KIKÉPZÉS – Potozky László novellája

Még az ábécét sem ismerték rendesen, amikor füzeteiket a térdükhöz erősítve, korong híján a kopogóvá fagyott lócitromot kergették a februári jégen, titkon a tavaszi olvadásra vágyakozva: képzeletben már lopkodták is a városszéli zöldségesek kerítésléceit, hat-hét szélesebb deszka elég volt egy jobbfajta tutajhoz, mellyel a mocsár legeldugottabb zugait is bebarangolták.

POTOZKY LÁSZLÓ

KIKÉPZÉS

Megismerkedésünk idején a Mester régóta kerülte a nyilvánosságot. Több mint tizenöt év telt el legutóbbi regénye óta, és semmi jel nem utalt arra, hogy a közeljövőben újabb kötettel jelentkezne. Sokan azt rebesgették, kiégett már, és egyetlen épkézláb mondatot sem képes papírra vetni, mások szerint megcsömörlött az irodalmi ármánykodástól, gyomra már nem veszi be az állandó protekciózást és tekintélyelvűséget. Nem is nagyon tartotta a kapcsolatot senkivel, nemzedéktársai, az öregfiúk, akikkel egy-egy zsírosabb honoráriumból egész heteket mulattak át az átkos békeidőkben, mind nyugdíjba mentek már, és maguk mögött hagyva a nagyváros zsongását, csendes, vidéki porfészkekben húzták meg magukat. Egyedül ő nem volt hajlandó visszavonulni, még a szerkesztőségben is feltűnt néhanap, átfutott egy-egy kéziratot, kihúzott néhány fölösleges szót, rendbe tette a központozást – nehogy a szemére hányják, hogy a semmiért veszi fel azt a kis pénzt, ami a prózarovatért járt neki.
    Én is ugyanúgy sétáltam be a szerkesztőségbe, mint mindenki más, aki húszévesen megrögzötten bízik önnön zsenialitásában, és képzeletben már százszor elsírta magát a stockholmi városházán, miközben kezet rázott a svéd királlyal. Jelentősebb publikációm akkoriban még nem volt, firkálmányaimat csupán vidéki újságok hétvégi mellékleteiben közölték, mert ha egyébre nem is voltak jók, öt-hatflekknyi ürességet remekül ki lehetett tölteni velük. Egyetlen hosszabb novellát vittem magammal a Mesterhez, tipikus hemingway-i történet volt tóval, fenyvesekkel, horgászokkal, mindez megspékelve egy brutális gyilkossággal, s hogy biztos legyen a hatás, az elejére odabiggyesztettem egy szép dallamú, fellengzős mondatcímet. Bekezdéseim akkurátusan legépelve, egyetlen elütés nélkül sorjáztak a lapokon, melyeket egy külön erre a célra vásárolt mappában szorongattam a hónom alatt, miközben bekopogtattam a Mester szerkesztőségi szobájába, és meg sem várva a választ, nagy lendülettel benyitottam.
    Nem mondhatni, hogy szívélyesen fogadott volna, kezdeti lelkesedésem még azelőtt alábbhagyott, hogy az ajtót behúztam magam mögött. Egyszerű, fiókos asztalnál ült, nem köszönt, még csak rám sem nézett, csak intett, tegyem le, amit hoztam. Jó öt percbe telt, míg felpillantott a kéziratból, amin épp dolgozott, meglepődve nézett, mintha csak most léptem volna ki a falból, majd rámutatott az asztala előtti fotelre, és szótlanul visszatemetkezett munkájába. Helyet foglaltam, ülni mégiscsak kevésbé volt kínos, mint egy helyben toporogni, és így közelebbről szemügyre vehettem őt: balról asztali lámpa világította meg az arcát, az árnyak úgy tapadtak meg a szeme alatti gödrökben és a bőrét felszántó ráncokban, akár a kosz; fejbőre sápadtan villant ki zsíros tincsei alól, különösen a feje tetején ritkult meg a haja, mely fésűt talán hetek óta nem látott, és jócskán benőtt a nyakába. Mindemellett a soványsága volt a legszembetűnőbb, tömött vállú, keményített zakójában úgy festett, mint a kisebbik testvér, aki jóval testesebb bátyjától örökli minden ruhadarabját, beleértve a nadrágját is, amit úgy fog össze derekán az öv, akár zsák száját a madzag. Az oldal aljára érve lecsapta a ceruzát, és a szemüvege fölött rámpillantott. Ezt nekem hoztad? bökött a mappára, majd meg sem várva a választ, kinyitotta. Ez mégis mi? Novella, feleltem. Maradjunk annyiban, hogy szöveg, mondta, és hogy inkább az érdekelné, mi a fészkes fenéért van lefűzve. Arra gondoltam, úgy talán elegánsabb lenne, habogtam, mire ő, hogy az eleganciának a lapszélek közt a helye, nem a margón, és hogy most úgy kell lapoznia a kéziratot, mint egy könyvet, attól pedig meglehetősen távol áll. Na mindegy. Jöjjek vissza két hét múlva, vagy legyen inkább három, mert mostanában eléggé foglalt, közeledik az uborkaszezon, s ilyenkor minden szarság a nyakába szakad. Megértettem?
    Zavaromban az ajtót is elfelejtettem becsukni, úgy hagytam el a szerkesztőséget. Az utcára kilépve olvadó aszfalt bűze csapta meg az orrom, a forgalom zajai lomhán, eltompulva jutottak el hozzám. Szerettem volna kiülni a főtér valamelyik teraszára, egy hideg sör talán megnyugtatott volna, a pénzemből azonban még egy szegénykonyhás ebédre sem futotta. Trolira ültem, hazaindultam, de alig léptem be az ajtón, máris megcsörrent a telefon.

A vonal recsegésében először fel sem ismertem a hangját, különösen, hogy már nem tegezett. Magázódva mondta el, jónak tartja az írásomat, és ha nekem is megfelel, valamelyik nyári számban szívesen leközli. De addig is érdemes volna elbeszélgetnünk, látogassam meg valamikor a szerkesztőségben. Például holnap. A viszonthallásra.
    Az egész délutánom ráment, amíg sikerült találnom valakit, aki hajlandó volt kölcsönadni némi pénzt. Először borral akartam kedveskedni a Mesternek, de aztán eszembe jutott az egyik interjúja, amelyben kategorikusan kijelenti, sem a különböző szőlőnedűk, sem a sör nem a szíve csücske, sokkal szívesebben fogyaszt égetett szeszeket, mert ami nem képes a torkot megmarni, az arra sem érdemes, hogy leguruljon rajta. Becsomagoltatni az ajándékot nem maradt pénzem, meresztette is a szemét a titkárnő, amikor másnap reggel a háromnegyed-liternyi töménnyel betoppantam a szerkesztőségbe, és közöltem vele, a Mesterrel van találkozóm, már vár rám.
    Egy rég nem látott cimbora szívélyességével üdvözölt, de igazán akkor derült fel az arca, amikor megpillantotta kezemben az üveget. Poharakat vett elő íróasztala fiókjából, az első koccintás után összetegeződtünk, hisz végső soron kortársak vagyunk, mondta, mit számít az a négy-öt évtizednyi különbség?
    Délre szinte az egész üveg vodkát betermeltük. A Mester azt javasolta, sétáljunk egyet, ma már úgysem szándékszik többet dolgozni. Kitántorogtunk a szerkesztőségből, a lépcsőházban nyomogatta egy ideig a felvonó gombját, majd jó párszor megdöngette a fémajtót, amíg eszébe jutott, a lift évek óta nem jár. A lépcsőnél megtorpant egy pillanatra, muszáj belém karolnia, magyarázta, nem egyébért, csak a mélylátása miatt, öreg korára ugyanis már nem úgy érzékeli az ember a térbeli dimenziókat, mint húszévesen, friss aggyal, meglátom majd én is.
    A közeli parkba menekültünk a hőség elől, az egyik félreeső ösvény mellett találtunk egy üres padot, arra ültünk. A Mester előkerített egy zsebkést, és pengéjével kifeszítette az üveg szájából az adagolót: nagy kortyokban nyelte a töményt.  Igyekeztem én is lépést tartani vele, ám hamarosan feladtam, és szájtátva hallgattam eszmefuttatásait, hogy mit érdemes olvasni és hogyan, ki való a szemétbe és kit zabált fel méltánytalanul a feledés, közben meg reménykedtem, hátha lenne számomra még néhány dicsérő szava, mert azon kívül, hogy reggel elismételte azt, amit a telefonban mondott, semmi biztatót nem hallottam tőle.
    Mihelyt elfogyott az ital, bevágta egy virágágyásba az üres üveget, aztán belém karolt, és megkért, kísérjem el hazáig. Csak most eszméltem rá, csúnyán berúgtam én is, bármennyire igyekeztem, a járda teljes széltében sem volt elég kettőnknek. A Mester valahol a város szélén lakott, útközben betértünk egy aprócska éjjelnappaliba, ahol rövid huzavona és ígérgetés után hajlandóak voltak hitelbe adni neki valami gyanús színű, nejlonpalackos hamistöményt. Meghívását, hogy menjek fel vele a lakására egy utolsó italra, képtelenség lett volna visszautasítani, arra sem hagyott időt, hogy rábólintsak, máris betuszkolt a lépcsőház ajtaján.
    Másfélszobás lakását, mint mesélte, egyetlen elbeszéléskötet honoráriumából vásárolta annak idején, amikor még volt becsülete az irodalomnak, és nem feszített minden féltehetség három-négy kötettel a hóna alatt. A nappaliba vezetett, intett, foglaljak helyet egy rakás könyvön, mert azon a fotelen kívül, amelybe belevetette magát, más ülőalkalmatossága nemigen akadt. A falak mentén, ahogy illik, könyvespolcok sorakoztak, az alsó szinteken egymás hegyén-hátán, számkivetetten hevert a csupa filléres krimi meg idejétmúlt filozófiai értekezés, de feljebb, szinte elérhetetlen magasságokban, katonás rendben sorakoztak a könyvek. Gerincüket vajszínű, mintázatlan védőborító rejtette el a szem elől, ezekre érdemes ügyelni, magyarázta a Mester, mert az írott szónak a pornál és a nedvességnél is nagyobb ellensége az avatatlan tekintet. Vastag sötétítők rekesztették ki a szobából a napfényt, egyedül a tévé képernyője világított, a Mester hosszasan váltogatta a csatornákat, mondván, nincs mit ezen a szaron nézni, kivéve, ha focimeccset közvetítenek vagy szépségversenyt, aztán félredobta a távirányítót, és a frissen vásárolt italt kezdte szopogatni. Kérsz? – nyújtotta felém az üveget, én meg nagyot húztam belőle, tudtam ugyanis, ha nem kerülök sürgősen egy hullámhosszra vele, semmit sem fogok érteni abból, amit egyre sűrűbben botló nyelvvel próbál elgagyogni nekem.
    Az egész délutánt átbeszélgettük. Éjfélre annyira eláztunk, hogy a Mester javaslatára kiálltunk a teraszra, és nyolcemeletnyi magasságból alávizeltünk az utcára, mert így koronáztak meg ők is minden ivászatot azokban az átkos békeidőkben. Aztán a nyakamba csimpaszkodott, és azt mondta, szemtelenül fiatal vagyok és tehetséges, illene őt visszavinnem a szobába, túlságosan fáradt már az olyan badarságokhoz, mint a járás. Elcipeltem a fotelhoz, majd én is leereszkedtem a könyvrakásomra, és hallgattam tovább eszmefuttatásait, egészen addig, amíg mondatai teljesen szét nem hulltak, és monológja szépen lassan horkolásba nem váltott.
    Reggel, amikor felébredtem, nem tudtam eldönteni, a fejem fáj-e jobban vagy a hátam, melyre szögletes mintákat véstek a keményborítók szélei. A Mestert a konyhában találtam, elnyűtt arccal biccentett, és egy befőttesüveget nyújtott felém, kétujjnyi zöldes folyadék lötyögött az alján, mutatta, hogy egy húzásra, én meg szót fogadtam, s csak amikor lenyeltem, éreztem meg az ecetes uborkalével elegyedő vodka ízét. A legjobb orvosság ilyenkorra, mondta, majd magamra hagyott az öklendezéstől eltorzult arcvonásaimmal, és visszament a nappaliba, ahová én is követtem hamarosan, hogy megköszönjem a vendéglátást, és elbúcsúzzam tőle.
    – Hová mész? – kérdezte, és kerülte a tekintetem, mintha valamivel megbántottam volna.
    – Haza. Vagyis pontosan még én sem tudom, hova.
    Kérdőn vonta fel a szemöldökét, én meg elmagyaráztam neki, sürgősen el kell hagynom az albérletem, és olyat kell keresnem, ahová az egyetemi év kezdetéig fél bérért is beköltözhetek, jobban mondva ott hagyhatom nyárára a cókmókom, mivel azt, hogy a szünidőt is itt töltsem a városban, nem tudom megengedni magamnak.
    – És mennyi holmid van?
    Restelkedve vallottam be, négy-öt utazótáskában elfér mindenem, még saját ágyneműm sincs, mindössze a ruháimat meg a könyveimet cipelem magammal mindenhová.
    – Csak azért kérdezem – mondta a Mester –, mert annyi a kisszobában is elfér. Pokrócot meg tudok adni, és ki tudja, talán egy párna is kerül neked valahonnan.
    Még aznap áthurcolkodtam a Mesterhez, és berendezkedtem a kisszobában. Kipakolni a bőröndjeimből nem nagyon tudtam, szekrény nem volt a helyiségben, a polcokat pedig mindenféle kacat borította. Volt ott minden: kátránytól eltömődött pipa, szétpüfölt írógép-szalag, cipősarok cipő nélkül, a kedvencem mégis egy kitömött macska volt: kövér, tigriscsíkos jószág, farkát kunkorítva, szelíd üvegtekintettel meredt a semmibe, először azt hittem, egyik múzeumból vette kölcsön a Mester megboldogult ifjúkorának valamelyik húzósabb estéjén, aztán kiderült, az első feleségéé volt.

Az asszonyt kora legjelentősebb képzőművészei közt tartották számon, tárlatai gyakran szólították távoli vidékekre, kedvence etetését ilyenkor a férjére bízta, aki akkoriban jóval többet aludt borpecsétes asztalokon, mint ágyban, nem csoda hát, hogy szerencsétlen jószággal végzett az éhhalál. A Mester különösebben nem kedvelte az állatot, ám hogy feleségét kiengesztelje, felkereste egyik ezermester ismerősét, aki többek közt a taxidermiához is értett. De bármilyen szépen állt is a macska bajsza, bármennyire is élettelin csillogott az üvegszeme (sőt, a Mester szerint, ha az ember elég közel hajolt hozzá, még a dorombolása is hallatszott), az asszony mégis benyújtotta a válókeresetet. Pedig jó nő volt, mondta a Mester, eljött velem vidékre is, amikor az egyetem után kihelyeztek tanárnak…
   De talán ez az egész macskás hiszti csak kifogás volt, folytatta a Mester, tudja a franc. Mert valójában sosem tudta megemészteni, ami a leánykával történt – az lehetett a baja, hogy magán kívül senkit sem hibáztathatott: végső elkeseredésében még azt is a fejemhez vágta, hogy miért nem szóltam rá, miért nem dugtam ki a fejem a vodkásüvegek mögül? De hát a fene gondolta volna, hogy ilyen piszkok tudnak lenni azok a vegyszerek, az orvosok akkoriban nemigen törődtek az ilyesmivel, mit érdekelte őket, hogy a kismama, aki jobbnál-jobb festményekkel kedveskedik nekik egy-egy figyelmességért, hány órán keresztül áll az állvány előtt annak a rohadt festékhígítónak a gőzében? Amúgy szép kislány volt, életemben nem láttam még akkora szemeket: ha léteznek, az angyalokat egészen biztosan róla mintázták, csak hát három hétnél több nem jutott neki, gyönge volt a tüdeje a kincsemnek, s a szíve sem járt rendesen. Talán ezért hagytam kifingani azt a kurva macskát… Egy képem sincs a leánykáról, neve sem volt, mit fotóztunk volna rajta? Na, de ez van, nem mész le valami innivalóért?

Én meg indultam szó nélkül, igyekeztem a kedvében járni, abban reménykedtem ugyanis, hogy a nyár végére nem csak egy májnagyobbodással maradok, hanem hajlandó lesz elolvasni a többi írásomat is, és ellátni néhány jótanáccsal. Ám ő fölöslegesnek tartotta, hogy a szemét rontsa mindaddig, amíg el nem magyarázta a lényeget, melynek ismerete nélkül annak sincs értelme, hogy az ember papírt fűzzön az írógépbe. Azt azonban, hogy mikor szándékszik beavatni, elfelejtette közölni velem, így hát várakoztam türelmesen, és századjára is végighallgattam a számtalan, minden alkalommal egyre gazdagodó anekdotát.
    Napjaink nagy részét a félhomályos nappaliban töltöttük. A sötétítőt tilos volt elhúzni, nem a fény miatt, magyarázta a Mester, a látvány az, amit képtelen elviselni. Mert semmiről sem mállik olyan undorítón a vakolat, semmin sem ül szürkébben a penész, mint az előre gyártott elemekből összetákolt tömbházak falán, különösen alkonyatkor. Olyan táj ez, amiben nem lehet túlélni – ha egyszer beléd költözött, véged.
Egyik délután kimentünk a teraszra, és elmesélte, mi minden nőtt ki a földből, és mi minden tűnt el. Valahol ott, mutatott a távolba, azoknak a tömbházaknak a helyén volt a mocsár, ami egész gyermek- és kamaszkorát kiszolgálta. Alig tanult meg járni, már békára vadászott a zsombékban, de mindig elengedte a szerencsétlen brekkencseket, sajnálta őket megcsonkítani, a fiúknak pedig inkább azt hazudta, egyet sem fogott, nehogy kinevessék vajszívűségéért. És még az ábécét sem ismerték rendesen, amikor füzeteiket a térdükhöz erősítve, korong híján a kopogóvá fagyott lócitromot kergették a februári jégen, forró, megsűrűsödött nyálukat köpdösve, hörgő torokkal, titkon a tavaszi olvadásra vágyakozva: képzeletben már lopkodták is a városszéli zöldségesek kerítésléceit, hat-hét szélesebb deszka elég volt egy jobbfajta tutajhoz, mellyel a mocsár legeldugottabb zugait is bebarangolták. Négyen voltak jóbarátok, ő volt a legkisebb, állandóan verekednie kellett, ha csáklyázni akart, aztán mire megnőtt, a többiek már leszoktak a vízről, a nádasban bujkáltak lihegve, és kezükkel a szoknyák melegét kutatták. Aztán az én hátamat is megszúrta a sás, kacsintott a Mester, a nevére nem is emlékszem, úgy be voltam állva…
    – És a mocsárral mi történt? – kérdeztem.
    Az új, országos városrendezési terv, az történt vele. Egy hétbe sem telt, és végeztek vele a dömperek, annyi homokot töltöttek bele, hogy a Szahara kiapadna akkora veszteségtől. Azt a vizet pedig, amit nem tudtak megfojtani, egy árokban vezették el. Földalatti, ott fut a sugárút alatt, sokat üldögéltem a partján, amíg nem fedték be. Egy darabig még őrizte a mocsár szagát, pedig csak úgy csillogott a gépolajtól; mindenki oda ürítette a mocskát, egy csomó szemetet ringatott magán, én meg minden konzervdobozhoz, minden egyes gumiabroncshoz kitaláltam egy történetet. Veled egykorú lehettem akkoriban, úgy terveztem, megírok vagy tizenhét könyvet, aztán piába nyuvasztom magam. De mielőtt még egyetlen sort is leírhattam volna, szinte belefulladtam, alig tudtak kiszedni a traktorgyári munkások. Nem, ezt nem akartam megírni soha. Hogyhogy miért? Azért, mert egy írónak nem árt némi jótékony önzés: te fűzöd a lapot az írógépbe, nem a lap fűz be téged. Mit gondolsz, ha mindent odaadsz a papírnak, a végén mi marad neked?
    Valahányszor így kioktatott, kedvem lett volna cigarettafüstté változni, hogy a mennyezeten szétfolyva, szép lassan eloszoljak a levegőben. De nem lévén más kiút, a könyvekbe temetkeztem. A Mester azonban nem engedte, hogy a felső polcokról válogassak, mert azok az övéi, az övéi az utolsó betűig; nem, te bolond, nem én írtam őket, ilyesmire sem én, sem más földi lény nem képes, csak azok az őrültek ott Latin-Amerikában… Inkább tedd magad hasznossá, hozz egy üveg spirituszt vagy egy nőt, mit szólsz? Amúgy ugye mondtam már, hogy ide bárkit felhozhatsz, de mindig csak párosával, a szebbiket nekem, a másikkal meg, nem bánom, megkínlódhatsz te. De végső soron az sem baj, ha csak egyre futja a tudásodból, megdolgozom én, aztán ami marad belőle, az a tiéd! Mit nézel így? Attól, hogy a látásom meggyengült, nem biztos, hogy máshol is ellágyultam!

Ilyesmiket mondott, ha nem volt benne szesz, aztán amint leereszkedett szeme elé a köd, mintha kicserélték volna: az egész valójában csak nagyzási hóbort, magyarázta, muszáj hizlalni a listát, másképp nem érezzük magunkat elég nagy kannak, és mindezt azért, mert félünk tőlük, és egyúttal rettegünk, hogy nélkülük maradunk: csupa anyakomplexusos idióta vagyunk mind egy szálig! Mi az, hogy gyengébbik nem?! Ezt is mi találtuk ki a saját megnyugvásunkra...
    Egyik este bekeretezett fényképet állított a fotel karfájára, vendégünk lesz, mondta, viselkedj rendesen, majd kiitta az utolsó kortyot az üveg aljáról, és újat bontott. A cigarettát már nekem kellett meggyújtanom neki, semmiképp sem tudtam vele megértetni, miért nem parázslik a szűrő vége, bármilyen hosszasan is biztatja a gyújtó lángjával. Behozott egy harmadik poharat, és a kép elé állította; tölteni akart bele, ám az ital a képre loccsant, végigcsordult a hamuszínű, jellegtelen háttéren, a lakktól fényes hajon, aztán elöntötte a babaszépségű arcot, és elveszett a mély kivágású estélyi ruha dekoltázsában. Hopp, mondta a Mester, és ingujjával megtörölte a portrét fedő üveglapot, milyen kétbalkezes vagyok, pedig ha valakire, hát őrá igazán vigyáztam. Nem volt már fiatal, amikor hozzám jött, tudta jól, ki vagyok, de én fűt-fát megígértem neki, csak hogy felhúzhassam ujjára a karikagyűrűt. Elvált volt ő is, a csodálatos mégis az volt, hogy az évek a legkisebb nyomot sem hagyták az arcán, sőt, a bőre azután is sima maradt és feszes, hogy a fiú megszületett. Annyira elbűvölt a szépsége, hogy az első öt évben még csak félre sem kacsintottam, de akkor feltűntek a szerkesztőségben a magukat írónak képzelő csitrik, akik már azt is honorálták, ha az ember szóba állt velük, nem is beszélve arról, ha leközölte a firkálmányaikat. És ő, bár nem mondott semmit, biztosan megneszelte valahonnan, miért nyúlnak egyre hosszabbra a szerkesztőségi gyűlések, miért kell harmadjára is tisztafejezni az agyonszerkesztett oldalakat – tudom, mert ahogy fiatalodott és nőiesedett a prózarovat, úgy változott az ő arca is: minden rövid munka egy szarkaláb, minden hosszú menet egy barázda a homlokra.

Nem csoda, hogy meglépett mellőlem, és attól kezdve csak a fiúnak élt. Valójában nem is haragszom, hogy elvadította tőlem, mégis mit tanulhatott volna az a gyerek az apjától? Ennek ellenére nemrég meghívott az esküvőjére, felcsinált valami kislányt, a franc tudja, mi lesz a vége. Nem biztos, hogy elmegyek, messze van az ide, félek az utazástól. De talán mégis jó volna ott lenni, addigra meglesz a gyerek is, azt mondják, kislány lesz és Hanga: álmodtam is róla valamelyik éjjel, a térdemen lovagolt, ahogyan az unokák szoktak a nagyapjuk térdén lovagolni, és hallottam a szívét, erősen vert és egyenletesen, a legjobb mégis az volt, hogy tudtam, elmúlt már három hetes, túl van minden veszélyen, sőt, valójában nem is volt veszélyben soha. Ezen kívül semmi sem számít, kit érdekel, mekkora birodalmat építettél magadnak, úgyis szarból van az egész, és szarból van a trónusod is, és szarból formázták a koronát is a fejedre, egy nap pedig, meglásd, a szádba folyik a leve, és megértesz majd mindent. Addig meg nem baszogass egyfolytában, hogy min dolgozok éppen, meg hogy mikor lesz új könyvem – miért nem lehet hagyni az embert nyugton elhallgatni?! De ha annyira érdekel, hát tessék, megmutatom, told azt a kurva fotelt a polchoz!
    Nyújtottam a kezem, de ő ellökte, inogva mászott fel a fotelre, azt sem tudtam, hová álljak, hogy ha megtántorodik, ne a padló fogja fel zuhanását. Módszeresen lerámolta féltve őrzött felső polcait, a keményborítók élesen csattantak vagy épp lágyan puffantak, attól függően, hogy a parkettán vagy a szőnyegen értek földet. Miután végzett a polcokkal, átgázolt a szétdobált könyvek közt, és sarokig tárta az előszobai szekrény ajtaját: elnyűtt lakkcipők, levert orrú bakancsok, szakadt sportcsukák kerültek elő a poros sötétségből. Aztán a kamra következett: a polcokról befőttesüvegek zuhantak alá, szilánkjaik kőkeménnyé száradt lekvár, bűzössé savanyodott uborka közt vegyültek el.
Először újságpapírnak hittem azokat a telis-teleírt, befőttesüvegek aljától foltos lapokat, melyek a polcokat borították, de az aprócska betűkről csakhamar kiderült, hogy írógép verte őket a lapokra. Nos, ennyi az egész, lihegte a Mester, mazsolázhatsz kedvedre, majd lerogyott a konyhaasztal mellé, és karjára borulva elaludt.
    A cipők kitömésére használt lapokon elmosódott a félkész regény, azokon viszont, melyekkel a felső polcok könyveit borította be, olvasható maradt a szöveg. A mondatok ízetlenül, zavarosan követték egymást, sehol sem érződött rajtuk a Mester egykoron oly sokat magasztalt virtuozitása. Nem is olvastam többet, inkább rendet raktam a nappaliban meg az előszobában, és lehordtam azt a háromzsáknyi szemetet, amit a konyha padlójáról takarítottam fel.
    Mindez egy augusztus végi éjszakán történt. Másnap reggel a Mester korán költött, itt az ideje meghálálnom, mondta, hogy olyan türelmes voltál hozzám. Már neki is fogtam volna, hogy előkeressem a kézirataimat, de ő leintett, először a technika, mondta, addig nincs miről beszélnünk.

Villamossal mentünk ki a város szélére, onnan már nem volt messze a tenger. Borús nap volt, kevesen voltak a parton, csak a hullámtörőkön üldögélt néhány horgász, és szomorúan lógatták a botjaikat. Sétálgattunk egy darabig a fövenyen, aztán a Mester hirtelen megtorpant, itt jó lesz, mondta, ez lesz a te műhelyed. A közelben talált egy hegyes végű gallyat, kikaparta a homokból, és a kezembe nyomta, hogy lássak szépen munkához. Mert papírom most a föveny, a tenger hullámzása pedig a mértéktartásban lesz segítségemre: karcoljam bele a nedves homokba, ami eszembe jut, és hagyjam, hadd mossa el a víz. Majd ismét írjam le ugyanazt, ezúttal azonban tömörebben, és várjam ki, míg a hullámok ezt is megcenzúrázzák. És így tovább, egészen addig, amíg minden szó a helyére nem kerül, s ha a víz már nem tudja nyomtalanul leradírozni a mondataimat, talán érnek is valamit. És csak nyugodtan. Időd, mint a tenger, nevette el magát a Mester, és magamra hagyott. Néztem távolodó alakját, mígnem beleveszett a hullámtörőkön átcsapó víz permetébe, aztán munkához láttam.
    Késő este értem haza. A Mester a foteljában aludt, nem ébredt fel a kulcszörgésre. Kerestem egy pokrócot, betakartam vele, majd leültem a könyvhalmomra, és elnéztem a sötétítőt, amint ide-oda lobogtatja a szél. Kint, az utcán fáradtan morajlott az esti forgalom, a motorzúgás mögül pedig, titkosan és alig hallhatóan békakuruttyolás, csáklyacsobbanás, feltűrt szoknyák suhogása hallatszott. Akár a lidérc, úgy törtek fel a régmúlt idők zajai a megfojtott mocsár mélyéről, szétszaladtak a külváros betonfalai közt, és kissé megkésve, de a Mesterhez is eljutottak. Ott hancúroztak körülötte egész éjszaka, és vigyázták keserédes álmát.