Jelige: MIJU

 

Én dupla öllel adnám át, amim
e tapadt földhöz kint is, bent is láncol,
s vén Európánk utcasarkain
már fillérekért vetkőzik a vándor.

 

 

 

 

 

EGYSZEMORSZÁG

 

Egyszem ország, egyszem nemzet,
jó ezer év óta,
annyi íjas ifjat nemzett,
félte Európa.

 

Honnan jött és mit teremtett,
sustorognak róla,
ám, ahogyan István tett-vett,
rákerült a stóla.

 

Dúlta tatár, török sereg,
védte kuruc nóta,
piros-fehér-zöld a gyerek,
mégsincs, aki óvja.

 

Haragudták az Istenek,
fegyver is tarolta,
vonaglott, de nem engedett,
bárki verte holtra.

 

Sose védték más nemzetek,
himnuszban a sorsa,
határait a rettenet
körbekaszabolta.

 

Hegyet nőtt és rónát vetett,
verejtékes földjét
belviszályok, rongy emberek,
háborúk gyötörték.

 

Ravaszt húzott, hálót vetett
ujjbegyen ült sorsa,
körülzárták, s a ketrecet
nap-nap ostromolta.

 

Ment világgá, nagy álmait
kis ölébe fogta,
s kerek földön látták, amint
körbegurította. 

 

Kenyerét ma daccal szeli,
redőt rajz az átok,
amilyet a mennyekbeli
Jóisten se látott.

 

Ihol élnek az emberek,
amúgy magyar módra,
mondják, ha a világ kerek,
hát kerek a porta.

 

Olyan kerek, nem is lehet
mást mondani róla,
tudja, ami odaveszett,
visszaaraszolna.

 

Mégis tavaszt hajt a vetés,
szivárvány húz ívet,
s aratáskor jövés-menés
dobbantja a szívet.

 

Fekete a föld gerezdje,
egy velünk a dolga,
s ráköszönünk reggelente
fölébe hajolva.

 

Forró öle kenyeret ád,
meleget a háznak,
új reggelt és annak hazát,
akit hazavárnak.

 

Akkor is, ha kettészelik,
s karaj a keserve,
forog-pörög, amíg verik
búzakalász nyelve.

 

Senki ura nem riasztja,
mintha csoda volna,
ezeréves anyja-apja
idelakatolta.

 

Magyarország, szívem szeret,
te vagy sava, borsa,
neked futnak bennem  erek,
neked vagyok szolga.

 

 

EGY ORSZÁG(ÚTON)

 

Itt írni csak virágról érdemes,
a virágról, a fűről, meg a fákról,
úgy hajdoklunk, mint aki pénzt keres,
s megszürkülünk a hosszú út porától.

 

Én dupla öllel adnám át, amim
e tapadt földhöz kint is, bent is láncol,
s vén Európánk utcasarkain
már fillérekért vetkőzik a vándor.

 

Odaoson, akárki integet,
rossz ölét-markát adva-kérve tárja
- én ráterítném tépett ingemet
mezítlenségét áruló hazámra.

 

Aztán - mikor hajnalt ígér a nap,
és két karját a természet kitárja,
s megengedi, hogy ráhajoljanak
a koldusok a millió virágra,

 

eszembe jut - ha fű, bokor nevet,
ki nézi-érzi, nem maradhat árva,
s kis görcsbe rándult, horpadt földemet
fölöltöztetem ünnepi ruhába.

 

 

 

AZ ŐRIZŐ

 

A betűkkel csak óvakodni mertem,
s mert Isten bízta rám az anyanyelvem,
ráterelt minden szót egy legelőre,
s csak biccentett - hogy legyek őrizője.

 

Ott álltam árván. Ceruza kezemben,
nagy kedvem támadt - íróra hegyeztem,
majd minden mondat ballagott előre,
s én ráfogtam az értetlenkedőkre.

 

És jöttek-jöttek. Sorra, sorra, sorra,
sok milliónyi éhes betűcsorda,
és úgy lógott le rájuk a madárdal,

 

mintha az ég kék füzetlapja volna,
és minden hangjegy addig duruzsolna,
míg írni bírom egy szál ceruzámmal.

 

*

 

Azt tudtam, minden más, mint bármi versben,
hát nem írtam, csak velük énekeltem,
de alig maradt valami belőle,
ők cipekedték - kerüljek előre.

 

S mert fűvel-fával összefeleseltem,
hát csoda volt, hogy rám talált a lelkem,
míg időm ment, mind messzibb lettem tőle,
s csak bíztatott, ne fussak el előle.

 

Így lettem minden szóval összeforrva,
s a vérem sója tengerembe folyt a
szívemmel úszó betűk garmadával,

 

s mind magyarul volt, semmihez sem toldva
lehömpölygött a mennybe és pokolba,
hol eggyé lett a terelő a nyájjal.