meghatározásában hova helyezzük a hangsúlyt: inkább a jelzőre, avagy a jelzett szóra? Késhegyig menő viták alapja ez, hiszen sokakat foglalkoztat a Tragédia. Nem csoda: irodalmunk megkerülhetetlen darabja, egyik vitathatatlan csúcsa. Amely, Goethe Faust-jához vagy Byron Káin-jához hasonlóan − drámai költemény.
Az iménti mondatba néhány hónapja még bizonnyal beleszúrtam volna egy szót: közismerten. Hibát követtem volna el. Azok közül néhányan, akik Szegeden járva-kelve a szabadtéri játékok 2011-es programját hirdető plakátokkal találkoztak, netán a fesztivál oldalára kattintottak a világhálón, bizonyára tudják, mire gondolok.
A 80 éves szabadtéri idei évadjában helyet kapott a Tragédia. Szerencsére. A szervezők figyelmes emberek. Sok esetben ez is szerencse. Olykor kevésbé. „Kulturális szakembereink” minden előadás címe alá műfaji besorolást biggyesztettek, megkönnyítendő a potenciális néző választását. Olvasható, hogy az idén lesz Valahol Európában musical, Víg özvegy operett, Carmen opera. És Az ember tragédiája. Ami próza. A plakáton-honlapon ez a szó áll.
„Attól még nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab.” − írta Ottlik. Tehát a drámai költemény (amely valamilyen mértékben vers és színdarab is egyszerre) nem próza. Értem én a logikát, amely fából vaskarikát formáz: amikor nem fakadnak dalra a színpadon, az prózai előadás. Ilyen egyszerű a világ, minek bonyolítsuk? Értem én, mégis elszomorít…
Persze, sokan a szememre vethetik most, hogy kukacoskodom, a kákán is keresem a csomót, hasogatom a szőrszálat − ám legyen. Ha mindez kötözködésnek tűnik, nincs mit mondanom, nincsenek mentségeim. Egyszerűen csak úgy hiszem, egy, a kultúrájára (joggal) büszke város „kulturális szakembereinek” ilyen nyilvánvaló dilettantizmusa nem jó üzenet: provincializmust és műveletlenséget sugall. Szomorú.
