A sárvári díjazottak írásai – Miklya-Luzsányi Eszter írásai

„Egy éve változott először láthatatlanná, s azóta minden nap, egyre tökéletesebben. Már csak néha lehetett észrevenni a körvonalait valahol a teremben.” – Miklya-Luzsányi Eszter írásai

Lapok egy zsebnaptárból

Medence kiskáddal

Kiskorában az árvizektől félt mindig, elalvás előtt minden este külön stratégiát dolgozott ki, hogy ha majd jön, hogyan meneküljenek, elsősorban a legkisebb öccsét akarta menteni, mert ő biztosan nem tud még úszni, főleg nem megmenekülni, még beszélni is alig, csak annyit, hogy akarom, meg ámen – ezt is csak azért, mert az étkezések előtti ima végét jelentette. Kitalálta egyszer, hogy a narancssárga műanyag kiskádban fognak menekülni, amiben minden este fürdették őket szüleik régebben, amíg ki nem nőtték, és már fürödhettek a nagykádban. Az biztosan jó hely lesz, elképzelte, hogy úgy úszik majd a vízen, mint Noé bárkája, csomó képet látott már róla, a tetőablakon többnyire zsiráfok lógtak ki, meg majmok csüngtek a korlátról, úgy képzelte, hogy a kiskád is ugyanilyen rendíthetetlenül fog úszni. Ha éjszaka egyszer felébred rá, hogy jön az ár, akkor egyszerűen csak kimegy a konyhába, felkap egy kiló kenyeret, uzsgyi a fürdőszobába a kiskádért, meg a szülei szobájába az öccséért, mindezt persze olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, mert mindenki tudja, hogy vízben gázolni a legfáradságosabb dolog, főleg, ha a vízszint rohamosan növekszik.

Volt egy másik terve is, a fürdőszoba volt a kulcs, oda kell menekülnie az egész családnak, az ablakok szélét újságpapírral kitömködni, hogy ne jöjjön be a víz. Még el is képzelte, hogy a házat elborítja az ár, ők meg bent kuksolnak a fürdőszobában, és lesik az ablakon át a víz alatti világot, olyasmi lehet, mint amilyet az ismeretterjesztő filmekben mutatnak mindig. De amint kicsit nagyobb lett, rájött, hogy egyik terv sem kivitelezhető, a műanyag kiskád valószínűleg nem is úszik a vízen, főleg nem egy tízéves kislánnyal, egy tízkilós gyerekkel meg egy kiló kenyérrel, a fürdőszobaablakon meg egyébként is beszivárogna a víz, vagy betörné a nagy nyomás.

Sokszor elképzelte a várost az árvíz után, leginkább álmában látta mindig, minden romos, a házakból kisebb-nagyobb drótdarabok állnak ki, mindig is drótokra építették a házakat, ezen alapszik az összes, réz-, vas- és alumíniumdrótok, de már senkit nem érdekelnek az értékes fémhuzalok, senki nem vinné őket a MÉH-be. Elvonszolták egyszer oda a testvéreivel közösen a régi alumíniumkukát, szét volt törve, úgy kellett kilapátolni belőle a szemetet, kaptak érte kétszáz forintot, fejenként ötvenet, és vettek belőle fagyit. De nincs most se MÉH, se fagyi, csak ők vannak ketten, az öccse már épp hogy járni tud, kézen fogva húzza végig az utcán, a régen gyönyörű platánfák megtépázva állnak, ők meg a játékbolt betörött kirakata felé tartanak, hogy kimentsék a még használható plüssöket meg autókat.

Az anyja mindig azt mondta, hogy ő eszesebb a koránál, erre nagyon büszke volt, meg arra is, hogy az árvíztől fél, az iskolában pedig mindenki kinevette emiatt, ne aggódj, annyira azért nem vészes a helyzet, a jéghegyeknek van még pár évük, de ő soha nem hallott addig a globális felmelegedésről, így nem is értette a felnőtteket. Ők meg azt mondták, ne félj, itt van a Kárpátok meg az Alpok, délről meg a Dinári, tiszta medence az egész, nem hiába hívják Kárpát-medencének, majd a hegyek megvédenek, azokon nem jön át a víz. De ő pont ettől nem nyugodott meg, hát ez az, medence vagyunk, sokkal könnyebben megtelünk vízzel, meg sem lehet majd állítani.

Nem is a játékboltot szerette a legjobban, mikor végigjöttek a főutcán a kirakatok mellett, hanem a papírboltot, kis zsebnaptárat akart venni mindig is, olyan kis barna bőrkötésűt, ami elfér a zsebében, és a tollat is rá lehet rakni. Gyűjtögette is a havi húsz forintos zsebpénzét, kiszámolta, hogy majd tizenhat éves korában meg tudja venni, gyűjtött is két évig, összejött vagy ötszáz forint, de elment az antikváriumba, és indiánokra meg Old Shatterhandra költötte. Soha nem volt elég kitartó, hiába hitte róla ezt a külvilág, ő is el akarta hinni, hogy olyan precíz, mint az apja, de soha nem ment neki igazán.

Akkor bukott le, mikor tényleg tizenhat éves lett, és feléje sem szagolt a papírboltnak, főleg nem azért, hogy zsebnaptárat vegyen kétezer-hatszázért, még akkor sem volt képes spórolni, minden hónapban két-háromezer forint mínuszban volt, meg se tudta volna venni. Mindig is tudta, hogy inkább az anyjára hasonlít, nem tudja karbantartani a saját életét. Közben az öccse is megtanult úszni, a válogatottba is bekerült, neki meg elveszett a célja, hogy megmentse az árvíztől, a kiskád is máshová került; vagy eltörött, vagy egy másik család mosdatja benne a kicsiket. Nem jutnak már eszébe a régi rémálmok, már ő is kiröhögné saját magát, mint akkor a felnőttek, a saját életét éli, olyan akar lenni végre, mint a nagyok, akik elmagyarázzák a kisebbeknek, hogy hol van a Kárpátok meg a Dinári, és hogy miért vagyunk mi medence.

Szappan és homokozó

A szülei mindig azzal magyarázták, hogy homokot meg szappant evett kiskorában, mert valami ásványi anyag hiányzott belőle, reggel meg este kapott mindenféle cseppeket, visszanöveszti beléd az ásványi anyagokat, igyad kislányom, de nem szerette, sokkal viccesebb volt, ahogy a homok ropogott a foga alatt, vagy a szappan elolvadt a szájában. Egyszer elalvás előtt megkérdezte a nővérétől, tudja-e, milyen, ha hiányzik az emberből az ásványi anyag, de nem tudott válaszolni, anyától kell megkérdezni, de most már aludj szépen. Úgy takarta be, hogy egy porcikája se látszódjon ki, az anyjától persze nem merte megkérdezni az ásványt, a végén még több cseppet kap. Forgolódott még egy darabig, nem lehet így élni, hogy nincs benne az ásványi anyag, egyszer látott egy könyvben valami ásványt, hegyes, szúrós tüskék álltak ki belőle, hát ez az, ami mindenkiben benne van, csak neki nincs. Elhatározta, hogy holnaptól kezdve rendszeresen, meghatározott mennyiségben fogja enni a homokot meg a szappant, hogy visszanőjön belé.

Reggel rohant a homokozóba, reggeli cseppek és kötelező kakaó után, egyedül volt végre, selymesre szitálta a homokot, olyan apróra, amennyire csak tudta, egész délelőtt homoklevest meg homoksütiket csinált, alig bírta kivárni, míg megsültek, folyamatosan csak arra gondolt, hogy hiányzik belőle az ásvány, ott van mindenkiben, csak benne nincs, kevesebb így, mint a többiek. A legrosszabb az volt, hogy homokos maradt a foga, ahogy a mák is ráragad, ha az apja meglátta, mindig kapott érte, vette elő rögtön a fakanalat, de az udvaron nem volt víz, ha le akarta mosni, a konyhában kellett. Fél évig tartott a homok-terápia, talán akkor hatottak a cseppek, és nem volt már szüksége arra, hogy természetes úton is pótolja az ásványi anyagokat, napi kétszer kapta őket, reggel és este, napi kétszer járt a konyhába lemosni a száját, délelőtt és délután.

Fekete foltok jöttek ki a fogán, a fogorvos szigorúan nézett az anyjára a szemébe világító lámpa felett, túl sok kávét iszik ez a gyerek, vagy cigizik, az anyja csak rázta a fejét, nézzen már rá, alig tíz éves, akkor túl sok vasa van, vasas a lánya, így mondta a fogorvos, csak nézett, a kapu van vasból meg Akhilleusz páncélja, azt nem tudta, hogy ő maga is. Megkérdezte az anyjától, hogy a vas minek számít, azt mondta, ásványi anyagnak, de a szappanban meg a homokban nem hiszi, hogy lenne, de ő mégis tudta, hogy van, büszke volt magára, megcsinálta, most már van ásványa. Egy darabig még el kellett járni leszedetni a fogáról a vasat, kicsit sok volt a felesleg, nem mert mosolyogni soha, kiröhögték mindig, mi az, szarral etetnek otthon, hiába mondta, hogy az vas, túl sok van belőle a szervezetemben, hiába volt büszke rá.

Megtanult a lehető legzártabb szájjal beszélni, vagy meg sem szólalni, kívülről nézte, ahogy a többiek játék közben elpusztítják az anyaszörnyet, később már ő volt az, akit pusztítgattak minden egyes kaland folyamán. Soha nem tudta, hogy éppen milyen szörny, milyen tojásai vannak és hol, mit kell megvédenie, de nem érdekelte, csak rohangált előlük, mert tudta, hogy ha elkapják, akkor tényleg anyaszörnnyé válik, és nem lesz neki kegyelem. Azt mondták a fogára, hogy olyan, mint a cigányoké, a sarkon lakott egy család, kehes lovakat adtak el a piacon, nekik tényleg fekete volt a foguk, de nem úgy, mint az övé.

Anyaszörnyként szokott vissza a szappanra, amikor napjában háromszor ölték meg, belülről tompította le, nem érezte a megölést, fehér szappanréteg borította a kristályát. Néha azt álmodta, hogy ha úgy böfög, mint a fiúk az ebédnél, kis szappanbuborékok jönnek ki belőle, tündérhintók, mondta a nővére, ha kipukkan, lezuhan az utasa, de soha nem tudott böfögni, nem láthatta a buborékokat. De azért evett rendesen, ha észrevette az apja a fognyomokat, ordibált mindig, beállította a sarokba, nem ehette meg a vacsoráját, de nem használt, fogyott a szappan rendíthetetlenül. Érezte, hogy a szappanréteg egyre vastagabban borítja be a hegyikristályt, az udvaron az anyaszörny is egyre tovább tudott küzdeni, fekete fogaival kapaszkodott az életbe.

Hangyabetűk

Mindig is úgy nézte a felnőtteket, ha elalvás előtt mesét olvastak fel, mintha varázsolnának, kivarázsolják a szavakat a lapról, mindig úgy helyezkedett, hogy lássa a betűket, sok kicsi hangya, egy idő után arra is rájött, hogy nem a szülei találják ki a meséket, hanem a hangyabetűk adják ki, úgy rakták egymás mellé őket. Ő is tudni akarta, birtokolni a meséket meg a kis hangyákat, azt akarta, hogy az övé legyen mind, egytől egyig, mindig is önző volt, olyan akart lenni, mint a nagyok, mint a Judit bátyja, aki a húgáért járt az oviba minden nap, már iskolás volt, mikor a Judit öltözött, hangosan olvasta fel a “Dohányozni tilos” táblát meg a “Kedves szülők…” kezdetű üzeneteket az öltözőbe kirakott papírokról. Lassan olvasott még, nem úgy, mint az igazi felnőttek, bogarászta a hangyabetűket, ő meg leült a kispadra, direkt lassan vette a cipőjét, alulról csodálta, milyen nagy, már tudja, ismeri a hangyákat. Mikor észrevette, ferde mosolyával ránézett, hiányzott pár foga, azt hitte, hogy ki se nőtt, vagy kirohadt, a kalózoknak meg a banditáknak szokott ilyen lenni, egyszóval valami nagyon gonosz dolog ez a hiány, megijedt a foghíjas vigyortól, lefagyott.

– Mit bámulsz? – nem mondta, hogy kis taknyos, de odahallotta, a nagyfiú meg elkezdett röhögni, Judit is ott vihogott mellette, ő meg nem is mert megszólalni. Akkor határozta el, hogy megtanulja a hangyákat, kitol Judittal meg a bátyjával meg az összes többivel, majd én megmutatom, hogy minden vagyok, csak kis taknyos nem, tessék csak engem komolyan venni. Mindig a legváratlanabb időpontokban kérdezte, bevásároltak az anyjával, vagy az apja vitte haza biciklivel az oviból, a házikóbetű mit jelent, az az “a”, mosolygott rá az apja, azt hitte, hogy cseles, senki nem veszi észre, mire készül, minden betűt egyből megjegyzett, legfeljebb kétszer kellett ugyanazt megkérdeznie, elraktározta őket, egyenként, lassan tette magáévá az összes hangyát. Eleinte csak az ABC meg a Spar ment, aztán már magától megtudta, hogy cirkusz jön a városba, vagy salsa tanfolyam indul ingyenesen, de még nem akart hangosan kiolvasni semmit, tartogatta az adu ászt, bár nem tudta, egyáltalán el fognak-e ájulni ettől a felnőttek, de azt akarta, hogy nagyon büszkék legyenek rá.

A szülei már régóta tudták, hogy tanulja, néha észrevette, ahogy összemosolyognak, szigorúan nézett, most mi van, ők csak rázták a fejüket, semmi, kicsim, türelmetlenül várták, mikor rukkol elő a tudományával. De ő csak tartogatta magának, esti mesénél odakucorodott az apja mellé, sokkal gyorsabban olvasott, mint ahogy ő bogarászott, tökéletesítenie kellett még, magában gyakorolnia, mert így senki nem fog meglepődni. Összeolvasott már mindenfélét, teli volt a feje akciókkal, szülői időpontokkal meg kakaóösszetételekkel, de csak folytatta tovább, ha meglátott egy feliratot, rögtön betűzte magában. Elhatározta, hogy a szüleinek csak akkor mondja el, ha az utcán egy hosszabb feliratot megállás nélkül el tud olvasni, akkor lesz csak elég gyors.

Mikor ez sikerült, már csak az időpontot kereste, meg a megfelelő bemutatkozó feliratot, azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Aztán mégse így sikerült a hatalmas beugrás, fürdés közben mosdatta az anyja, ő meg a mosógép tetején levő dobozt olvasgatta, az van odaírva, hogy “fékezett habzású mosópor”, ugye, anyja felsikoltott vagy sikoltva nevetett, nem tudta eldönteni, hogy a mosóporon, rajta, vagy csak örül, megölelte, majdnem belefojtotta a fürdővízbe, ügyes vagy kislányom, büszke vagyok rád. Behívta az apját is, olvasd el még egyszer, nem is olvasta, csak fejből mondta, fékezett habzású mosópor, azt nem értette, mit jelent, hogy fékezett habzású, a mosóport még úgy ahogy, az apja is örült, majd vers-ábécét írok neked, te meg rajzolsz hozzá, mondta, ő meg bólogatott, nem tudta eldönteni, hogy elérte-e a célját, hogy olyan lett-e, mint ők.

De másnap megkapta a vörös keménykötésű versfüzetet, az A-betűs verssel, az apja íróasztalánál álldogálva olvasott az ablakokról meg angyalszárnyakról, megjelent előtte a kép, ahogy suhognak a szárnyak, hogy fogom én ezt lerajzolni, ez olyan szép, hogy nem is lehet, akkor már más problémái voltak, az angyalszárnyak, Juditnak, a bátyjának meg a többieknek nem is mondta el, a szárnyakon törte a fejét egész nap.

Kontúros játék

Soha nem vette észre senki. Talán azért, mert jelentéktelen személyiség volt, talán azért, mert láthatatlanná tudott válni, még ő sem tudta, csak szerette volna, hogy szeresse más is, mint az anyja, aki minden délután négykor megjelent a csoportszoba ajtajában, megkereste őt a szemével a terem sarkában, és mosolyogva nyújtotta felé a kezét. Ha pedig az apja jött érte, fel is kapta, és ahogy reggelente mentek mindig a fürdőszobába, felültette a nyakába, ő pedig magasabb és hatalmasabb volt a csoporttársainál, még az óvó néninél is.

Egy éve változott először láthatatlanná, s azóta minden nap, egyre tökéletesebben. Már csak néha lehetett észrevenni a körvonalait valahol a teremben. Egy éve kitalálta az egyik lány, a Zita nevű, akinek hosszú, fekete haja volt és nagyon barna bőre, és mindenki szerette az oviban, hogy hozzák be a lányok az anyukájuk kiürült flakonjait, elhasznált rúzsait és mindenféle piperéit, hogy majd azzal felnőtteset játszanak – hátha maradt az alján valami. Izgatottan várta a négy órát, hogy jöjjenek érte, és otthon bezárkózhasson a fürdőszobába átkutatni minden zugot, hátha talál valamit, ami felhasználható, amit ha bevisz, szeretni és tisztelni fogja mindenki, vagy legalább megjegyzik, hogy “na, most igazán megmutatta, hogy ér valamit”, de nem talált semmit.

Az édesanyja már évek óta nem festette magát, a harmadik gyerek után abbahagyta, két pelenkázás közé ugyan minek is, ha utána a büfivel együtt úgyis letörli magáról. Így nem talált mást, csak egy félig teli babasamponos flakont, amivel háromnaponta az apja végigdörzsölte a fejét, aztán alaposan megszárogatta, és becsavarta egy törölközőbe, reggel pedig finom barackillatúan mehetett az oviba; kinyomta belőle a kádba a maradékot, alaposan kimosta, és bedugta a kabátjába. Az apja este őrjöngött, hová tűnt a sampon, vacsorát is alig tudok elétek tenni, még félig volt, tudom, hát én tettem a helyére, mondjátok meg, melyikőtök volt, most vehetek hatszáz forintért újat, az anyja visszaordított neki, most miért velük ordibálsz, én sem tudom, hová tűnhetett, veszünk újat és kész, majd nem lesz majonéz egy darabig az asztalon, ő meg csak lapított, ez az ára, hogy szeressenek, most még nem, de holnap majd, alig tudott aludni az izgalomtól, holnap majd minden megoldódik.

Másnap a Zita nevű lány kezdte a kipakolást, illetve az édesanyja, akire csak azért emlékezett, mert a szülei mindig kicsit fintorogva mentek el mellette, és ha messze voltak, csak akkor hallotta, hogy az apja morog valamit az orra alatt. Szóval a nő, akinek egyébként mindig olyan édesen erős parfümillata volt, hogy amikor reggel jöttek a Zitával, nagyon szeretett a közelébe settenkedni, és csak szagolgatni hátulról, és álmodozni, hogy egyszer neki is lehet ilyen királynő-illata, elkezdte kipakolni a táskáját, mindenféle üres, de még illatos parfümös üveget, púdereket és vattákat, még egy kis tükröt is hozott, ő pedig szájtátva bámulta a sok csillogó csodát, amit ugyan nem tudott, hogy mire jó, de azt megérezte, hogy ez a nő ezektől a csodaszerektől ilyen nagyon nő, és ha egyszer neki is lesznek ilyenei, akkor ő is... Mindenki fölött lebegett a szemében a parfümfelhőjébe burkolódzó Zita anyukája, aki miután kipakolta lánya elé a kistáskáját, ringó léptekkel kiment a csoportból – ezeket a lépteket még évekkel utána is próbálgatta a hátsó kertben, mikor a testvérei nem voltak ott, de amíg ki nem szélesedett az ő csípője is, nem tudta leutánozni.

A körben álló lányok sorra pakolták le a tükrös babázóasztalra az otthonról hozott kincseiket, mindenki kettőt vagy hármat, csak a Zita hozott olyan sokat, felszegett fejjel állt az egyre növekvő halom felett, mintha már most az övé lenne az egész csillogó csodakupac. Mikor rá került a sor, előhúzta a háta mögül az üres babasamponos flakont, nagy féllitereset, ormótlanul nagynak tűnt a kupac tetején a többi kis ecsetkéhez és szelencéhez képest, Zita pedig csodálkozva nézett rá, mégis mit akarsz itt ezzel, ez nem az anyádé, ő elsápadt, de nem szólalt meg, mégis mit mondjon, az anyjáé ez, és az egész családé, az ovi nem is tudhat róla, hogy ő azért, hogy szeressék itt a lányok, és játsszanak vele olyan felnőtteset, elvette a babasampont. És apa ordított vele. És rossz kedve volt egész reggel, nem vitte a nyakában a fürdőbe, csak beparancsolta a fogmosópohár és a homokóra elé, három perc, és nem is beszélgettek a biciklin oviba menet, hát ma reggel az apja sem szerette, csak azért, hogy itt a többiek elhiggyék róla, hogy nagylány. Úgy, mint ők. De most Zita nevet, rajta nevet, a többiek pedig ugyanúgy, ahogy eddig minden nap, utánozzák, és már rajta nevet az egész csoport, ő pedig mehet vissza a sarokba a babáihoz.

Így tanult meg láthatatlanná változni, egy éve először, hogy kitalálta, a nyelvét kell ide-oda mozgatni a szájában, hogy ne lássa meg senki, és akkor, mint egy motor, megindul az elmosódás, előbb csak átlátszóvá válik, aztán teljesen eltűnik, kivéve, ha nem mozgatja elég gyorsan a nyelvét, és színezés közben meglátják, és megint nevetnek, nézd már, hogy mozog a nyelve, ő pedig csak még vadabbul köröz, hogy végre eltűnjön.

A babasamponos flakon ott maradt sokáig a babázóasztalkán, nem is nyúlt hozzá senki más, csak ő settenkedett oda néhányszor, hogy beleszagoljon.

Miklya-Luzsányi Eszter, Katona József Gimnázium, Kecskemét (Ezüst oklevél)