Irodalmi évértékelő – Ráadás
Az év végéhez közeledve megkértük szerkesztőinket, hogy értékeljék 2010 irodalmi eseményeit, és jövő évi tervüket megosszák velünk. Laik Eszter, Mányoki Endre és Onagy Zoltán válaszait olvashatják.
Irodalmi évértékelő – Ráadás
Melyek voltak 2010 legfontosabb könyvei? Miért?
Laik Eszter: Úgy pontosítanám a választ, hogy a számomra jelentős művek. Magyar szerzőktől Térey Protokoll című verses regénye, mert Térey a közösségi önismeret szempontjából megkerülhetetlen. Emellett Bartis Attila és Kemény István beszélgetőkönyve, az Amiről lehet (ennek már a címe is rendkívül jól sikerült), ami egy nagyon harmonikus könyv műfaj, tartalom és forma egységét tekintve is. Nem volt módom még hozzákezdeni, de nagyon izgatottan várom, hogy kézbe vehessem Esterházy és Jean Philippe Toussaint közös könyvét, a Zidane melankóliája - Toussaint reménye címűt. Ennek két oka van. Toussaint egy régebbi kisregénye, A televízió évek óta egyik legkedvesebb könyvem, a humora, a karakterformálása fergeteges. A másik, hogy focifüggő vagyok, és Zidane-t az egyik legnagyobb játékosnak tartottam pályafutása alatt. (Az én becenevem pedig gyerekkoromban egy potyagólom után Eszterházi lett. Irodalmi vonatkozásairól akkor persze még mit sem tudtunk. Mondhatni: nekünk a tesó volt a fontos.)
A világirodalomban idén három mű jelentett rendkívüli élményt: Aravind Adiga – egy indiai szerző – A fehér tigris című Booker-díjas regénye, Sofi Oksanen finn írónő Tisztogatás című műve, és Sass Henno, egy fiatal észt szerző Itt jártam című regénye. Az ok mindhárom esetében ugyanaz: hozzátettek az életemhez.
Mányoki Endre: Az olvasás, természetesen, nem kötődik a kiadás dátumához. Tehát 2010 számomra legfontosabb könyvei nem feltétlenül ebben az évben jelentek meg a könyvpiacon. Olyannyira nem, hogy a protestáns filozófus Bartók György (1882-1970) válogatott írásait tartalmazó Szellem és rendszer című kötet 2001-ben jelent meg az Ister kiadónál (Filep Tamás Gusztáv és Perecz László gondozásában). „Magyar észjárásunkra” jellemző, hogy ezt a korszakokon átívelő jelentőségű mestert alig valaki ismeri és még kevesebben olvassák, noha például az 1947-ben az „egzisztenciális” filozófiáról írt tanulmánya megvilágosító hatású - és a Proustról írt esszéjében (1937) nem csupán irodalmárok, de olvasó emberek is szembesülhetnek az élmény befogadásának, átlényegítésének erejével.
Hosszú évek, nevezetesen a Héj (1972) megjelenése óta folyamatos olvasmányélményem Oravecz Imre költészete – minden műnemben és műfajban. A Halászóember (1998) és az Ondrok gödre (2006) most is az íróasztalom sarkán várakozik, hogy – akár Szabó Lőrinc bibliofil „összesét” kamaszkoromban – legalább néhány percre felüssem valahol.
De nem kerülöm meg az eredeti kérdést. A múló esztendőben két könyv: Grendel Lajos modern magyar irodalomtörténete és Zalán Tibor Göncölszekér című novelláskötete volt a legizgalmasabb olvasmányom. A szerzők és a műfajok okán egyaránt. Grendel (Mészöly, Gion, Szilágyi István, Krasznahorkai és a Fuharosokat író Estreházy mellett) a kortárs magyar próza életemre, gondolkodásomra legmélyebben ható alkotója. Zalán pedig az „örök megújulás” számomra emblematikus költője. Minden rezdülésük fontos nekem, bármilyen irányba hajlandó vagyok velük elindulni. A műfajok pedig: Simon István esendő munkája (A magyar irodalom, 1973) óta magyar író magyar irodalomtörténetet nem írt; nem vállalkozott a feladatra. Grendel igen. És méltán vállalkozhatott: olvasata nem irodalmi bédekker és nem szellemi kalandregény, hanem rendszer. Erős és flexibilis háló, melybe az olvasó nem belebonyolódik, hanem belekapaszkodhat.
A tárca pedig, ami a Zalán-kötet műfaja, halódik Magyarországon. Alig valaki műveli novellaként; primér élménybeszámolótól a nem is rejtett publicisztikáig minden „belefér”. Zalán visszahelyezi eredendő státusába, a konkrét élethelyzetből kibomló prózába, tehát az irodalomba, Cholnoky, Csáth, Kosztolányi – és Szív Ernő mellé.
Onagy Zoltán: A bőség zavara miatt évek óta újraolvasok. Azt remélem, puszta ellenőrzés, gyorsan végzek velük, de a következő három regény egész évben kísértett, időről időre belenyitottam valamelyik zseniálisan megoldott részletükbe. Abe Kobo: A homok asszonya, Ajtmatov: A versenyló halála, Iszaak Babel: Lovashadsereg. Egy japán, egy kirgiz, egy orosz, köztük két vállaltan kommunista író. Különös esztendő.
Volt-e olyan vers-, kispróza- és esszéélményed, amely nem feltétlenül kötethez, hanem folyóirathoz, felolvasóesthez, előadáshoz kapcsolódik?
Laik Eszter: Az emlékezet természetének megfelelően az utolsó negyedév élményei jönnek fel bennem. Nagyon jó költő és nem kevésbé szimpatikus fiatal szerző benyomását tette rám Dobai Bálint, aki a Háló Közösségi Központban egy beszélgetéssorozat résztvevője volt. Itt hallottam először néhány versét, ami nagyon megragadott, és ajánlottam is a kollégák figyelmébe. Talán nem véletlen, hogy kiderült, nyitott kapukat döngettem náluk: Bálint már publikált korábban az IJ-n.
A Lettre téli számában olvastam nem rég Tereza Boucková prózáját, A kakas éve című részletet, ami rendkívül megfogott, nem hallottam még róla korábban, és ha a folyóiratban nem találkozom vele, könnyen lehet, hogy kimaradt volna az olvasmányaimból.
Felfedezésértékű volt Jurij Sevcsuk költő és rockzenész néhány verse, amelyekkel oroszul kezdtem megbirkózni. Ezt is egy rendezvénynek köszönhetem, amiről egy másik rendezvény miatt maradtam le, de szerencsére Csanda Mária írt róla egy beszámolót: a Nyitott Műhelyben beszélgettek a kortárs orosz irodalomról, ami nagyon közel áll a szívemhez. Itt beszélt Sevcsukról M. Nagy Miklós, ami felkeltette az érdeklődésemet.
Mányoki Endre: Irodalmi eseményeken hosszú idő óta csak alkalomszerűen veszek részt. Ekként erős élményeim sincsenek ebből az esztendőből. De folyóirathoz kötődő emlékem van. Részint, mert újraolvasom a Mozgó Világ 1983-ig megjelent példányait (lásd mint lent), másrészt pedig mert az interneten bolyongva a nyárelőn belefutottam az Új Forrás akkor felkerült számába. És nem tudtam az olvasását abbahagyni. Igen, a folyóiratok - ezek a folyvást temetett „korszerűtlen” kiadványok, mamutok és őskövületek mennyire igényesek, arányosak, gondosan szerkesztettek! Kezembe került a Székelyföld néhány száma, a Sikolyé a Vajdaságból, az EX-Symposion korábbi tematikus kiadványai - nem fog rajtuk az idő, jól látni.
Jónás Tamást és Zalánt meghívtam felolvasni, beszélgetni az egyik szemináriumomra. Hallgatni is jó volt őket, de még nagyobb élmény volt figyelni az alig huszonéves fiatalokat, ahogy együtt éltek az előadók minden szavával, gesztusával. És a sokszor csak pillanatnyi csöndek! – azok súlyát még most, írás közben is érzem.
Onagy Zoltán: Bármilyen meghökkentő, fiatal prózaíró pályatárs tv-esszéit olvasom legszívesebben hetente. Olyan szintű a dolgozatokban a magas kultúra és az alacsony politika ötvözete, ami éppen jól elfér nekem. Amúgy pedig, ha esszét akarok, Csoóri Készülődés a számadásra. Tandori régi Alföld-esszéi, vagy bármi, Tandori, ha próza, mindig esszé. A legutóbbi emlékezetes olvasmányesszé Ráth-Végh István Cenzúra és erkölcse 1929-ből. Elgondolkodtató, hogy nyolcvan éve a maihoz hasonlóan óvta az elit az egyszerű nép erkölcseit.
Mit tartasz az év kulturális rendezvényének?
Laik Eszter: Mivel szeptember óta az Irodalmi Jelen számára elsősorban tudósításokat írok, már csak „hivatalból” is nehéz lenne választani a rendezvények közül, amelyekről írtam vagy a kollégák írtak, ezek már-már a szívemhez nőttek. Egy-két eseményt leszámítva mindegyikről elmondható, hogy a legfontosabb szempont mindenütt teljesült: nem volt időfecsérlés a részvétel. Nekem tehát ezek így együtt az év rendezvényei, el lehet őket olvasni, itt az IJ-n.
Ha objektíve, jelentőség és „nagyszabásúság” alapján válaszolnék, akkor egyértelműen a Pécs Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozatát említeném. A Krétakör Majálistól a török kultúra napjain és a városterápiás konferencián át a Pécsi Harmadik Színház néhány előadásáig vagy a legfrissebb eseményekig, például a Nyolcak centenáriumi kiálltásának megnyitásáig mind nagyon emlékezetessé tették és teszik a 2010-es évet.
Mányoki Endre: Ilyeneken is ritka vendég vagyok manapság. Árkosra, a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szeptemberi találkozójára is jószerivel csak a kötelességtudat vitt el. Csalódottságomnak hangot is adtam az IJ-ben; úgy éreztem, úgy láttam: a lényeges kérdések rendre csak felvetődnek, körüljárásuk, a problémák alapos megfontolása helyett a diskurzus szétterül a hogyan-lét vékony felszínén.
Most, ennyi idő után az együttlét emberi emlékei már sokkal elevenebbek; a „vitákra” alig is terjednek ki. Sokkal erősebb a „civil” beszélgetések élményvilága, az összetartozás elemi erejének újraélése.
Onagy Zoltán: Árkost, feltétlenül. Ennél profánabbul soha, sehol ki nem mondatott, legalábbis én nem hallottam ebben a megfogalmazásban, mi végre létezik a kortárs magyar irodalom. Baromi rosszul esett hallani, Árkost tartom irodalmi rendezvényeim hattyúdalának is.
Milyen terveid vannak 2011-re?
Laik Eszter: Tervezgetni nagyon szeretek, de ezek egy része inkább afféle álmodozás. Szeretném folytatni a munkámat, ahogy eddig, és megvalósítani néhány ötletet, melyek nem hagynak nyugodni. Ami pedig az álmodozás része: bármikor szívesen elindulnék Firenzébe, Szentpétervárra, Macedónia valamely városába vagy akár New Orleansba. Képzeletben az összeset végiglátogatom, ez már biztos.
Mányoki Endre: Tervekkel, ahogy mondani szokás, tele a padlás. Ha a legfontosabbat kell kiemelnem, ez A Mozgó Világ értékválasztásai (1971-1983) című értekezésemhez kapcsolódó kutatások folytatása. A személyes érintettségen túl ezt a munkát azért is elsődlegesnek tartom, mert „célom az, hogy kijelöljem és stabilizáljam a Mozgó Világ helyét a magyar politika- és kultúratörténetben. De ennél is fontosabb annak a máig ható tanulságnak a megjelenítése, hogy létezett, tehát létezhet érték alapú kultúraszervezés, és hogy annak ereje exponenciálisan meghaladja az érdek alapú kulturális szerveződések bármelyik változatát" – miként a tanulmány bevezetőjében fogalmaztam. Minden más tevékenységemben is ennek a programnak kívánok megfelelni.
Onagy Zoltán: Január első napjaiban megjelenik a Zsámboki szerető, egy regény, 1997 óta tologatom a gépben. És ha jut két nyugodt hónap, le- és eladhatóvá húzom A bőség zavarát. Másfél millió karakterrel nem sok minden kezdhető.
Weiner Sennyey Tibor válaszait az Irodalmi évértékelő 3. részében olvashatják.
Az évértékelő sorozatot összeállította: Boldog Zoltán
A Mányoki Endréről készült fotó Hegedűs János felvétele
