A sárvári díjazottak írásai – Kéri Tünde Klára írása

„Mikor beértünk a városközpontba, parancsnokunk nyugtalanul nézett körbe. Rengeteg ember gyülekezett a város főterén. Kezükben a középen lyukas, nemzeti szín zászló: kék, sárga, piros. Én erőteljesebben megszorítottam a Kalasnyikovot a kezemben, s vártam a parancsot.” – Kéri Tünde Klára írása

Fehér vörössel

Birda, 1989. december 18. hajnali 2 óra

- Ébredj! Kelj fel! Mennünk kell! – rázott fel az álmomból egyik társam. Az éjszaka közepén lehettünk. Felkaptam a ruhám, felöltöztem, megcsókoltam feleségem és indultam. A szomszédban már hatan ácsorogtak az udvaron. Az álmos, fáradt arcok keveredtek a kíváncsisággal. Nemsokára mindenki megérkezett. Nem mondtak semmit sem, csak kivezényeltek minket a falu határához. A hatalmas, robosztus kocsi fékcsikorgásai úgy hasítottak bele a sötét éjszakába, mint a fájdalom a testünkbe a hideg fagyos széltől. A fejem tele volt mindenféle kérdéssel, nem értettem miért kell itt lennünk. Aztán egyszer csak megállt az autó, mindannyian leugrottunk róla. Az éjszaka feketeségében úgy botorkáltunk az pusztában, mint megannyi vak ember. A falu fénye távolról pislákolt halványan. Nem hallottunk semmit sem a fák ágainak suhogásán kívül. Aztán a zavaró csendet megtörte valami hangos susogás, s baloldalról egy helikopter pásztázta végig a terepet. A gép orráról reflektorral világították be a helyet. S mi ott álltunk fegyvertelenül, tűzoltó autóval az út közepén, mit sem sejtve a történtekről, s értetlenül figyeltük, amint a katonai helikopter tovább vonul. Szívem a torkomban dobogott, tudtam, hogy valami történt. Fejem belesajdult a kavargó gondolatoktól, s testem remegni kezdett az idegességtől. Éreztem, hogy valami nincs rendben, valami történt.

Temesvár, 1989. december 18. délelőtt 10 óra

- Munkagyakorlat! – kiáltotta el magát, az egyik parancsnok a laktanyán. Az omladozó épület falai közt, mint egy ötszázan éltünk, már hónapok óta, távol a családtagjainktól, kötelezően katonaként. Hiányzott az otthonom, a családom. A durva, kegyetlen bánásmód, az örökös szabályok kitolták a tűréshatáraimat, de azt a gyűlöletet, amit idebent éreztem, azt semmihez sem hasonlíthatom.

Sorba álltunk, mindenki milliméter pontosan egy vonalban. A havas udvar és a mocskos fehér falak majdnem egybe olvadtak. Ahogy a parancsnok beszélt, érezhető volt rajta az idegesség. Rengetegszer elismételte, hogy ez egy gyakorlat lesz, még is úgy hangzott minden, mintha az életünkért folyó harcot vívnánk meg majd.  Kezünkben az orosz AK-47-essel elindultunk az utca felé. Lépteink ijesztően egyszerre dübörögtek a fagyos úton. Mikor beértünk a városközpontba, parancsnokunk nyugtalanul nézett körbe. Rengeteg ember gyülekezett a város főterén. Kezükben a középen lyukas, nemzeti szín zászló: kék, sárga, piros. Én erőteljesebben megszorítottam a Kalasnyikovot a kezemben, s vártam a parancsot. Aztán felállítottak minket a tömeg elé, azt hittem, hogy csak védenünk kell valamit. Amint a helyünkre irányítottak minket, észrevettem a tömeg dühödt kiáltásait: „Mi vagyunk a nép!”, „ A hadsereg velünk van!” Társaimra néztem, de az ő arcukról is értetlenség tükröződött. Elszántságuknak nyoma veszett, zavarodott arckifejezéssel álltak a tömeg előtt. Mögénk felsorakoztak az állambiztonság, a Securitate emberi is. Mind idősödő férfi volt, arcukról leolvashattam a magabiztosságot, elszántságot. Nem nézelődtek, csak előre szegezték tekintetüket és fegyverüket, s várták a utasítás.  Aztán egyszer csak hallottam a parancsnok vezényszavát:

- Lőj! – ezt az egyetlen egy szót mondta. Úgy hasított végig a tömegen, olyan gyorsan, hogy mire felocsúdtam már ezernyi lövés dörrenése zúgott a fülemben. Végig néztem a tömegen. Anyák s fiaik, ifjak, húsz évesek, mint én. Én is köztük lehetnék. Apák és nagyapák, akiknek a fiai mind itt állnak velem egy sorban. Nagyot dobbant a szívem, amint a tömegben sikoltozó elesett embereket hallottam. S szembe velem megpillantottam anyámat. A honvágy és a hiányérzet egyszerre fájdalmasan hasított bele a szívembe, s egy égető érzés kezdte marni a torkomat. Anyám fekete ruhát viselt, nagykendője foszladozott a szélben. Tél volt mégis olyan könnyen, olyan lengén öltözött. Nem volt vastag kabátja, vagy bundás csizmája. Így jött ki a térre, hogy láthasson engem és küzdjön a hazáért, azért, hogy boldogabb életet élhessünk. S most ott álltam vele szemben, mögöttem az állambiztonsági olyan agresszívan ismételte, a „Lőj!” parancsot, hogy a lövések robaját is elnyomta. Éreztem, hogy valami vékony, és kemény dolog szúródik a hátamba, hátra akartam fordulni, de útközben, megpillantottam a mellettem levő társamat. A mögötte álló biztonsági fegyvere a hátánál. S aztán… BUMM… meghúzta  a ravaszt, a társam élettelenül hullott a havas, jeges földre. S megütötte fülemet az „Ellenállt!” szó. Tudtam, ha nem cselekszem, akkor én is odaveszek, de azt is tudtam, hogy az emberek, akik előttem állnak, mint valakinek a családtagja. És ott volt anyám is. Aztán megmarkoltam a fegyvert, s bele lőttem a tömegbe. Szívem és fejem lángokban állt a fájdalomtól. Láttam hogyan hullnak el az emberek miattam. Hallottam, hogy eldördült a mögöttem álló fegyvere is. Éreztem a tenyeremben a hideg vasat, s tudtam, hogy már nem csak a fegyver tapadt a kezemhez, hanem a vér is.

Temesvár, 1989. december 18. délután 3 óra

Nem tudtam, hogy miért vesszük fel az ünneplő ruhánkat, de én is felöltöztem, úgy ahogy a többiek. A tanár néni mindenkihez odament egyenként, hogy megigazítsa a ruháját. A fehéringünkön kivirított a piros nyakkendő. Nem szerettem ezt a nyakkendőt, sose szerettem, zavart, hogy szorítja a nyakam. Tudtam, hogy nemsokára elkezdünk énekeket skandálni és kivonulunk, úgy ahogy mindig, ha felvettük a piros nyakkendőt. A tanár néni izgatottan szólított fel minket, hogy kettesével sorakozzunk. A csoportunkhoz csatlakoztak a negyedikesek, a harmadikosok és a másodikosok is. Az utcára mentünk a székesegyház elé. A hatalmas épület mindig a hatalmába kerített akárhányszor ránéztem. Nagy, régi faajtói voltak, s színes ablakai még a téli gyér napfényben is csillogtak. A templom bejárata előtti lépcsőn kellett felsorakoznunk. Eltelt pár perc, mire mindenki megtalálta a helyét. Szembe velünk hatalmas ember tömeg hömpölygött előre. S mi elkezdtük énekelni mindenféle éneket. A tanárok is lelkesen énekeltek, s mi is énekeltünk. Ott a templom előtt. Énekeltünk a szabadságról, de nem értettem belőle semmit sem. Zavart, hogy az emberek, a tömeg zúgolódik, de rajtuk is látható volt az izgatottság, a láz. Egyre hangosabban énekeltünk, s már egészen belejöttem. A hideg csípte az arcomat, de meglehetősen belelkesedtem az éneklés közepette. S aztán váratlanul vagy hat harckocsi bukkant fel. A tankoknak nem volt lánctalpuk, csak rendes kerekei voltak, mint egy autónak. Ezek a vasgépezetek úgy törtek át a tömegen, mintha ott nem emberek lennének. Már kezdtem megijedni, ahogy közeledtek felénk, mégsem hagytuk abba az éneklést. Felnéztem a templomra, s eszembe jutott, amit a tanító néni mondott: „Ha az Isten is megsegít, akkor ma jóra fordul minden!” . Semmit sem értettem belőle, most még is itt állunk a templom előtt énekelve és egy fél tucat tank hajt egyenesen felénk. Aztán eldördül egy lövés. A tanító nénink a földre zuhan, mindenki elkezd sikítani, s úgy kezdtünk el nyüzsögni, mint a felvert hangyaboly. Újabb sortüzet adtak le, a tankok mellett katonák is álltak a háttérben. Hallottam a robajokat, ahogy a lövedékek befúrják magukat a templom falaiba. S megijedtem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, merre induljak. Láttam, ahogy a társaim is a földre esnek. Nyolc éves voltam. Mit sem sejtettem a történtekről, arról, hogy miért hal meg a tanító néni, vagy Józsika és Misike. S akkor valami fájdalmat éreztem a mellkasomban. A lövések és a sikolyok zaja eltompult.  Megtántorodtam, s a hideg lépcsőnek estem én is. Fagyossága hűsítette testemet, ami a fájdalomtól égve zsibbadt. Szaggatottan vettem a levegőt, s egyre inkább nehezemre esett egyáltalán levegőket venni. Kezdett elhomályosulni előttem a kép. Az utolsó, amit tisztán láttam, az az, ahogy a többiek ott fekszenek egymásra dőlve a templom előtt, nem mozdulnak, szemük üvegesen tekint előre, s vérük bíbor vörössé festi a fehér, havas járdát.

1989. december 18. délután 5 óra 23 perc

Aztán becsuktam a szemem és mozdulatlanná dermedtem én is, mint a többiek.

Kéri Tünde Klára, Neumann János Középiskola és Kollégium, Eger (Dicséret)