Eltört pillanatok – Zenedoboz: a vajdasági szív a szegedi Bálaszínházban

Forgatom a kezemben a piros papírlapból kivágott szívecskét, az előadás előtt kaptam, a vajdasági szív, egy vajdasági szív, és iszonyatos kínban vagyok. Aztán felülkerekedik a dac: ha valaki képes volt tíz percbe sűríteni azt, hogyan választ szét a magyar–szerb határ embereket, életeket, szerelmeket, sorsokat, akkor én meg tudok róla írni. Talán mindenről.

Eltört pillanatok

– Zenedoboz: a vajdasági szív a szegedi Bálaszínházban

   A konferanszié géphangon jelenti be a MASZK Egyesület támogatásával elkészült darabot, a Tolnai Ottó és Domonkos István szövegeiből Nyemcsok Éva Eső által összeállított „multimédiás produkciót”. Azt ígérik, eklektikus és nehezen emészthető.

   Súlyos verssorok töltik meg a hidegre fagyott Bálaszínház levegőjét: „a dalok szabad fegyverek, a sebek fényjelek”. Időm sincs ízlelgetni Domonkos István sorait, mert törékeny, széparcú nő áll meg a színpad közepén. Monológja a Fekete országot juttatja eszembe, amely Kanadáról szól, odaszegez a szalmaszékre, odaszegez, mert olyan mérhetetlen várakozás és magány hallatszik belőle, Kanadából, a Fekete országból, a teljes lehetetlenség monológja: „Kanadában mindenki a kikötőben ácsorog, de Kanadából soha nem indul hajó…”.

   A következő pillanatban kislány ül a színpad közepére állított székre, kérdései idegessé tesznek, zaklatottan hajtogatja: de anya, miért…? Miért van rajtam három kabát és két nadrág? Miért mondják ránk, hogy csempészünk? Miért vagy ideges a határnál? Miért fogjam be? A határőrnél fegyver van, a határőr szúrósan néz, a határőr át kell engedjen…

   Újabb éles váltás, csak kapkodom a fejem – mit lehet kezdeni hirtelen ennyi információval? hogyan emésztem meg mindezt? mi marad majd belőle? –, amíg a vékonyka kisgyerekhangot hallom, képek villódznak a vetítővásznon. Amióta apa és anya elhatárolódtak egymástól, ő, a kis Vajdaság Apaországban él. Jugoszláviában magyarnak csúfolják, Magyarországon szerbnek, ha anyát akarja látni, mégis pecsétes engedélyt kell kérnie. Így lett ő, Vajdaság, a félbalkáni lánc…

   Aztán Nyemcsok Éva tűnik fel újra, ezúttal a vetítővásznon. Arca alig látszik ki a kalap alól, keze az állán nyugszik. Mesél. Bár törékeny nőiessége sebezhetőnek mutatja, olykor mégis nagyvilági díva biccenti ide-oda fejét. Mesél. A határátlépésről a nagy krokodilbőr táskával, benne kéziratok, könyvek – és egy elfelejtett kép Velence befagyott vizéről. A fényképet egy eldugott, elfelejtett rekeszben találja meg a határőr – hogyan lehet elmondani neki, hogy mennyire fontos ez? Mennyire fontos, hogy megtalálta? És mennyire nem fontos, hogy éppen most, éppen ő… Mesél. A tét: átjutni a határon, eljutni Olaszországba egy ártatlan, éppen most megtalált és annyira szeretett fényképpel. Még előttük a magyar, az osztrák és az olasz határ. Lehetséges?

   A kláris utolsó szeme Ottó és Dorin levélváltása. A szerelmet a határ nem, csak a távolság, a hiábavaló epekedés tépázza. Nagy, hideg, távoli hegyek. Hóval borítva. Nem bírom nélküled – nem bírnám veled; írja Ottó a levelet, amit megérteni sem lehet, megérteni nem, csak érezni. A hiányt. A hiányát. „Dorin, én kiugrom az ablakon.” Mi marad akkor? Semmi. Csak gyűlölni nagy, havas hegyeket, kósza fűszálakat, amiket helyette(m) simogatnak. Vagy még egyet. „Ottó, én kiugrom az ablakon.”

   A tapsból tudom, hogy vége. A tíz perc hamar elröppent, a tíz perc évtizedek súlyával dobol valahol mélyen belül, a tíz perc átlényegül. Igazságtalannak érzem, hogy nem tudom visszapörgetni, nem tudom újra megnézni, nincsen ismétlés, most azonnal. Nem lehet. Elmúlt. Azt mondták, nehezen emészthető, engem csak a gyorsaság zavar, elmúlt mind, fel sem tudom fogni, mennyi, de mennyi minden hangzott el. Katt-katt-katt, már vége is. Ez annál sokkal több.

   Mégis igazat kell adjak. Sehogy másképpen nem lehetett volna beszélni minderről, mint pillanatképeket és jeleneteket felvillantva. Megmutatni magányt, légvárkergetést, félelmet és tehetetlenséget. És most? Menjek haza?

   Megmutattak számtalan helyzetet, kavarognak bennem, mint az előadás utáni forralt borban a citromszelet, és mégsem hagynak nyugodni. Villanások, a kalap alól kikukucskáló szem, amely elmeséli, hogyan magyarázkodik valaki a határnál egy fénykép, egy régen nem talált miatt, törékenysége fáj, tehetetlensége dühít. A következő pillanatban gondolataim közé süvít a reménytelen feketekanadai keresgélés, az olyannyira eltalált hiábavalóság érzése. Pillanatok csak, megannyi érzéssel. Kavarognak. Kergetőznek.

   Töredékek. Töredékek, mert máshogy nem lehet elbeszélni, csak így, apróra tört tükörszilánkokat vágni az ember húsába, agyába, szívébe. Aki nem élte át, nem érzi át, nem tudja, de a vágások – amelyek voltaképpen apró mozzanatok, történetek, egyszerű kis anekdoták – sebet ejtenek, magányossá tesznek, elgondolkozóvá. Értem, holott nem éltem.

   Zenedoboz – a vajdasági szív. Szöveg: Tolnai Ottó, Domonkos István, Nyemcsok Éva Eső. Közreműködik: Nyemcsok Éva Eső, Meyer Eszter Virág, Greskovics Marcell Péter. Fotó: Meisner Miklós. Film: Szemendrey István. Grafika: Csizek Tamás. Zene: Bach Chello suite No. 1, előadja: Yo-Yo Ma. Jótanács-adó: Fábián Zsolt. Technika: Antal Gábor.

Szekeres Nikoletta

Fotók:  Meisner Miklós