Hibátlan rímekben ragyog e versnek belső, égi mása. Az éjszakában megbúvik az erkölcs napfogyatkozása. (Szőcs Géza: Születésnapomra)

„Fényesen csendel a tükör csak úgy magamagának, az esti csendben, a háborúban, kipillant, kikacsint (mondom, a háborúban, a negédes háborúban).” (Zudor János: Tükör)

„Angyalként persze, jobb lett volna, de hol a balkáni gerle tolla is angyalszárnyként pernyéllik mennybe, ott élek én – s a penge él.” (Farkas Árpád: Pengeélen)

„Mert félelem nélkül mit ér az élet? Ha minden bajt tudunk előre, olcsó. A túlsó partnál tiszta, mély a víz, ott úszhatnék erősen, sportosan.” (Nádasdy Ádám: Ott úszhatnék)

„Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.”
(Faludy György: Szerelmes vers)

„Zaj maga is Csend apja
és Zaj jóváhagyása nélkül
nem élhet Csend.”
(Sohár Pál: Csend és zaj)

színjátszó íriszed lassan  alábukik a lemenő nappal

Az ég többnyire haragos, szürke, nem hisz a nyári mária-kékben, elmossa a nagyáruházakat.

Fotómondó rovatunkban Székelyhidi Zsolt versei Méhes Károly illusztrációval!

Felgyújtott lámpa kényes fényviszonyában
mi ketten

a szobám védettségében az opálos napnyugat,

remélem, viszontlátlak a  Rorschach-teszt legcsinosabb pacájában.

Ha széthasítod a szívemet, eszembe jut Csajkovszkij Diótörője, ezen szűröm át a törmeléket,

Ma szótlan ül
az idő, és látszódik a karjában
hagyott kanül.

Idő előtt felköltöznék a holdba, azok közé, akik már nincsenek

Zajáradtat dugítja el fülem. Agyamtól a lábujjaimig végigtáncol testemen.

Lassan a földre borítja  rokolyáját az ég, még  épphogy kivillannak  vöröslő bokái

Ezt a poklomat kevésbé ismerem.

őt magaddal
eggyé fürdeted.

a sok halotti kéz hisz minden egy srófra jár