Falusi Márton versei

Falusi Márton költő 1983. október 17-én született Budapesten, tanulmányait 2007-ben fejezte be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Karán. 2006 júliusa óta a Hitel című folyóirat szépirodalmi, 2008-tól pedig a Magyar Napló világirodalmi rovatának is szerkesztője. Verseskötetei: Hazáig látni (2004), Rádnyitva ablak, ajtó (2007). Több elismerésben, köztük 2004-ben Gérecz Attila-díjban részesült. Három versét közöljük. 

Falusi Márton versei

Fagytak poklaid
 

Tudom, kicsinyes vagyok,
túl nagyvonalú olykor,
iszkolj, ha félsz a szótól,
kiúttalan mondatok
melyik zugában hagy ott
ihletem, fukar szponzor.

Kosztpénzünk kosztümre költöd?
Irul-pirul kopni kelméd.
Valót jegyeznék a tőzsdén,
ingadozik, ma mond csődöt.
Tárgyak gazdagsága börtön,
mutató névmásban elfér.

Ne adj hatalmat kínomnak,
kezembe pénzt, pofont, sikert:
erő az írást kioltja.
Rám irigy vakuk villognak,
mosolyok csorbáján kifent
kések: fogaim közt viszem.

Légy én, lényed úgy kívánom,
át- és átírt vers a tájon,
szél gyors kurzorán sodródom,
hánykolódom, forgolódom,
kicsavarodom az álom
menetéből, csillagokból.

Rossz a fogása az ősznek,
se kereslet, se kínálat.
Árfolyamán megírnálak.
Festett hószálak lenőnek,
vacogsz verssé bevetkőzve,
fagytak poklaid lírára.
 

Rádnézve utána

ad notam Szeptember végén

Most nyúlnak a hölgyön a sztreccs boreászok,
alléra kepesztet erős feneket,
félnapnyi magány elején beparázok:
én tettem-e életemért eleget?
Tyúk csőre szemelgeti végig az udvart,
mint tűsarok ír tele földhivatalt,
metrumra irón fara ring, ki-kirugdal –
agilis daliának adom ki magam.

„Pecunia non olet”

– ennyi a sláger,
könnyen fanyalog, ki csak elmaradoz,
de én, kire koldusa presztizse ráver?
Választva hiún a bohóckalapot
tág munkaidők jogi praxisa passzé,
árnyat vet e titkosodó papiron
rézmetszetü honfiu, római arcél,
mit körbecirógat a hűs horizont.

Mondd, doktori címedet átiratod majd?
Ítéljenek inkvizitóriusan:
„hasznos maga, vagy sem a társadalomnak,
személyit elő, igazolja Uram!”
Erkölcsi kenőanyagát dögönyözze
roncsolt menetekbe, csapágyaiba,
anapesztusait vigye föl gyönyörödve –
rádnézve utána, Hazám, naivan!

Véredbe visszaringat

Szilvinek

Kiülök arcod árterére,
nevetés dagad, felvont vitorla.
Dagály ha ernyed, gát se véd meg,
homorú mosolyodat kimossa.

Hullámtörő ajkad titkait
fehér ficánkák kilocsogják.
Apály ha húzódik, visszarin-
gat véredbe oxigén-kompján.

Dúskálok hömpölygéseidben,
zátonyra futok a szívkamrán.
Tüdődet fújom, kerekítem,
felgömbölyítem szilviharrá.

Bizsereg, gabalyog, rugdalódzik
orkánná csípdesett fuvallat.
Részegedem tengerész Rimbaud-ig –
vénába fojtva lel nyugalmat.

Kötéllé sodrom izmaidat,
árboc-légcsőhöz bogozódom.
Éles szirénhang belém nyilall,
algaként tapad húson, csonton.

Érzem, ahogy sajdulsz, gyönyörödsz,
idegpályákat kötözve ki.
Aortádat oldom, a rögök
visszerekbe fűzött görcseit.

És vergődöm és hánykolódom,
artériád versért tavaszt hoz.
Génnel vihar ráz össze hormont,
odacsap magas méhfaladhoz.