Sötétkapu 5. (Apám bakancsa)
Elfeledkeztünk a rádióról. Mindenről. Ami nagyobb baj, Anna szüleiről is, akiket valami módon értesíteni kellene, de hogyan. Nem jár semmi. Telefonjuk nincs. A postára lehetne telefonálni, megkérni valakit, hogy vigye el az üzenetet, minden rendben, ne aggódjanak. Csakhogy normális napokon is fél nap egy telefon, ezek pedig nem normális napok, amikor senki nem utazik, mert nincs mivel, mindenki telefonálna.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 5.
8. Apám bakancsa
A férfi a Várhegyen könyököl. Jó órája áll a szélben, amikor meglátja a hidat. Látta eddig is, mert ott állt a Duna fölött eddig is, de ő a roncshidat látta. Az új hidat nézte, de a roncshidat látta, az árván meredő hídlábakat, a párkányi és az itteni oldalon az egy-egy megmaradt, ép panelt.
Dörzsöli a szemét. Hát ez jó.
Ekkor ballag át a Bazilika boltíve alatt a bérelt sofőr, keresi a férfit.
– Minden rendben, uram? – kérdezi.
– Minden ok – válaszolja, – maradok még. Majd jövök.
– Nem hallgatjátok a rádiót? – ezzel érkezett a bátyám, gondolja a férfi. Diáktüntetés van a városban. És elment.
Nem hallgattunk rádiót, eszünkbe se jutott, gondolja a férfi, egymást hallgattuk, egymást hosszan, röviden, halkan és hangosan, nem tudtunk betelni egymás hangjával, testével, mozdulataival. A hajával se tudtam betelni, gondolja a férfi. Amikor fölém térdelt, amikor mellemre könyökölt, haja arcomba ért, milyen jó volt, milyen cirógató együtt az egész, hogy aztán ötven évig senkitől ne viseljem el, ötven évig idegesítsen ugyanez.
Milyen különös szerkezet az ember, gondolja a férfi, milyen szegény, szerencsétlen, elveszett boldogan is, boldogtalanul is.
Elfeledkeztünk a rádióról. Mindenről. Ami nagyobb baj, Anna szüleiről is, akiket valami módon értesíteni kellene, de hogyan. Nem jár semmi. Telefonjuk nincs. A postára lehetne telefonálni, megkérni valakit, hogy vigye el az üzenetet, minden rendben, ne aggódjanak. Csakhogy normális napokon is fél nap egy telefon, ezek pedig nem normális napok, amikor senki nem utazik, mert nincs mivel, mindenki telefonálna.
Annát nem aggasztották a szülei, gondolja a férfi. A falujából hárman laktak a Kerek templom mögötti kollégiumban, közülük egy lány biztosan a városban, nagynénjénél maradt, nem indult haza, mert nem lehetett akkor még tudni, mi lesz, a másik meg falun kívül él, tanyán, csak nem fut össze a szüleimmel, kombinált Anna. Aztán meg, ha mégis, előbb megtudják, hogy veled vagyok, zárta le. Mit tehetnek? Veled vagyok, tiéd vagyok. Háborognak, aztán megnyugszanak. Egy lány nem pucolhatja harmincéves koráig apja bakancsát, mondta Anna.Egy lány nem pucolhatja harmincéves koráig apja bakancsát, gondolja a férfi, akkor inkább a tiédet, kétszer naponta.
Istenem, gondolja a férfi, istenem.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről:
