Sötétkapu 13. (Kipicsázzuk a ruszkikat)
Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.
– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 13.
21. Kipicsázzuk a ruszkikat
A második busz vad dudálással megpróbál elhúzni a sorba rendeződött tömeg mellett, hogy ketten, a két busz vezesse a menetet. Végül hátra marad, mert az éneklő, jelszavakat kiáltozó tömeg nem vesz tudomást róla.
A buszban bányászkatonák ülnek, gondolja a férfi. A kor munkaszolgálatosai. Deklasszáltnak ítélt elemek, hercegek, grófok, Horthy-tisztek és kulákok fiai, akiknek veszélyes fegyvert adni a kezébe, mert mi történne, egy figyelmetlenebb éjszakán képesek, és hátba támadják Szovjetuniót.
Elöl egy kerékpáros. Sapkában, bakancsban, overallszerű munkásruhában. A csomagtartóhoz hosszú nyelű nemzeti zászló kötözve. Két helyen rögzítette, gondolja a férfi, emlékezetes módon, talán ahol ezt a zászlót találta látott oroszt is, abból téphetett csíkokat. Amikor a szél iránya változott a nedves zászló átcsapódott egyik oldalról a másikra, ilyenkor elsodorta a sapkát, igazítania kellett rajta. Mögötte az első busz, tetején a karszalagosok, ezen is nemzetiszínű zászlók.
Megint mögötte, a busztól tíz méterre lemaradva, a tömeg előtt öt méterrel magas, barna nő. Egyedül. Nem néz se jobbra, se balra, nem kiáltozik, csak megy, megy eltökélten, döngő, határozott léptekkel, mint aki egymaga elfoglalja a laktanyát, kiszabadítja a politikásokat. Kezében magasra tartott magyar zászló, gondolja a férfi. Sokáig ez a kép él bennem, amikor eszembe jutott a város, az utolsó napok. A kép a nőről, ahogyan pengeéles szájjal, összehúzott szemöldökkel lépked, feje fölött lobog a zászló.
Mögötte dorogi bányászok és a tömeg hatos-nyolcas sorokban. Mi nem sokkal a bányászok mögött, a sor szélén gyalogoltunk összekapaszkodva. Hol Anna belém, hol én belé.
Víziváros lejáratánál jut egy mentőötletem. Megint az asztalos, de ez most áttételesen. Családi öreg barát, akinél minden van, akinek mindenből van tartalék. Hátha alszik a padláson egy öreg ágy, amit odaadna.
Gyere, mondom Annának, gondolja a férfi, hátha az öregnek támad valami ötlete asztalos dolgában.
– Ne álljunk ki a sorból. Ne álljunk ki! Menjünk velük.
– Bemegyünk, szívem, nyitva a kapu. Lehet, visszafelé már nem találjuk itthon – leginkább attól féltem, nem lesz visszafelé, nincs visszaút, nem attól, hogy az öreg ne volna meg egy óra, vagy kettő múlva. Az öreg mindig megvolt nekünk, ha szükség adódott.
– Éppen itt járt a bátyád – kezdte köszönés helyett az öreg, aprócska, nyugodt, dörmögő, mindig rosszkedvű nagybácsi. – Azt mondta, most kipicsázzuk a ruszkikat.
– Én nem láttam két napja, a városban, a tüntetésen se láttam. Tegnap se, ma se.
– Nem láttad, mert kapitány – megnyomta a kapitányt.
Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam. Öt üzenő hely a török kori kövek réseiben, mint a Siratófalban, megszámozva az elérhetőség gyakorisága szerint, az iskola és a kollégium közt, a tornaterem és az iskola közt, az iskola és az Erzsébet park közt, ezeket délutánonként végigjártam, hol frissült a tartalom, aztán este a kollégium ablakában madzagpostáztunk. Ő leengedett valamit az első emeleti ablakból, én felküldtem valamit az első emeleti ablakba. A lámpa alatt válaszoltam valamit, ő is válaszolt, így teltek a napok, gondolja a férfi.
Összesen nem voltunk ennyi órát együtt, mint mostanában, gondolja a férfi, és magához öleli Annát.
– Csak nem ennek a kicsi kis leánynak kell az ágy – nézett szemöldökei alól, a kutyaólhoz lehajolva, – meroszt majd kapol az anyjától, hallod–e?
Nem válaszoltunk. Nem volt mit, gondolja a férfi.
– Mikorra kell?
– Bátyám elsején veszi fel a munkát Pesten. Addigra jó volna.
– Meglesz, nézek valamit, van a hátsó szobában elrámolva valami, de ahhoz szalmazsák kell, fiam, tudod?
– Nem baj, jó az.
– Azt is találunk hátul, hacsak meg nem ették az egerek...
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről: Eposzi színezet nélkül -
