Érzed a végtagokat? Még századokig bizseregnek.

amíg a vesztesek
a győztesek
a hóba fagyva
sárba fúlva
itt hagyták
a fű között bomolva
halottaik
halottaink
csizmáját látcsövét
a kekszadagjukat

Fekete madár piros csőrével kopogtat a kórház ablakán.

magyarokat is elárultak Trianonban,
vörös forradalmat varrtak a nyakunkba,
szeletnyi ország, mi megmaradt,
és a kongó harangok hangja bennünk és mindenütt.

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

BOGDÁN LÁSZLÓtól búcsúzik az Irodalmi Jelen.
Júniusi, Trianon-számunkban látott napvilágot Minek vér és halál? című verse. Ezzel emlékezünk jeles szerzőnkre.

Drága Mariskám, néném!

Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélkedő korosztályok valamennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a „román Gulág” egyaránt megtizedelte őket.

„Nyakig pólyába bugyolálva, fehér tuskóként heverek, hintázom tenyeres-talpas, széles arccsontú, ízig-vérig kun-magyar nagyanyám ölében, ebből gondolom, hogy a nagy erdélyi árvíz után, 1970 június–júliusában készülhetett a kép, a romániai szocializmus konszolidált időszakában…” – Balázs Csilla Kinga prózaesszéje.

Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.

Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”