Fényváró – Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című verseskötetéről

A várakozás gyertyáját imént oltottam el. A család elnyugodott, a puhán szuszogó, viaszszagú csöndet nem sérti föl a papírzizegés. Az ablakon túl hófehér gyolcs takarja a táj sebeit. Ünnep odakinn és idebenn. Győrffy Ákos legújabb kötetét olvasom.

Kapcsolódó: Szegedi-Szabó Béla Győrffy Ákosnak ajánlott verse

Fényváró

– Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című verseskötetéről

„Olyanok is vagytok, akár az évszakok,
és bár a télben megtagadjátok a tavaszt,
a bennetek szunnyadó tavasz
mosolyog szendergésében,
és nem szenved sérelmet.”

K. G.

   Bárha sokan másként vélekednek erről, számomra egy alkotás legfőbb mércéje, mennyire fedi egymást élet és mű. Pontosabban, hogy utóbbinak létezik-e az előbbiből származó hiteles tőkesúlya.

   Elég széles a skála, egyik végpontján petrarcai figurák nyüzsögnek, túlfelén már nincs oly nagy tolongás, egy-két Hölderlin, Silesius. Olyan szerzők, kiknél az alkotás élet-halál kérdés; szájuk nem szidalmak, féligazságok, szemfényvesztések, tisztázatlan szándékok, ügyeskedések, életirigységek piactere – esendő emberi által megzendített, örökérvényű szavak temploma.

   Nem kérdés, hogy Győrffy Ákos költészete e skála mely tartományához tartozik.

   Mikor először találkoztam írásaival, elsőre magával ragadott a sorok mögött lakozó „ki”, „mit” és „hol”. Ami fölött tovább kellett időznöm: a „hogyan”. „Eszköztelen líra”, mondják páran, és e megfogalmazással különösebb problémám nincsen, hacsaknem annak árnyalatlansága: lévén hogy eszköztelen műalkotás aligha van. Jelen esetben inkább azt mondhatjuk, a szerző nem a megszokott művi eszközökkel él. Nem eszköztelen: közvetlen. Engedi, az élet álmodjon, írja magát, egyúttal hétköznapi, köznyelvi szavakkal megkíséreli újrateremteni azt a való-ságot, hozzá-állást, amiben és ahogyan egyedül érdemes.

   Hogyan érdemes? Hamvas Béla Dél géniusza fölötti elmélkedéseire utalva: csakis orphikusan. „Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban. Nem mintha az élet könnyebb lenne, mert Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van, mint ahogy Szophoklészben messzebb látni, mint Shakespeare-ben… Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként Dél géniusza ne parázslana. És gyakran látni, hogy a parázs fellobban és a szelíd szépségen maga is csodálkozik.”

   Szelídség, őszinteség, áhítat, egyszerűség;  ámde szenvedés, magány, mardosó önvád – egy sajátos, „Győrffy-módon” szakralizálódó profanitás arculatai.

   Minden, miben és kiben élet lakozik, (e szerzői entitás, vele a mű is) megváltásra vár. Még nem váltatott meg, így „szenvedésben nem szegényebb”, ám megannyi, világban tapasztalható tisztátalanság dacára nem önti ki fürdővízzel a gyermeket, az élethez – fölfakadó személyes kétségei, árulkodó oppozíciói ellenére – igenlően áll. És a magára vett, költeményeiben szemérmesen ábrázolt szenvedésen, szorongáson túl (l. a napon feledett tengericsillagokról szólva: „Kirajzolódott bennük a kín geometriája”), pontosan ez a hit-teli, szelíd, közvetlen hozzáállás az, amely a verseknek olvasókra gyakorolt elementáris hatását, hitelét adja.

   A megváltáson innen egy emberi lény leggyötrőbb kérdéseivel viaskodik; önnön következetlenségeivel, kishitű gyöngeségeivel: „ott is lehetnél, ahol vagy”, „a két vagy három másik életem (…) viszonyai jóval letisztultabbak, mint (…) saját életemé. Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak, csak saját gyengeségem jele.”

   A vesztébe rohanó világgal, „környezeti”, emberi válsággal: „Sötétedik. Rozsdás betonvasak merednek ki az ösvény letaposott földjéből.” Itt-ott fölsejlik a zaklatott civilizációnál inkább a természeti világra, édenre sóvárgó magányos vándor mizantrópiája is: „Nem szólok senkihez, mert nem érdekel senki és semmi, ami nem olyan, mint ez az erő” – ám! – „Csak abban láttam, ami nem ember (…) Ha egy kagyló kérdezne valamit, válaszolnék”.

   Sokunk legégetőbb problémái. Ám Győrffy nem pusztán ezeknek pontos látleleteit adja, az azokból kivezető örök útra is rámutat. Nem csupán kérdez, választ is ad.

   Az út annak fölismerésével kezdődik, hogy bár a világban magát idegenül érző ember legszívesebben elvonulna bármiféle emberi közösségtől: „nem lehet elbújni”. Mit lehet akkor? Először is a szorongást fölvállalni, mert „elvékonyítja a falat (…), hogy az odaát levők körvonalai már tisztán kivehetők.” Az ittlévőkkel „nevezetes névtelenségben” azonosulni, az űröket élet-telíteni: „minden apró rést és üreget kitöltök, ne maradjon olyan hely, amely nem azonos velem. Ne látszódjak ki.” Maradéktalanul embernek, emberinek lenni, magunkat másoknak adni. Mert „[n]em az enyém volt, amit adtam, Uram. Nem vagyok a magamé.”

   Odakinn újra havazik. Közelít legszentebb, legmeghittebb ünnepünk. Alig látni bármit is, a nappalok vértelen-sápadtak, az éjszakák egyre hosszabbak. De átkaroljuk egymást, s a viasz- s gyantaillatban, akár megannyi gyertyavilág, tekinteteink egymásba gyúlnak, mikor legsötétebb az éj. Mi, születő fény magányos gyermekei, emberek, színről színre olykor e kevésbé áttetsző világban is fölismerjük egymást: egy ünnepen, egy koccintásban, egy könyvben akár.

   Hogy aztán tovább folytatván magányos útjainkat, talán örök tavasz hona felé, talán máshová, de előbb-utóbb ön-feledten Isten „fényes palástjába öltözve keljünk át a végtelen havazáson, ami az evilág”.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben. Magvető, 2010.

Hegyi Botos Attila