Csak nyakamon vót ez a fiú; a játékgépbe vitte a pénzt. Nálunk családilag ez a szeretet nem valami becses dolog, semmit se hoz a konyhára. A gyerek elmászkálgatott itt a kertbe’ is. Megtűrtük, nem vót vele sok kiabálni való. Szépen szót értettünk sokba’, nem vót abba’ hiba. Persze, én vagyok az anyja, ki más vóna? Kicsinek olyan más vót, olyan édes kis cumis, akkor meghaltam vóna, ha baja esik. Az ember kiszeret a másikból.  

Merényi Krisztián:
Sírok között, sírja felé

Csapzott alak tűnik fel a Kiskuntarjáni Északi temető bejáratán.
A porta nyitott ablakához lép. Az ügyeletes kihajol, „végre esemény”, gondolja, aztán rövid párbeszéd után a távoli keleti sarok felé mutat.
   A viharverte figura, név szerint Lottó Ödön hosszú botját maga elé emelve óvatosan közlekedik a murvás talajon. Helyettesít, nincs helyismerete. Szeme sarkából suttogja az elhunytak nevét, és a ki mennyit élt feladatokat oldja meg sorban. 
   Hamarosan találkozik a vízóraakna-fedéllel. Helyzetét nehezíti, hogy srégen, kicsit távolabb lát egy másik hasonlót. Talán az előtte lévő alatt rejtőzik a temető vízmérője. Ki tudja, melyikre mutatott a portás. Amaz kopottabb, elhagyatottabb, nem annyira meggyőző, mint ez. „Talán csatorna? Bár mifelénk nincs olyan… na, mindegy” – gondolja, és ekkor egyensúlyát veszti. Nem nagyon, de eléggé, hogy a lemezre lépjen. Szakad mindenestül. Egy pillanatra látja a csonkított bekötést, vagyis halála előtti tizedmásodpercben még érzékeli, hogy itt lehetett valamikor az aktív bekötés, de nyilván áthelyezték amoda, ki tudja… /itt múlt ki/, a miért-re nem maradt ideje. Kudarcélmény ez az utolsó pillanatban is, melléfogása miatt nem tartotta magát – azon kis időn belül – jó szakembernek. Fény, sötétség, aztán több nincs.
   Állkapcsa az akna peremére csapódott, de teste nem ért talajt. Drasztikus giotin-akasztás. Rendesen meghalt. Mi az hogy? Ha fokozható a halálerősség, ez másfélszeresnek felel meg. A fulladás csupán hetvenöt százalékos halál, mert a potenciális elhunyt visszahozható.
   Nagydobra verik a faluban a leolvasó halálát. Az anyjával élt Lottó Ödönnek nem jött össze katonaság és házasság. Amolyan magának való, együgyű bolondnak tartották. Persze azért nem semmirekellőnek. Hol péknél dolgozott, hol terményt szállított lovas kocsin. Aztán végre ez a maszekállás, nagyon közel állt a szívéhez. Mindenkinek a vízórázásról beszélt, és az őt körülvevő kiváló kollektíváról.
   A helyi vízművek hősi halottjának tekinti. Közmegegyezésre a meddő aknában hagyják testét. „Az aknának nincs funkciója, minek kihozni a temetőből, szimbolikus műemléke lehetne a szolgáltató cégnek.” A temető némi csúszópénzért, és a polgármester engedélye láttán belemegy.
   Az édesanya, Lottó Jánosné nyilatkozata roppant mód zavarja a népet. 
   „Ez a fiú esetlen vót és bárgyú. Oszt amikor kiküldtem vacsora előtte leveszöldségért a kert közepére feküdt, és belebódult a napmelegébe’. Kicsit később a macska hasát simogatta, eszében sem vót hozni zöldet… Jószág is van, fizetnivaló is van. Mit akarnak még tőlünk? Csak nyakamon vót ez a fiú; a játékgépbe vitte a pénzt. Nálunk családilag ez a szeretet nem valami becses dolog, semmit se hoz a konyhára. A gyerek elmászkálgatott itt a kertbe’ is. Megtűrtük, nem vót vele sok kiabálni való. Szépen szót értettünk sokba’, nem vót abba’ hiba. Persze, én vagyok az anyja, ki más vóna? Kicsinek olyan más vót, olyan édes kis cumis, akkor meghaltam vóna, ha baja esik. Az ember kiszeret a másikból. Főleg évek alatt. Aztán az apja italba’ halt, emez itt nekem meg ebbe’ a szerencsétlenségbe’. Még jó, hogy nem kellesz temetni. Jó emberek azok az intéző urak.”
   Azt is elárulta nemrég elhunyt férjéről, Lottó Jánosról, hogy péppé verte gyermeküket, ha nem értett a szóból. Az ura, igaz ivott, de tudta a ház dolgait. Mint mondta, őt se szerette, de legalább haszna volt, nem úgy a gyereknek.
   A temetőgondnok a peremre hegesztette az aknafedőt „No, innét nyáron se lesz szagod, gyerek”. Aztán rátargoncázott a sírra egy féltonnás bontott-kriptadarabot. Az utódleolvasó arra-jártával elcsen valamelyik sírról egy szál virágot, s azt teszi egykori kollégája sírhelyére.
   Halálának első évfordulóján a vízművek koszorút helyez el a kriptadarabon. Lottó Jánosné az egyperces tiszteletadás alatt, tyúk-fejét értetlenül ide-oda kapkodja, s nem érti a csönd lényegét. Hiába kérdez, nem felel senki. Aztán már-már tisztázódik a félreértés. De mégsem, mert a mellette álló titkárhölgy hasztalan magyarázza neki a megemlékezés lényegét, Lottó Jánosné képtelen felfogni. 
   A csoport átmenetel a Kiskuntarjáni Közösségi Házba, ahol végeláthatatlan szendvicsrengeteg fogadja őket. Lottó Jánosné az öltönyös uraknak teszi a szépet: így a fia, úgy a fia, és, hogy kisbabakora óta ő neveli, meg mindent megvett neki. És ő javasolta ezt a leolvasó hivatást is, mert az egy igen derék munka. Amazok előbb udvarias, később ingerült ühümözések közepette inkább a szendviccsel szemeznek, mintsem a kifejezéstelen tekintetű özveggyel. 
   Három éve halt meg az ura, de halála előtt vagy hat éve nem érintkeztek szorosabban, így Lottó Jánosné mondhatni egy évtizede ártatlan. Habár öt éve tartották a nagyszabású Katalin-bált a TSZ-ben, ahol bizonyos Zsír Jakab, akkori párttitkár, akkorát sózott Lottó Jánosné ülepére, hogy az megannyi házasélettel felért. És bizony sokkal jobban is fájt amannál. Az volt ám a betyáros emberérintkezés.
   Lottó Jánosné észrevesz egy korban nem épp hozzá illő, rendkívül fitt, fiatal irodistát. Ráveti magát, és szünet nélkül ostromolja: „Há, de hogyan, de mennyire szerettem én azt a gyereket, higgye el! Még a saját kenyeremet is odaadtam neki.
   Amaz tompán jegyzi meg: Elhiszem, mi is szerettük, tehetséges leolvasó volt…

Kapcsolódó:Merényi Krisztián az Irodalmi Jelenben