A sárvári díjazottak írásai – Drenyovszki Andrea rövidprózái

„Ti hősök akartatok lenni. Harcolni akartatok. Minket, akik csak parancsra, dologra vártunk, mikor mit segíthetünk, sosem engedtetek dologhoz. Minden túl veszélyes volt. Bezzeg neked, Tizenöt évesnek már mindent lehetett.” – Drenyovszki Andrea írása

...s hallgattuk a világvevő rádiónk

„Ezek a napok fehérebbek voltak”

A szobában szólt a világvevő rádiónk. Mert volt, akinek arra is tellett. Mindenki köré gyűlt, és hallgatta, egészen reggelig. De akkor, az utcán lőni kezdtek.

Te fegyvert fogtál, Tizenöt évesen, én pedig tágra nyitott szemmel néztem rád. Őrült vagy, mondtam, de csak suttogni mertem, és így senki nem hallotta meg. Hatodmagaddal, amikor kiléptél az ajtón, még visszanéztél egyszer. Láttam. Mi pedig, ott maradtunk, és egymásnak dőlve vártuk, mi történik.

Ti hősök akartatok lenni. Harcolni akartatok. Minket, akik csak parancsra, dologra vártunk, mikor mit segíthetünk, sosem engedtetek dologhoz. Minden túl veszélyes volt. Bezzeg neked, Tizenöt évesnek már mindent lehetett. Volt fegyvered. Délelőtt meg palackokért jártad a várost. Én meg csak téptem, szaggattam a ruhát, az összegyűjtött rongyokat, hogy legyen mivel betömni az üvegek száját. Az idősebbek énekelni tanítottak. Persze, mindent csak nagyon halkan lehetett. Mindig, mikor valaki belépett az ajtón összerezzentem. Csak én féltem nagyon ettől is. De ne is csodálkozz. S mikor ti elmentetek valahova, mi lányok, egymás kezét fogva, halkan mormoltunk el egy-egy imát, értetek, s mindenkiért. S mindig azt arra vártunk, hogy épségben visszatérjetek.

Aztán, aznap este hallgattuk a rádiót. Egész boldogok voltunk. Volt mit ennünk, s együtt voltunk. Már jól ismertük egymást. Meg is szerettük egymást, talán. Bár, először senkit nem ismertem, s sokan idősebbek, vagy fiatalabbak voltak. De ez senkit nem érdekelt. Te voltál a legfiatalabb fiú. A tizenöt éveddel. Nálad a csapatból is csak Juliska volt kisebb, a maga hat évével. Na, de szerettük őt is, téged is.

Amikor fogtad a fegyvered, s kiléptél a kapun, újra elfogott a rettegés. Kicsinek tartottalak még, és ezt nem csak én gondoltam így. De arról, hogy lebeszéljünk, már rég letettünk. Nem lehetett. Hát mentél csak, a fejed után, mint aki tudja mit csinál…
Mi pedig újra megfogtuk egymás kezét és elmondtuk imáink.

Mikor nyílt az ajtó, szokás szerint megrezzentem, majd számoltalak benneteket. Mikor belépett Zoli, megnyugodtam, hogy ti vagytok. De, te már nem voltál ott. És ezek, még azt se tudták pontosan hol fekszel. Azzal a tizenöt éveddel, egyedül az utcán. Valaki felsikoltott, mikor meghallotta a hírt. Aztán a férfiak felálltak, és érted indultak. Velük akartam menni, de most sem engedték. Nem sokkal később visszatértek. Te, a szakadt ruhádban kormos arccal, véresen feküdtél a hordágyon, amire tettek. De mosolygott az arcod. Mintha, büszke, s boldog lettél volna…Lehetsz is. Mert hős vagy. De azért vigyázhattál volna magadra. Mikor eltemettünk mindannyian megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk érted. S aztán visszamentünk a kis szobába, s hallgattuk a világvevő rádiónk. Együtt, de kevesebben. Mikor lövések dörrentek, felriadtam, s körbenéztem. Ott feküdtél mellettem. Tizenöt évesen. De a lövésre felpattantál, s a fegyverért nyúltál. Én pedig, ahelyett, hogy megakadályoztam volna, hogy a többiekkel tarts, csak néztem, s reméltem, hogy talán nem történik meg az, ami az álmomban. S mikor este hat körül a fiúk visszaérkeztek nélküled, csak arra tudtam gondolni, hogy így születnek a hősök… S aztán, már tudod mi következett… Csak akkor már nem ébredtem fel álmomból. Csak ültem a rádió mellett, majd megrezzentem, amikor kinyílt az ajtó…

Hibajelentés egy béka mellől

Talán az zavart mindig benned, hogy soha nem érezted igényét annak, hogy átsétálj velem a hídon. Még akkor sem, ha hozzám jöttünk. Képes voltál vagy negyed órát várni a megállóban arra a hülye trolira, csak azért, hogy ne kelljen sétálnunk. S most, az egyszer, amikor megtetted ezt a kedvemért, visszanézel, és megkérded, hogy mi ennyire csodás számomra, amikor nincs ott semmi. Még a dóm sincs kivilágítva. Igaz nincs. De most az egyszer. Talán csak miattad kapcsolták le a fényeit. Nekem mindig világítottak. Az már nem érdekel, hogy neked nem jelent semmit, a tücskök ciripelése a laposon. Hogy nem hat meg. Soha nem vártam. Ez most nem hiányzik belőled. És nem azért, mert nem vagy romantikus lélek. Néha, talán túlzottan is az voltál, hozzám képest. Egyszerűen csak, nem érted meg, hogy számomra fontos az, mikor, mit hagyok a túlparton. Nem tudod, hogy te nyertél megint, Szeged ellen. Hogy tiéd a győzelem, mert te vagy itt velem, s mert itt vagyunk. Ketten. Nem is kell tudnod, hiszen ezt sem értékelnéd. Neked csak az lenne a lényeg, hogy te nyertél. Nem az, hogy engem. Vagyis, nem úgy, ahogy nekem kellene.
Nincs kedvem visszamenni az üres lakásba, de nem kell, hogy feljöjj. Nem akarlak felhívni, mert egyszerűen nem arra van szükségem, hogy te ott legyél. Te, aki nem képes elfogadni, hogy nekem jelent valamit az, hogy néha visszanézzek a híd innenső oldaláról, s csak nézzem a fényeket, a vizet.

Szerinted nekem mindenhez gép kell, de nem érted meg, hogy mikor veled vagyok, rád figyelek, de mikor van egy kis időm, le kell írnom azt, amit akkor éreztem. Vagy érzek. Nem veled van a baj. Bár most semminek érezlek. Üresnek, ahogy magamat is. S keresném a hibát, de tudom, hogy nem benned van. S talán magamban sem találnám meg. Egyszerűen hiba sincs. Csak nem kéne nekünk itt lenni együtt. Külön más. nem jobb.
Néha kurvára hiányzol. De mikor haragszol rám, mert papírra vetek néhány értelmetlen gondolatot, tudom, hogy nem értesz meg. Talán ezért zavar az is, hogy lusta vagy velem átjönni a túloldalra.

Szeretem veled nézni a csillagokat. De akkor sem ugyanaz jár a fejünkben, s bár ez sokszor izgalmas néha annyira kiábrándító, hogy egyszerűen csak otthagynálak. Ahogy te hagytál, múltkor a parton. Mert visszamentél a megállóba. Pont jön egy busz szöveggel. Én meg átsétáltam, nem érdekelt, hogy megharagszol, hogy hülyének nézel, vagy, hogy nem gondolsz semmit. Nekem baromira jól esett.

Talán ez sem zavar. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért vagyok meg jól nélküled, amikor veled is jó. S amikor néha arra gondolok, milyen jó lenne, ha itt lennél. S csak állok a hídon. Te pedig valószínűleg épp arra gondolsz a megállóban, hogy milyen jó, hogy ilyen megértő vagyok, s ebből nem csinálok ügyet, de azért egyszerűbb lenne, ha veled mentem volna. De tudod mit? Semmivel sem lenne egyszerűbb. Mert arra még hamarabb ráunnék, mint erre. Pedig annak az ideje is eljött, amikor erre untam rá. S az most volt. Most először. Amikor átjöttél velem a hídon. S én inkább egyedül vagyok itt, mintsem, hogy azt mondtam volna, gyere fel.

Nem érzek semmit. Rólad pedig tudom, hogy ettől féltél annyira.

Egyébként meg, minden a szabadtéri miatt van.

Cirkuszi éjjel

Tegnap már kilenckor lefeküdtem. Rég volt már így, s ezzel gyermekszerű álom is jött. Cirkusz sokszínűségébe csöppentem éjszaka. De ez valahogy mégis más volt. Most én voltam a bohóc, és ez az álom nem tetszett. Színfalak mögött lenni mindig más. Betekintést nyerni saját életembe, mintegy kívülről, valahogy mégis belülről nézve…

Álmomban mindenki rajtam nevetett, pedig én a szomorú bohóc voltam.  Mindig én estem el, rám öntöttek vizet, belőlem csináltak viccet. De igazi szomorú bohóccá csak akkor változtam, amikor az öltözőben a festéket töröltem arcomról. A szemem körüli festék víz nélkül is lejött már, mire kiértem. Lemosták a könnyek. De ez a bohóc nem tudta miért sír, még akkor sem, ha ez a szerepe. Talán már túlságosan megszokta. Eggyé vált vele. Vagy a lelke mélyén másra vágyott, de vonzották a színek és a forgatag. A közönség nevetése. A szemfényvesztés. A festék, a kockás ing, és az orr. A piros bohóc orr, amitől teljesen megváltozott az arca.

Mikor hazafelé indult néhányan még lézengtek a környéken, gyermekek, aki most észre sem vették, pedig róla beszéltek. A szülők, akik végigmérték, hogy ki lehet. A portás, aki a másnapi viszontlátás tudatában, mosolyogva biccentett. Nem tudhatta szegény öreg, hogy ez a bohóc már nem jön vissza. Az öltözőben hagyott mindent. A képeket, a festéket, a nevetést. Csak az orra lapult a zsebében. Mikor aprót keresett, néha hozzáért, elmosolyodott, aztán megint felejtette volna múltját. Messze akart kerülni a színpadi világtól. A hazug bohóckodástól. Az érzéseket át nem festő fehértől.

Álarc nélkül hétköznapi embernek tűnt. Felszállt a buszra, és messze került a várostól. Egy plakáton még látta régi arcát. Szembe mosolyogta, s a dátum láttán arra gondolt, hogy talán a portás lesz holnap a beugrója. Könnyű lesz neki. Szomorú bohócot játszani nem nehéz. Egyszerű szerep. De elviselni, hogy nap, mint nap kinevetik, és megalázzák. Szinte mindennél nehezebb.

Egy híd közepére ült, és feltette az orrot. Nem volt senki a környéken. Fekete csend ült a vízen. Néma fekete hullámzás hangtalanul nyelte el könnyeit. Aztán eltűnt a hídról. De csobbanás nem hallatszott. Talán a víz őt is némán nyelte el, mint a könnyeket. Vagy talán csak az orrot hagyta ott. Ő pedig már emberként távozott. De festék nélkül nem volt különleges. Inkább csak árnyék. Árnyéka egy szomorú bohócnak. Aki csak kötelességből nevetett. De ahogy lassan megtanult, emberien nevetni, csak a viccen, csak a szépen, és nem saját magán, lassan valahogy mégis különleges lett. Sokan felfigyeltek rá. S ehhez festék se kellett.

Én pedig éjjel háromkor felébredtem. Szárazra töröltem az arcom, és egy mozdulattal a kukába söpörtem festékeimet.

Belül semmi

Szerette az ilyen búcsúzós, hosszan, az elmenő után-nézős pillanatokat. Maga se’ tudta miért. Olykor provokálta is, hogy úgy legyen. Hogy nézhesse a távolodó alakot. Hogy szokásosan érezzen olyankor.

Aztán most, itt volt neki ez a pillanat, de csak ment volna vele, fogta volna a kezét, futott volna vonat mellett, de azt se lehet örökké, egyszer felgyorsul annyira, hogy nem lehet már utolérni, aztán már látni sem az integető kezet, végül már a vonatot sem. Csak nézni a távolba. Csak azt lehet. Mást nem. Állni addig, amíg be nem alkonyul, feljön a hold. Aztán elmenni onnan. Valahova, ahol azt hiszi, hogy jobb. Beülni valahova egy sörre. Egyedül. S csak nézni a poharat, ahogyan peregnek róla a cseppek, szaggatottan, lefelé. Aztán belekortyolni, elfintorodni, letenni. Otthagyni, félig üresen. Mert az nem félig teli, ahogyan az szív sem, az már üres. Ha nem is egészen, csak úgy, ahogy a pohár is. Ott maradt az állomáson, vagy a fülkében, vagy egy kézben minden, ami a szívben volt. Hiányzik, de nem sajnálja, mert hátha azok a darabok majd vigyáznak rá. Emlékeztetik, hogy haza kell jönnie, hogy ez nem lehet örök, ez nem volt olyan búcsú, akármeddig is nézett utána. Nem látta a folytatást. Megáll a kapuban és néz. Valaki után, aki nincs, aki nem arra távolodik. Ma nem. De ő látja, látná, rájön, hogy azt szerette annyira, hogy tudta, nincs vége, van holnap. Az övé, nézheti, amíg akarja, amíg el nem tűnik a forgatagban. Aztán felmegy, ledől egy ágyra, és rágondol. Elmosolyodik. Elalszik. Reggel arra vár, hogy újrakezdje.

De holnap nem nézhet, nincs ki után. Nincsenek már levelek a fán. A tél tolvaj. Megint elvett valamit, hóval fedte be az érzést is. A pillanatokat. Csak az emlékeket nem. Azok ott világítanak a szemközti fa tövében, a hó elolvad ott. S ott vannak a szívben is, félig betöltve azt. Teát tölt a csészébe. Félig lesz az is tele csak. Mint a szív. De kiürül. Egyetlen mozdulattal már a testben van, de nem ér el a szívig, hogy az üresség helyére lépjen.

Csak a pillanatra vár. Hogy nézhessen utána, de már nem is erre vágyik. Inkább csak arra, hogy foghassa a kezét. Hogy visszakapja az érzéseit. S hogy ne engedje el többé. Ha jön a tél, még akkor sem…

Álompor

Az orrod környéke még fehér volt a tegnap esti álomportól, ami annyira kellett neked, mert te művész vagy. Először felpörögtél, majd úgy kellett, hogy hazavonszoljalak, mint tizenéves kamaszt első részegségekor. Rögtön kidőltél. Ruhástul. Mikor melléd feküdtem utolsó erőddel adtál egy puszit a homlokomra – azért oda, mert az volt a legközelebb – aztán aludtál is tovább. Néztelek, mert bár sötét volt, világított orrodon a por. Kiábrándító volt. Nem tudtam, hogy ez a nyugodt pillanat után milyen kérdéseket hoz majd az éj.

Köréd gyűrődött lepedő… Olyan voltál, mint egy gyerek. Néha kinyitottad a szemed, rám mosolyogtál, aztán aludtál tovább. De nem engedted el fejed felől a gondokat. Hagytad, hogy gubancolhassam őket reggelig, amikor majd felkelsz, a tükörbe nézve elszégyelled magad, és letörlöd a fehér port.

Én meg kiigazítom a lepedő ráncait, hogy aztán kezdődjön, minden előröl. Nálunk, művészeknél, a másnapokért. Egy tucat káros szenvedéllyel, és létezni vágyó emlékekkel.

Lázadni veled

Egyszer már írtam erről, a körömlakkról, amit most felrúgtál, s mert - úgy látszik –nem volt rendesen rácsavarva a teteje, kifolyt, a padlóra. Így kezdődött valahogy: Mert feléjük az, a lázadás, hogy rózsaszínre fested a körmöd. De nem is akár milyenre. Élénk. Már messziről kiszúrja minden átlagos ember.

Látod, most lázad a padló. Az ágyról nézem. Hogy te lázadtál fel. Véletlen mozdulattal. Ahogyan felrúgtad, ahogyan kifolyt, ahogyan ottmaradt. Ahogyan próbálod mindenáron helyrehozni.

Kilakkoztam a körmöm azzal, ami még maradt benne. Ahogy a kezemre nézek, érzem, hogy ez nem én vagyok. Ez rózsaszín, ez világít, ez minden, ami elveszett. De nem akarom lemosni. Leültem tegnap a szőnyeg szélére. Néztem a körömlakk foltot, mellé tettem a kezem. Egybeolvadt. Próbáltam együtt lázadni veled. Persze ez nem megoldás. De valami hasonló. Próbáltam, hátha ez közelebb visz. Nem vitt.
Felmosni nem lehet.

Vagy rózsaszín marad, vagy lekapart, világos folttá lesz. Mindig tudni fogom, hogy ott volt. Újrafesteni felesleges. Ez még megmaradt belőled. Egy kis lázadás. Amit nézhetek. Miközben te, valahol messze, önmagad keresed…

Mindenhol csak sár

Bárcsak olyan egyszerű lenne kitörölni emlékezetemből annak az estének a mocskát, amit olyan könnyűnek tűnt kimosni a cipőmből. Mert azt hittem, hogy csak sár. De mikor megszáradt kiderült, hogy látszik a nyoma. Az emléke pedig a tudatomba, a szívembe égett, és azótais éget. Soha többé nem tudom kitörölni onnan. Eltakarítani. Elfelejteni. Örökké ott maradt, egykor fehér, tiszta tudatomban. Abban a pillanatban kitisztult. Akkor még hittem, hogy a távolság megvéd, és, hogy nem létezik sok ilyen véletlen. Hogy a sors nem lesz játékosan kegyetlen.

Mosolyszünet állt be bennem. Mosolyszünet a világgal, és ezen, más mosolya sem változtat semmit, és a szakadó eső sem tisztított meg. Nem mosta, nem áztatta le rólam az elveszettséget. Nem is fokozta. Érzéketlenül hagyta, hogy tovább marjam magam.

Sár borít mindent.

Szeretném azt hinni, hogy saját könnyeimtől láttam olyan szomorúnak az ő szemeit is. Szavaimmal sem sikerült elűznöm. Tekintete áthatott. Átlátott? Pedig soha nem áltatott. Őszintén kezdte, és én hazug szavak mögé bújva próbálom befejezni. Mert tudom… Ebben az egyben biztos vagyok, hogy itt az őszinteség sem segítene. Visszafordíthatatlanul elromlott. Pedig ez máskor boldogságot hozott. De az eső. Amitől a város sártengerré változott, mindent elmosott.

Bárcsak olyan egyszerű lenne…

Drenyovszki Andrea, Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium, Szeged (Dicséret)