Szucsán Sándor: Örökre a tiéd!
– Ez szörnyű volt. Bemegyek szobába és a csóka nem ott gyúrja az Ildit az ágyon? Benn matatott a bugyijában. Azt hittem, hogy helyben elhányom magam. Pedig hogy szerettem. Az életem volt ez a csaj. Alig tudtam megszólalni.
– És amikor megszólaltál, mit mondtál? – kérdezte barátja.
– Hogy ezt azonnal meg kell beszélnünk.
– Hát ez elég nagy baromság volt – vigyorodott el Gyuszi.
Szucsán Sándor
Örökre a tiéd!
Bor Dönci és Böjti Gyuszi egymás mellett ültek a Duna-parti lépcsőn, és a lomhán tovahömpölygő agyagos vizet bámulták. A közöttük fekvő műanyag szatyorban egyaránt voltak teli és üres sörösdobozok, ami arra utalt, hogy elég régóta élvezik itt együtt a vasárnap délutáni viszonylagos nyugalmat.
A két jó barát még az óvodában talált egymásra a homokozó egyik sarkában. Egy napon Gyuszi kéretlenül bekapcsolódott Dönci folyamatban lévő, elmélyült várépítési projektjébe. Dönci, magának való kisfiú lévén, először el akarta hajtani a betolakodót, de Gyuszi, apportba hozott vödrével, éppen a megfelelő időben és helyen húzott fel egy bástyát, amivel biztosította helyét az ily módon kéttagúra duzzadt csapatban.
Az óvoda után együtt jártak általánosba is. Később az élet kissé eltávolította őket egymástól, mert Dönci műszaki érdeklődése miatt szakközépbe ment, míg Gyuszit humán orientációja a városi gimnáziumba vitte.
Egyetemet is így választottak. Dönci mérnöknek, Gyuszi pedig jogásznak tanult.
Ennek ellenére gyakran találkoztak. Most éppen kihasználták, hogy a májusi meleg már lehetőséget teremtett a szabadtéri sörözésre, és a szokásos felállásban – két férfi, pár sör – Dönci aktuális élethelyzetét elemezték, aki végletekig elkeseredetten adta elő a sztorit.
– Ez szörnyű volt. Bemegyek szobába és a csóka nem ott gyúrja az Ildit az ágyon? Benn matatott a bugyijában. Azt hittem, hogy helyben elhányom magam. Pedig hogy szerettem. Az életem volt ez a csaj. Alig tudtam megszólalni.
– És amikor megszólaltál, mit mondtál? – kérdezte barátja.
– Hogy ezt azonnal meg kell beszélnünk.
– Hát ez elég nagy baromság volt – vigyorodott el Gyuszi.
Dönci elrévedt.
– Érdekes. Ő is ezt mondta.
– Mit?
– Azt, hogy egy nagy barom vagyok, ha nem világos számomra a helyzet, és hogy szerinte ezen nincs mit megbeszélni.
– Ebben igaza is volt – helyeselt Gyuszi, – ilyen helyzetben be kell csukni az ajtót, és kész. Nekem úgy tűnik, a csaj tudta, hogy kit és miért enged be a bugyijába. Téged viszont ezután nem akar beengedni oda. Ráadásul ezt eléggé egyértelműen hozta a tudomásodra. Amit láttál, az nem egy véletlen eltévelyedés volt, hanem nagyon tudatos demonstráció. Az egyetlen megbeszélnivalód az lehet, hogy mikor rámolja el a cuccait tőled. Minél gyorsabban, annál jobb. Hidd el, hogy semmit sem vesztettél. Te csak nyertél az ügyön.
Dönci elfúló hangon ellenkezett.
– Nyertem? Hogy mondhatod ezt? Mindent elvesztettem. Nekem semmi se volt olyan fontos, mint ő. Két éve, majdnem az egyetem kezdete óta, együtt járunk. Miatta kezdtem suli mellett dolgozni, hogy tudjunk miből utazgatni. A kedvéért festettem ki a lakásom, hogy amikor eljön hozzám, a kedvenc színeit lássa. Új, nagy ágyat vettem, és minden héten csillogóra pucoltam a lakást. Pedig előtte mindig óriási kupi volt nálam. Nagyon szeretett a takarítás utáni tisztítószer illatban szeretkezni. Ő így hívta, „tisztaszag”. És kondizni is miatta kezdtem. Nem akartam, hogy egy nyápic seggfej legyen a pasija.
Gyuszi barátja feszes bicepszére nézett. Az elmúlt évben igazán szép szálkásra gyúrta az izmait anélkül, hogy gusztustalan hústömegeket növesztett volna magán.
Elismerően bólintott.
– Félig sikerült is a dolog – halvány mosoly villant az arcán, – nyápic már tényleg nem vagy, de seggfej még igen. Ráadásul a kondizás a seggfejség ellen teljesen hatástalan. Viszont van egy történetem. Az hátha segít. De figyelj, mert sok-sok tanulság lesz benne.
Szisszent a sörösdoboz a kezében, ahogy megnyitotta a zárat. Húzott a sörből, hátradőlt és könyökére támaszkodva mesélni kezdett.
*
Az első szerelem engem már az óvodában elért. Érdekes, de azt a kislányt is Ildikónak hívták, mint a te hűtlen kedvesedet. Te már biztosan nem emlékszel rá, de én soha nem fogom elfelejteni.
Pontosan emlékszem, hogy milyen körülmények között ismerkedtem meg vele.
Jó óvodai szokás szerint naponta legalább kétszer kimentünk az utcára vagy az udvarra, és ilyenkor természetesen cipőt kellett cserélni. Te is emlékszel, hogy akkoriban szinte csak fűzős cipők voltak. Belebújós cipőnek, tépőzárnak még semmi nyoma. Talán a nyári szandálokon és az ünneplő cipőkön lehetett csatot találni.
Voltunk néhányan manuális antitalentumok, akik még a középső csoportban sem voltunk képesek bekötni a cipőnket. A cipőcsere még ment, de utána csak ültünk a padon, és vártuk a csodát, mint Mózes népe a sivatagban.
Az óvónénik minden szempontból zseniális megoldást dolgoztak ki a probléma kezelésére. Meghirdették, hogy a csoport legügyesebbjei, akik leghamarabb elkészülnek saját cipőikkel, jogosultak arra, hogy az elmaradottak cipőit beköthessék. Persze, az ártatlan négyévesek egyáltalán nem jöttek rá, hogy éppen most szívatják őket, és túláradó lelkesedéssel kötözgették saját, majd ügyetlen társaik cipőit. Azt már Tom Sawyer óta tudjuk, hogy bármit el lehet adni jutalomként, csak megfelelő marhát kell találni hozzá.
Itt Dönci már nem bírta tovább.
– Azért például egy verés mégsem lehet jutalom – szakította félbe Gyuszit.
– Erről talán kérdezd a mazochistákat! De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az egyik reggel Ildikó jutott nekem. Vagy én jutottam Ildikónak?
Féltérdre ereszkedett előttem, gyönyörű masnit kötött mindkét cipőmön, majd nagy, barna szemeivel felnézett rám.
– Így jó lesz?
Azóta tudom, hogy a hatalom, vagy a helyzet, gyakran ad lehetőséget az ügyetleneknek és alkalmatlanoknak arra, hogy ügyes és rátermett embertársaikat kritizálják. Én, az óvó néniktől átszármazott hatalmam biztos tudatában előrébbtoltam a bal lábamat, és ráböktem a fűzőm enyhén lelógó végére.
– Azt jobban húzd meg! – Majd oktatólag hozzátettem: – Nehogy felbukjak benne.
Ezután jóindulatúan tűrtem, hogy ez a bűvészkezű tündér megigazítsa az amúgy is tökéletes bogot.
Néhány szó és mozdulat volt csupán, de valamit nagyon jól csinálhattam, mert attól kezdve szinte mindig Ildikó kötötte a cipőmet. Ő kimondottan hajtott erre. Már ott megpróbált előnyt szerezni, hogy reggel óvodába érkezéskor cipőit előkészítette a következő felhúzásra. Azután, amikor az óvónénik jelt adtak az utcai cipő cseréjére, ő rakétaként indult az öltözőszekrények felé, így azután kétség sem férhetett hozzá, hogy ő készül el leghamarabb, és szabadon választhat a néhány „visszamaradott” között.
Egy napon azután mégis megtörtént a baj. Ildikó belekavarodott saját kilazított pertlijébe, így aznap Piroska lett kész először, és térdepelt a cipőim elé.
Munkáját azonban nem végezhette el, mert Ildikó saját cipőit feledve, félrelökte előlem Piroskát, és rásziszegett.
– Gyuszi az én szerelmem! Az ő cipőjét csak én köthetem.
Jómagam kevesebb figyelmet fordítottam a történtekre, mint a hímoroszlán, amely csapata nőstényeinek civódását nézi. Így órákba tellett, míg megértettem, hogy mit is mondott Ildikó, és napokba, mire tettre szántam el magam.
Végül az egyik cipőkötözés végén, amikor rám nézett, megkérdeztem tőle.
– Tényleg én vagyok a te szerelmed?
– Hát persze! – bólintott.
Igazából akkor már nem ért meglepetésként a válasz, de azért rákérdeztem.
– És akkor te meg az én szerelmem vagy?
– Hát persze! – bólintott megint, minden nőnemű lény Évától örökölt ártatlan mosolyával – Nem tudtad, te buta?
– Tudtam, csak nem akartam mondani.
Zártam le Ádámtól örökölt fensőbbséggel a beszélgetést.
Ezután boldog napok következtek.
Minden játékot együtt játszottunk Ildikóval. Sétán mi mentünk a sor elején, kézenfogva. A déli alváskor szomszédos ágyat választottunk, és ami a legfontosabb, a papás-mamás játékban csak mi lehettünk az anyuka-apuka. Hiszen mindenki tudta, hogy mi vagyunk a szerelmesek. És természetesen Ildikó mindig és háborítatlanul köthette a szebbnél-szebb masnikat a cipőmre.
A nagy boldogság ellenére férfiönérzetemet rendkívüli módon bántotta valami, míg végül egy reggel óvodába induláskor elrántottam a lábamat édesanyám kötésre készülő keze elől.
– Nem kell! Én akarom bekötni!
Mivel anyám jól ismerte manuális képességeimet, nem ezt a pillanatot tartotta a legalkalmasabbnak új készségek kifejlesztésére.
– De kisfiam, erre most nincs időnk – próbált meg lebeszélni a szándékomról.
Én azonban hajthatatlan voltam, és bevetettem mindent elsöprő érvemet.
– Egy vöröskatona maga köti meg a cipőjét.
Ez övön aluli ütés volt, ami ellen nem lehetett apelláta. Akkoriban ugyanis inkább a mozi, mint az igen ritka televízió jóvoltából a vöröskatona nagyobb hős volt nálunk otthon, mint manapság Superman, Batman meg a Pókembernek magyarított Spiderman együttvéve.
Az eléggé gyakori injekciók türelmes elszenvedésével kezdve, az időben történő lefekvésen át, a mosdásig és a bilin való rendszeres székelésig mindent el lehetett érni nálam a vöröskatona hősies viselkedésére hivatkozva.
Azzal az apró ténnyel, hogy a vöröskatonák csizmát hordtak, valószínűleg anyám se volt tisztában, így a példakép pedagógiai értékét megőrzendő, kényszeredetten ugyan, de belekezdett oktatásomba.
Kemény egyórai fáradozásába tellett, de annyira jól sikerült a kiképzésem, hogy az aznapi sétára készülődés során már az elsők között végeztem, és a siker felett érzett büszkeségemben bátran szorítottam meg Ildikó kezét.
– Mehetünk! Én is készen vagyok.
A kislány azonban hidegen és visszautasítóan nézett rám, miközben kiszabadította ujjait a markomból.
– Hagyjál! Már nem vagyok a szerelmed.
Én, tapasztalatok híján, feltettem a világ egyik legfeleslegesebb kérdését.
– Miért nem?
Tudnod kell, hogy ez a kérdés a megbocsáthatatlan hibák közé tartozik a férfi-nő kapcsolatban. Ha hangulati alapon lapátra tesznek téged, akkor még távolról sem bizonyos, hogy ez a döntés végleges és visszavonhatatlan. De ha megkérdezed, hogy miért, akkor kényszeríted a nőt arra, hogy addigi, talán csak homályos, ösztönös érzéseit ésszerű, megalapozott döntéssé formálja.
Amikor rákényszerül, hogy olyan indokokat találjon, amelyek mellett számodra is logikusnak tűnik az elhatározása, akkor nem lesz nehéz megtalálnia azokat az indokokat sem, amivel saját maga számára is véglegessé, és visszavonhatatlanná teszi ezt.
Hozzám hasonlóan azonban Ildikó is járatlan volt a férfi-nő kapcsolatban, ezért őszintén válaszolt.
– Mert már be tudod kötni a cipődet. Neked nincs szükséged rám. Majd a Sanyikát szeretem. – ezzel, bájosan mosolyogva, egyik nálam is kétbalkezesebb kis társunk elé térdelt és belefogott a cipőkötözésbe.
Szóval, barátom, soha nem tudhatod, hogy mivel hódítasz meg egy nőt. Ennél csak egy dolgot tudhatsz kevésbé, hogy mikor teszel olyat, ami miatt elveszíted.
A veszteség engem annyira legyűrt, hogy aznap hozzá sem nyúltam az ebédre kapott mákos tésztához, de még az utána következő őszibarackbefőtt se tudta felkelteni az étvágyamat.
Ovi után alig vártam, hogy kicsi szívem minden fájdalmát kiöntsem édesanyámnak.
Ő a vasalódeszka mögött állt, és vasalt. Ahogy visszaemlékszem, abban az időben ő mindig vasalt. Nyugodt mozdulatokkal csúsztatta előre, egyre tovább és tovább a keze alatt lévő lepedőt, miközben én elmondtam, hogy elvesztettem mindent. Elveszettem a lányt, akit feleségül akartam venni. Feleség nélkül pedig nem lesz soha gyerekem se, és neki se unokája. Reméltem, hogy ez őt is megrázza, de nem az történt, amit vártam.
Igaz, abbahagyta a vasalást, elismerve a probléma komolyságát, elém guggolt és szeretettel átölelt.
– Tudod, Gyuszikám – kezdte, – nem vesztettél semmit. Ami ebből a szerelemből igazán fontos, az már örökre a tiéd.
A meglepetéstől kérdezni sem tudtam, de ő folytatta.
– Ami igazán fontos, hogy megtanultad bekötni a cipődet. Ez a szerelem rávett téged arra, hogy egy apró dologban határozott és kitartó legyél. És az a kitartás, amire a szerelem vett rá, az jó dolog, amit a szerelem miatt megtettél, már örökre a tiéd. Ha Ildikó téged csak azért szeretett, mert beköthette a cipődet, akkor nem ő a te igazi párod. Ő azért szeretett téged, mert fontos lehetett melletted. Ő saját magát szerette. A nősüléssel még várhatsz. Az unokákra is ráérünk. Találd meg azt a lányt, aki attól függetlenül szeret, hogy be tudod-e kötni a cipődet, vagy sem.
*
Gyuszi az előttük hömpölygő Dunáról barátjára nézett és a vállára tette a kezét.
– Anyám akkor nem mondhatott nekem ennél többet, hiszen ezt is alig voltam képes megérteni. Te azonban mostani szerelmed kapcsán megértheted már mindazt, amire én csak később jöttem rá. Te ebben a szerelemben jó voltál. Önzetlen voltál, dolgoztál, rendre szoktál, fizikailag sanyargattad magad. Sok mindenben jobb lettél. És a tudat, hogy minderre képes vagy valakiért, örökre a tiéd. És van még egy dolog, amiről anyám nem beszélt, hiszen a szó jelentését úgysem értettem volna. Te azonban már érted. Miközben te szeretted ezt a lányt, és mindent megtettél érte, boldog voltál. És ezt senki, soha nem veheti el tőled. Az a boldogság már örökre a tiéd
Elhallgatott, és kotorászni kezdett a közöttük fekvő műanyagszatyorban.
– Még egy sört?
*********************
Szucsán Sándor Szentesen született 1960-ban, irodalomhoz, íráshoz való vonzódását elsősorban fiatalkori olvasásélményei és középiskolája a Horváth Mihály gimnázium alapozta meg. Sikeres mérnöki pályát befutva jelenleg egy energetikában működő műszaki tanácsadó cég tulajdonosa és ügyvezetője. A feszített üzleti tempót kiegyensúlyozó szenvedélye, hogy vidám hangvételű, de tanulságos kis történeteket ír elsősorban maga, de mindazok számára is, akik szeretik az ilyen meséket.
