Zöldek

Felvillant a gyerekkor, a falusi ház konyhájának bejárata, ahogy nagyanyámat láttam kék vászonkötényben. A kötény, mint valami háttér, színházi díszletfalként magasodott előttem, mert addig értem fel akkoriban, legfeljebb nagyanyám derekáig. – Csanda Mária írása.

Zöldek

Podmaniczky Szilárdnak

Hazaértem, s ahogy beléptem az előszobába, a konyhából kiszivárgott a finom, kolbászos, szalonnabőrrel, zöldpaprikával ízesített paprikás krumpli illata. Felvillant a gyerekkor, a falusi ház konyhájának bejárata, ahogy nagyanyámat láttam kék vászonkötényben. A kötény, mint valami háttér, színházi díszletfalként magasodott előttem, mert addig értem fel akkoriban, legfeljebb nagyanyám derekáig. Megjelent emlékeimben a köves, egyenetlen udvar, a körülöttem kapirgáló baromfikkal – futkostak, ki-be jártak az istállóba, ahol a tehenek laktak, vagy bebújtak a mellette lévő szénapajtába, és szétpotyogtatták a tojásaikat a finom illatú, kényelmes búvóhelyen.

Leghátul, az udvar távolabbi részében röfögtek a malacok a deszkakerítéses ólban. Senki nem törődött velük nagyanyámon kívül, aki a moslékot hordta nekik. Büdösek voltak szegények, és hát a trágyadomb is ott volt mögöttük. Odáig nem merészkedtem, legfeljebb átjáróban, mert a hosszúkás udvar végül mezőbe torkollott. Előtte még néhány fa állt, olyik kidőlt, és azon lehetett játszani: ráülni, sárlevest főzni, követni egy-egy érdekes bogár útját, átnézni a szomszéd udvarába, csak úgy változatosságképp.

Így telt a nap, nagyapám néha felakasztott egy hintát a ház mellett álló, háztető fölé magasodó körtefára, vagy a szénapajta bejáratánál a gerendára, és hintáztam egész nap, vagy vártam a hintára, ha meglátogattak az unokatestvéreim és más szomszéd gyerekek, mert a hinta népszerű volt. „Hinga”, így hívták tájnyelven.  – Menjél, hingázzál – mondta nagyanyám, vagy kérdezte: szeretnél-e hingázni? És küldte nagyapámat, aki jött két hosszú lánccal és egy simára csiszolt deszkalappal, hogy felszerelje.

Télen a tűzhely előtt rakosgattam a fahasábokat, ha fogyott, kiment érte nagyapám vagy nagyanyám, de mindig nagyapám vágta fel a tuskókat. Főtt az ebéd, nagyanyám a viaszosvászon nagyasztalon dolgozott, és azon is ebédeltünk, csak az ebédhez letakarta abrosszal, ünnepen damaszttal.

Reggelihez tejet ittunk. Nem szerettem a tejet, viszont leszedhettem a habját kiskanállal a sajtárból, ez afféle csemegézésnek számított, amit megengedtek. Elkísértem nagyanyámat a tejcsarnokba, oda vitte a felesleget. Jártak tejért a házhoz is, ha a konyhában aludtam – két nagyágy volt ott –, néha arra ébredtem, hogy kora reggel már jönnek a tejért. Nagyanyám kimérte a frissen fejt tehéntejet, és már vitte is a vásárló az egy-két literes kannájában. Az aludttejet viszont megettem, pirospaprikával megszórt sós zsíros kenyérrel és semmi mással.

Újhagymát édesanyám szokott adni vajas kenyérhez, de azt már a saját kertünkből. Elmúltam tízéves, mire felépült a házunk. Itt jóval modernebb volt minden, gáztűzhellyel, emeleti fürdőszobával, tehenek és disznók nélkül, tyúkok hol voltak, hol nem – nem volt divat a paraszti léthez tartozó szokásokat tartani, ha a ház gazdái már állami munkahellyel, keresettel éltek.

Nem volt divat, de aztán mégis rávitte a szükség a vidéken lakókat: a szüleim kukoricaföldet vettek bérbe, amit a rendes munkájuk mellett, szabadidejükben műveltek. Már nagyobbacska gyerekként befogtak segíteni, amit utáltam. El is határoztam, végképp megszabadulok a földtől, a paraszti létnek még az emlékétől is, városlakó leszek, annak minden kényelmével, zajongásával.

Csak nevetek a mostani „zöldeken”, mit tudnak a földről, arról a földközeli létről, amiben még én is éltem. Mostanra a természet divat lett, minél kevesebb mesterséges elemmel, bio-nak hívják. Valahogy úgy, ahogy még gyerekkoromban éltem, és nem gondoltam, hogy ez különleges.

Csanda Mária