Tengernyi csend – Györffi Réka Tengerajtó című kötetéről
Vannak csendben meglapuló kötetek, melyekre nem hat a felhajtóerő, mert kis kiadóknál, szerény hírveréssel jelentek meg. Szelíd, kellemes olvasmányok, és ahhoz, hogy felfedezzük őket, nekünk is le kell csöndesednünk, belépve – ezúttal – a Tengerajtón.
Kapcsolódó anyag: Györffi Réka elmondja verseit
Tengernyi csend
– Györffi Réka Tengerajtó című kötetéről
„Minden, ami él és nem pusztán vegetál, a sötétségből emelkedik ki, s bármilyen erőteljesen és természetes módon törekedjen is a fény felé, mégis szüksége van a sötétség biztonságára ahhoz, hogy egyáltalán növekedni tudjon.” (Hannah Arendt)
A Portishead nevű együttesnek az Only You című számhoz készült klipjében láthatatlan vízzel találkozunk, amelyben az emberekre és a tárgyakra egyaránt hat felfelé és lefelé a hajtóerő. Györffi Réka Tengerajtó című (I.A.T. Kiadó, 2009.) kötetének versei mintha ugyanebből a rejtélyes (vagy rejtőző?) és öntörvényű atmoszférából nyílnának ki. A szerzőnek ez az első kötete, de publikációit olvashattuk már a Székelyföld, a PoLíSz, a Magyar Napló, a Bárka, az Ezredvég, az Új Forrás, a Napsziget, a Heves Megyei Napló és a Spanyolnátha című lapokban. 2002 óta tagja a MŰHELY kortárs irodalmi körnek.
A Tengerajtó világa megismerhetetlen és kiismerhetetlen univerzum. A többségükben csak néhány soros galaktikus útikalauzok nyomán szinte az a gyanúja támad az olvasónak, hogy a vers valójában a sorok között születik meg. Egy paplan (Hosszú ecsetvonások), üvegtetők, kupolák (Kívül-belül), kopott bőrönd (Átutazóban) egy tenyér dombjai (Új hedonizmus), vagy a teret a végletekig leegyszerűsítve csak padló és plafon (Tapasztás) jelenítik meg jelzésszerűen a versek tárgyi keretét. Egy pillanatra talán meg tudjuk vetni a lábunkat ebben a világban, de hirtelen felfeslik, felhasad a valóság szövete és eltűnik az otthonosság illúziója. A költő különös érzékkel tudja kifejezni az otthontalanság térélményét:
Tapasztás
Súrolod kockák csendjét, a padlón,
a plafont is megmozdítod.
Magadhoz vonzod a lámpafényt,
kiszáradt nyálkahártyák, zaj, sötét.
A zavar férgei kúsznak homlokod alatt.
Felhők vonulnak éber-kékesen,
egymás elől a falhoz fordulunk.
Ebben az új világban mintha minden víz alá merülne. Sem a tér, sem az idő nem működik többé, és megszűnnek a fizika biztonságot nyújtó törvényei. De egyben érzékelhetővé is válik a látható tartományon túli világ. Néha csak egy emlék elevenedik meg, ahogy „a mozdulat újraéledt bennem / egy közhivatal mosdójában, / jobb kezem mutatóujjától / egy kilencéves homlokán” (Megőrző Julie) – mintha az időben is úgy lehetne közlekedni, visszatérni egy-egy állomáshoz, mint a térben. Máskor pedig idegenek, állatok, mitikus lények, törnek be a személyesség terébe, szétszakítva az értelem korlátait. Azonban ez sokkal több a lírai ént érő nyomasztó benyomások feltárási kísérleteinél. Ahogy Lator László, a sorozat szerkesztője írja a könyv fülszövegében: „A versek titkos üzeneteket hoznak, s mintha írójuk maga sem tudná biztosan, honnan”. És talán abszurdan hangzik, de egy olyan világot forgat ki a négy sarkából, amely valójában nem rendelkezik archimédeszi ponttal. Az a csend-élet, amely Györffi Réka verseiben a lírai én számára adott, nagyon hasonlít az egzisztencialista világba való belevetettségre. Ebben a világban, amelyben „az ember az, amivé önmagát teszi” (Sartre), próbálja a lehető legautentikusabban megélni önmagát. Így válik lehetségessé, hogy a jelen eseményei ne csak emlékeztessenek egyes mitológiai történetre, hanem azokban újra meg is történjenek. Ezek az élmények, ha egybefonódnak is a személyes emlékekkel, jóval túlmutatnak az egyéni tapasztalatokon. Így jut el a költő a filozófia mélységeibe, a metafizika (meta-fizika) kérdéseihez.
Sokáig
A semmit próbálom újraírni,
a mécses fénye ablak,
ünnepi lángkoszorú.
Téli kandalló fölött zümmög
a bódult méh
kifejezhetetlen kirekesztettsége.
A kötet szerkesztésével kapcsolatban azonban kettős érzésem van. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy minden páros oldalra csak egy vers került, ezzel olyan hatást keltve, mintha minden lapozással új ajtó nyílna ki. Ráadásul, a kötetet versről versre lapozva még a tenger hullámzása is megelevenedik, megelevenedhet a lapok mozgásában. Azonban a ciklusok összeállítása, ahogy Habony Gábor írja a kötet kritikájában, „nehezen meghatározható koncepciót követ”. Mind az öt ciklusban találhatók vezérmotívumok, ez alól csak a középső, Hetvenhét című kivétel. A Holdütöttben a sötét és az éjszaka, a Hold világa, a Naptól, a fénytől való elzártság (akár a metróban is) élménye dominál, míg a Kövek közt elfolyó tárgya inkább az idő, az időbeliség, az öregedés. Talán valamelyest összetartozik az utolsó két ciklus, az Óceán szeme és a Manatus-ének, mert más-más fényben ugyan, de mindkettőre az emberi kapcsolatok bemutatása a legjellemzőbb. Ez csak azért visszás, mert a ciklusok fantáziadús címei az elbizonytalanodás miatt végül alig tudnak érvényesülni, kölcsönhatásba lépni az egyes versekkel.
Mindazoknak ajánlom ezt a kötetet, akik szeretik a magában megbúvó csöndet és a fizikain túli titokfejtését. De a Tengerajtó nem nyílik ki magától, és még csak kulcsrakész állapotban sincsen. Hogy be lehessen lépni Györffi Réka költői világába, komolyan kell venni Paul Valéry szavait: „Nincsenek csodák. Csak csodalátottak vannak.”
Mádai Nándor
Györffi Réka 1978-ban született Marosvásárhelyen, 1996-ban érettségizett Egerben. Szegeden és Budapesten járt egyetemre, magyar szakos tanár és bölcsész, újságíró. Dolgozott a Duna Televíziónál, a Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál. Versei az Új Forrásban, a Székelyföldben, a Spanyolnáthában és a Magyar Naplóban jelentek meg. Első kötete, a Tengerajtó 2009-ben került a boltokba.
