Felber Brigitta: Álmok, húsvét, nőruha
Céltalanul sétáltunk, a ruhám és én. Egyenes háttal, büszkén gyakorolva a ringó csípőmozgást. Körülöttem szürke betonépületek, sövénnyel körbekerített játszótér, színevesztett porolóvas, lassan vesző gyerekkor. Egyszerű panelvalóság: az erkélyek korlátján néhol frissen ültetett virág, egy kis rikító színfolt. Úgy éreztem, hogy az ablakokból engem bámul minden lustán pöndörödő, üvegre ragasztott matrica, vagy függönyök mögül ki-kileső, magányos öreg arc. Újszülött voltam, kíváncsi és merész. Magamat figyeltem, a lakótelep csak díszletként szolgált, csodálhatott.
Felber Brigitta
Álmok, húsvét, nőruha
Ha azon a délelőttön múlt volna, nem számolok le végleg a tökéletesség örök keresésével, talán megkapaszkodik bennem szikrányi remény, hogy nem keresek hiába, mert a jól induló dolgok jól végződnek, és nagyon mélyen megmaradhatok annak a porcelánlelkű gyereknek, akit csakis ez a ritka tökéletesség óvhat meg, nehogy összetörjön. De nem csak azon múlt.
Mintha reflektorfényben állnék, úgy ömlött rám a nyitott erkélyajtón át a tavasz. Még a dohányfüsttől sárgult csipkefüggöny is valami csoda volt, ahogy súlytalan lebegéssel együtt táncolt a nagyszobát egyenletesen behintő, finom porral. A tévészekrény mellett, a gyerekkori képeink alatt két fotel között lakkozott asztalka állt. Rajta tojáslikőr, pálinka, mellette alumíniumtálcán lefordított ilyen-olyan poharak, meg üres üvegtál, mert tojást csak este festünk. Holnapra a locsolóknak, miután elmondják a buta verseiket és nyakon öntenek valami borzalmas kölnivel. Lelocsol, lespriccel, rám csorgat, lényegtelen, összekeveredik a többi szaggal. Estére bűzlünk. Megfájdul az ember feje. Nincs mit tenni, állsz, vigyorogsz és eltűröd, hogy belemondjanak az arcodba valami unalmas hülyeséget, összebüdösítsenek, adsz érte tojást, megszokásból. Ennyi. Kész. Ez a húsvét. Nem érdekelt.
Nekivetkőzve toporogtam a varrógép mellett szál bugyiban, röpködősre mosott hajjal, türelmetlen várakozással a sokadik próba után, hogy ezer szegés, szűkítés és fortély után anyám végre elharapja a ruhámon az utolsó cérnaszálat. Nem kapkodta el. Dolgozott vele egész délelőtt, merev tartással, már-már hivatástudattal nyomva a pedált, forgatva az anyagot, orrára biggyesztett olvasószemüveggel, ráérősen. Bekapcsolta hozzá a tévét, feltett egy feketét főni. Jó munkához idő kell, dünnyögte, aztán hozzátette, hogy a rosszhoz is. De akkor már nem tudta kedvem szegni.
Aznap nem ért el a lelkemig, hogy szegények vagyunk; hogy a szőnyeg kopott, a bútorok huzata itt-ott szakadozott, hogy az egész délután rámegy, mire kitakarítjuk a telet a lakásból. Nem érdekeltek a veszteségeim, semmi, ami korábban fájdalmat okozott, mintha éjjel csillagpor ment volna a szemembe. Éhes figyelemmel lestem anyám minden mozdulatát, próbáltam megérteni, miként nem nyúl soha mellé, hogy foltos, rágott körmű kezének miért nincsenek felesleges útjai; mindig pontosan ott és azt csinálta, amit kellett. Soha nem tanított semmire, nem mondott olyanokat nekem, hogy gyere, akkor most megmutatom, hogyan kell elkészíteni ezt, vagy azt, egyszerűen csak tette a dolgát, közben elmerült magában, néha dudorászott, talán észre sem vette, hogy ott vagyok. Én pedig kíméletlenül magamba szívtam, kivettem, amit csak lehetett. Akkor még nem tudtam, hogy a lehetségeshez vezető utat tanította meg nekem, valamennyi út közül az egyetlent, amin magam járhatok. Megértettem, hogy minden létezik, minden megteremthető, ami idebent, önmagamban is jelen van, és képes leszek megélni bármelyik választásom, csak induljak el...
Így történhetett, hogy mire befejezte a munkát, már tudtam varrni.
És akkor elkészült végre. Lila-fekete kartonanyagból, életem első nőruhája.
Nem az a libbenős gyerekszoknya volt, nem is kislányos fodrokkal butított, szokványos A-vonal, hanem testre simuló, magasan térd fölött vágott gyönyörűség. Mondom, igazi nőruha; felvettem, és más valaki lettem tőle. Csak bámultam a képmásom a szűk előszobában, ahol az egész alakos tükör áll, rácsodálkozva, hogy miként lett jelentése néhány arasznyi vászonnak, ahogy kifeszül a csípőmön, a derekamon, a majdnem-mellemen. Muszáj volt megmutatnom a világnak.
Céltalanul sétáltunk, a ruhám és én. Egyenes háttal, büszkén gyakorolva a ringó csípőmozgást. Körülöttem szürke betonépületek, sövénnyel körbekerített játszótér, színevesztett porolóvas, lassan vesző gyerekkor. Egyszerű panelvalóság: az erkélyek korlátján néhol frissen ültetett virág, egy kis rikító színfolt. Úgy éreztem, hogy az ablakokból engem bámul minden lustán pöndörödő, üvegre ragasztott matrica, vagy függönyök mögül ki-kileső, magányos öreg arc. Újszülött voltam, kíváncsi és merész. Magamat figyeltem, a lakótelep csak díszletként szolgált, csodálhatott. Az egyik nyitott garázsban hangos, kajánul évődő fiúcsapat egy motort állt körül, néhányat látásból ismertem közülük. Sokkal idősebbek, mint én, egyetemisták, vagy már dolgoztak is valahol. Eddig elmentek mellettem az ilyenek, észre sem vettek, de most felkapták a fejüket és egy pillanatra elnémult a röhögés. Remegett a szívem. Aztán elfordultam és egy útszélen parkoló Trabant ablakában ellenőriztem lassan haladva, miként röppen utánam a hajam.
Pontosan akkor talált el az első lövedék.
A vállamon csattant és felkiáltottam, de nem a fájdalomtól, sokkal inkább a meglepetéstől, ami még át sem járt igazán, és jött a következő, aztán még egy.
Értetlenül álltam a házak árnyékában, a parkoló autók előtt, fehér krétával rajzolt ugróiskola és egy tengópálya között. Csak néztem a lila-fekete ruhán az élénksárga foltokat és nem értettem, egyszerűen nem értettem a körben szétterülő tojáshéjakat a betonon. Miért? Mozdulnom kellett volna, elfutni, elrohanni a szégyen elől, hogy a motoros fiúk céltáblája lettem, de valami visszatartott, kényszerített, hogy maradjak. A ruhám volt, az nem engedett.
Fogalmam sincs, meddig tartott a támadás, talán csak már másodpercig, vagy ráment egy egész élet, nem tudom. Szinte az összes tojás eltalált, a fiúk pedig minden egyes darabnál felröhögtek. Összemosódott az arcuk, csak a lendülő karjaikat láttam, meg a motort, aminél most jobb játékot találtak. Engem. Nem sokat, néhány lépést kellett volna hátrálnom, hogy a parkoló autósor menedékében hazarohanhassak, de megbénultam.
Kilapított békát bámultam magam előtt, keresztülment rajta a busz. Vagy akármi, nem számított a hogyan, csak a béka teteme, körben véres folt, meg a belei. Mellette én.
Váratlanul unták meg, hogy alázzanak. Talán ha futok, érdekesebb lettem volna. Talán egy darabig szaladnak még utánam, vagy maradnak a garázs előtt, ahol voltak, mert úgy könnyebb lemérni, ki dobja a nagyobbat. Nem mérték le, kiderült, hogy én még áldozatnak is jelentéktelen vagyok. Lassan lesöpörtem a mocskot magamról, nagyon lassan, hogy jól lássák minden mozdulatomat. Lássák, hogy nem futok, ahogy szerepem szerint most kellene, ahogy magától értetődő lenne egyébként. Nyújtott ujjakkal, finoman pöckölgettem le a rám ragadt, szanaszét tört, még festetlen héjakat, a tojás maradékát. Végül belerugdaltam az egészet az árokba. Belerugdaltam, amit csak tudtam. Utánam ne maradjon szemét.
A közeli templomban delet harangoztak. És én, aki képtelen voltam rá, hogy elmeneküljek, maradtam még egy darabig, mint akinek nem sietős. Álltam a bemocskolt, lila-fekete nőruhámban, az áprilisi napfényben, húsvét előtt egy nappal. Vártam, hogy történjen még valami, valami nagyon jó, vagy nagyon rossz, mindegy, csak szedje ki azt a fullasztó gombócot a torkomból, vagy kergessen hazáig, csak tegye már meg, mert az a ruha kötelezett, abban csak úgy magamtól sem futni, sem sírni nem szabadott – de nem történt az égvilágon semmi.
Kapcsolódó:
