Ugrás a tartalomra

Méregtelen mérlegek – Recenzió Balla Zsófia A nyár barlangja című kötetéről

 

  "Balla Zsófia munkásságát megfontolt, fércmunkát nem tűrő költészet jellemzi, így lírájának sokkal inkább íve, mint fejlődéstörténete van. Az azonban jól látható, hogy – bár érzékenységének húrjai semmit sem veszítettek feszességükből – értelmezői nyugvóponthoz érkezett, mely szép megünneplése amúgy is jeles 2009-es évének." – Kárpáti Zsuzsa recenziója.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Méregtelen mérlegek -

 

Recenzió Balla Zsófia A nyár barlangja című kötetéről

(Kalligram, Pozsony, 2009)

 

Méregtelen mérlegelek – a sírás íveit

a fény sötétje darabolja.

Középre igazítom a tettek időközét.

/Balla Zsófia: Időt/

 

   Balla Zsófia nem a mindennapok, pillanatnyi hisztériák kortárs szerzője. Költészete nem önmagát kényeztető csapongás, utazást lelkesítő ál-önreflexió vagy egy éjszakás netlíra. Akkor jelentkezik, ha mondanivalója van, nincs benne önreprezentációs kényszer. Versei jól megformált, érett, kész darabok. Visszafogottsága, formatartása, poétikai hagyománykövetése már-már arisztokratikussá teszik, s egy eltűnőben lévő, a gondolat- és képzettársítás logikájára érzékeny, fegyelmezett olvasói (maga)tartásra ösztönöz. Kötetei összegző (és nem lezáró) jellegűek, átgondolt, higgadt kompozíciók, melyekben a megválaszolatlan kérdések költői képpé, zenévé, ritmussá sűrűsödve ismétlődnek, megoldhatatlanságuk tematizálódik, egy életút állomásai, variációk egy témára. A mindig visszaköszönő képek, motívumok változó és váltakozó kontextusa és perspektívája ellenére a válaszkeresés állandó feszültsége megmarad, s a forma mögé bújó, rejtőzködő expresszivitás éppen ettől válik elementáris erejűvé. A meditatív hangulatiság, a visszatekintő megértés leple mögött viszont minden hasad, zuhog, reped, szakad.

   A hiány(érzet) folyamatosságát megtörő léttörténések periodikus szintézise a tavaly megjelent A nyár barlangja is. A versgyűjtemény a jól megszokott nyitánnyal kezdődik, mely az Időt címet viseli. A szelídített imperatívusz egyetlen főnévi előfordulása teszi hangsúlyossá a forró gesztenyehéj, csergő murva metaforáit, mely utóbbira szó szerint és átvitt értelemben is rímel az esszenciáját veszetett múlt (kifakulva). Az életmű eddigi darabjaihoz való tökéletes illeszkedést jelzi a definíció: Örök az, ami cikázva hiányzik. Ugyanakkor ez kimozdulás a meglét állapotának statikusságából (cikázva hiányzik; A fájdalom függönye félrelebben; Célom felé száguldok), s az intenzitás fázisait középpontba állítva (a sírás íveit / a fény sötétje darabolja; Középre igazítom a tettek időközét) teremti meg az elmozdulás felszabadító lehetőségét (Isten, így hívják, megengedi, hogy figyeljem. / Szabaduló virág lassuló végtelenben).

   A kezdő ciklus címadó verse (Hallomás) a sírás ívének második darabja. A kézenfekvő asszociáció (vallomás) létjogosultságát támasztja alá a hallgató múzsaszáj, illetve a csönd csókja, melyek értelmezői zsákutcába vezetnék az érzékszervi működésre építő befogadót. A megszólalás feleslegessége (ugatott Kasszandra hiába) azonban értelmet ad a hallás tudatos elbizonytalanításának. A hiábavalóság kimondása egyértelmű visszacsatolás a Számvetés dialógusaira, melyek gyorsan pergő kérdései inkább számonkérőek (Miféle dolgokért haragszunk? / Ki törli zsebkését párnahuzatba?; Szembenézni magunkkal hány év ad erőt?), válaszreakciói pedig (a sürgető tempó miatt is) vádlók, dühösek (Ami megtörtént, azért történt, / mert mi eldugtuk életünket.; Markolatnál kapják el s visszalökik / hüvelyébe az álmot.). A Karácsony városa keserédes képeslapok sorozata, melyekben a klasszikus oppozíciókkal (tél-nyár, fehér-fekete, fény-köd) és ezek megszokott konnotációival párhuzamosan a címmel sejtetett otthontalanság határhelyzete szintén megjelenik (Szép berlini nyár. / Idegen.; Hát nem vagy itt. És nem vagy már sehol). A próféciák a Kasszandra-szerep öntudatos felvállalása, egyben költői hitvallás (A költők előreszaladnak. [...] Hozzátelik az idő a látleletekhez). A Wiepersdorf miniatűrjei ismét fény-árnyék játékot játszanak, s egymásnak éppúgy párdarabjai, mint a verssorok rímei. A Földi csendességet olvasva válik világossá, hogy a szerkesztői koncepció egésze a párosság, párhuzamosság irányelvét követi, aminek különös hangulatot ad, hogy a heurisztikus élményért felelős költemény éppen a magányosságot önti formába, önleírása pedig a védtelen gyávaság kifejezése (Árvaság a vers. Kikaparja őrzött / titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.; Félek is, hogy elvadulok [...] karóláb nyakmadarak struccolnak ritmusaimmal.; Mi a magányosság? Kihülő vasérc [...] Friss vereségszag.). A Jégrajz ennek az érzésnek képi megfogalmazása József Attila-i reminiszcenciákkal, melynek fázós hidegségét ellensúlyozza a Csupasz fák finom erotikája.

   Az egységet az Újabb év hajnala re-expozíciója zárja a hiány, csend, beszéd, álom, idő és belátás fogalmiságával. Itt az anya nélkülözése mint értékvesztés jelenik meg (Semmit sem érek nélküled, anyám.), melynek korántsem elhanyagolható motivikusságát a kötet záróakkordja bizonyítja (Anyám, az angyal). Sajátos jelentésárnyalatot adhat az első soroknak, hogy a költőnő januári születésű (A Hold hassal szülni jár / az üveg decemberi éjben. / Új test vár sorunk erdejében.), jóllehet az interpretációnak nem megkerülhetetlen eleme a biográfiai reflexivitás.

   A Kései lista a lét és a hiány összefonódásának problematikáját járja körül, melyet átsző egy ingadozó, bizonyosságot kereső és nem kapó istenhit. (Miért ad Isten hiányt? Válaszra várok.). A gyakran elégedetlenkedő, türelmetlen hangvétel konkretizálja a címbéli megkésettség félelmét (De az én szomjamat tengered el nem oltja, / nem tölti be.; Amit betöltök, üresít kifogyhatatlan. / Isten túladagolta az időt.), melyet egyedül a születés pillanata képes átvinni írás és meghalás között, a teljesség egyetlen, tünékeny felvillanásával (Amellyel megsejtem és felfogom / a teljességre szűkült végtelent. / Születésem a hiány szünete.).

   A Baráti beszéd verseinek két ballada ad keretet, mely magyarázza, értelmezi a szókapcsolatot a költőelődökre való közvetett utalásokkal (Villon, József Attila, Nemes Nagy Ágnes). Ebben az esetben is a forma precíz játéka – mint közbeékelést – rejti az emlékezések tartózkodó meghatottságát ([...] terólad / írok folyton, mást se teszek. Temetlek. [...] Nem tudtam, hogy halálod / életfogytiglani. – Balassa Péter emlékének; Bárcsak tudnám még, miképpen sugalltad / a lényegest. – Márton Lászlónak).

    Az utolsó előtti versfüzér, A nyár barlangja a szerzői intenció okán kiemelt jelentőségű, s így élesebben jelenik meg a metonimikus ellentét. A nyár fenyegető aszállyá válik (S a nyár hogyan, miképpen rejtegette / miféle dög csalódás, amely elől kitért; Kivédeni azt, ami nem jön. / Aszályt, fortélyt, az / embertőzsde dübögő ünnepét.), a barlang megszűnik menedék lenni ([...] semmi, ami közös emberben, jelben, / nem védhetett a nyári mélyben.). Barátság és bizalom elvesztéséért a szivárgó csönd fizet, melyet az otthon elhagyása terhel. A nyár barlangja: rosszkedvünk tele (Az élet úgy szűnik, akár a fájdalom – / az ember hozzá alakoskodik / egy kevés távlatot. [...] Nincs más világ. / Van mitől félnetek.[...] Megroppantják törött nyaram / egymás tüzében betelt telek.).

   Az Égi szerkezet a hiányt – a Számvetéshez hasonlóan – kérdőjellé írja (Kik voltunk Kolozsváron? / s kik vagyunk azóta, miféle holmi? [...] Kinek értek, mit érnek az otthon gyümölcsei? / Nem ragadtunk, mint satuba, az okba?), középre helyezi a terek közét, s a benne veszteglő individuumot (Magunk vagyunk két életünk közt / az átáramlás akadályai.). Az égi szerkezet: Szív elé húzott ködfalak mögött idétlen vár. A konklúzió a kötet utolsó két verse, melyben az emlékezet magába hátrál, a földi szerkezet határai vertikálisan elmosódnak (Istennek és a fűnek / te vagy a túlvilága), s lehetővé válhat a megbékélés, mint a belátás kompromisszuma.

   A gondolatmenet körbeért: a zárlat ezzel a gesztussal nyitja meg az Időt, az idő spirálját.

   Balla Zsófia munkásságát megfontolt, fércmunkát nem tűrő költészet jellemzi, így lírájának sokkal inkább íve, mint fejlődéstörténete van. Az azonban jól látható, hogy – bár érzékenységének húrjai semmit sem veszítettek feszességükből – értelmezői nyugvóponthoz érkezett, mely szép megünneplése amúgy is jeles 2009-es évének. A nyár barlangja nem üdítő olvasmány, annál jóval több: Érkezés-távozás hullámverése, mely egy mozdulattal odaad és kifoszt.

 

 

Kárpáti Zsuzsa
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.