Évtizedelés – Szerkesztői jegyzetek 1.

Ugyanaz az ember írta volna az elmúlt évtized leghatásosabb művét és legnagyobb kamukötetét? Mi marad fent egy évtized után a könyvespolcon? – Boldog Zoltán szerkesztői jegyzetéből most ezt tudhatják meg

Évtizedelés – Szerkesztői jegyzetek 1.

Kétezertizenegy első hónapjában évtizedelek. Végignézek a könyvespolcon, átgondolom a kintlévőségeket, a barátoknak kölcsönadott köteteket. Tizedelek, mert egyik-másik a hátsó sorba kerül, hogy átadja a helyet az újaknak, az újraolvasandóknak. Az elmúlt évtized leghatásosabb szövegét és legnagyobb csalódását keresem – portörlés közbeni játék.

Bartis Attila A Nyugalom (Magvető, 2001) című regénye kerül az élre. Egy percre sem hagy nyugodni kettőezeröt óta. Nem lehet belőle kiszállni – se közben, se utána. Tiszta, átgondolt mondatok. Tisztázatlan helyzetek, önsajnáltatás nélküli értelmiségi vergődés, ami bebizonyítja: se okosnak, se érzékenynek nem éri meg lenni. Mondatfüggő lettem, ez volt az utolsó trip, ami után itt ragadtam: az Irodalom nevű város egyik motelszobájában. Gyorsan lehúzom róla a port.

Az elmúlt évtized legnagyobb csalódása Bartis Attila A csöndet úgy (Magvető, 2010) című, irodalomnak (és/vagy fotóművészetnek) álcázott alibialbuma. A „képi fordulat” és Nádas Péter Saját halála óta divat, hogy az író, ha már fényképezőgéppel és ahhoz méltó tudással áldotta meg az Isten, vizuális rátermettségét is bizonyítsa. Bartis emellett felfedezte saját mobiltelefonját, akár kamaszkorában a testét. Ha meglelte, használja is. Ahogy a kötet borítóján, az életben is fotózik – önmaga és a kiadó szerint művészien. Mintha saját írói válságát takarná ki az elképzelés nélküli sorozattal. Az összekötő kapocs a csönd, amely egyébként a világ összes fotóját is összeköti. Pofátlan kibúvó egy olyan embernek, aki megírta az évtized egyik legfontosabb regényét – nekem a leghatásosabbat.

Bartis Attila és Kemény István „beszélgetőkötete” (Amiről lehet. Magvető, 2010) a legélvezetesebb csalódás. Két, magát egyszerre vagánynak és kiöregedettnek beállító figura interjúzik egymással, kedélyesen parolázik saját irodalmi szerepük feltérképezése közben. Nyugdíjazzák magukat (nem mintha Kemény István a Kedves Ismeretlennel nem ezt tette volna). Beavatnak és felbosszantanak. Megnyugtat viszont Pál Dániel Levente kritikája, aki legalább Bartisnak megmondja. Osztom minden szavát.

A harmadik bosszantó húzás Esterházyé. Nem tudom pontosan megmondani, hogy Kosztolányi Dezső, Esti Kornél vagy saját iróniája gyűrte le a kis magyar pornográfust. A klasszikus Esti-novellákat olvasva Esterházy Estije olvashatatlan (Magvető, 2010). Kosztolányi nélkül meg nincs értelme.

Kezdem díjazni a csöndet, kissé talán még értem is. Porolom csendben az évtizedet.