ROHAM – Szőke Imre Mátyás novellái

Ez igen, ez már hasonlított volna arra a fajta őszinteségre és kurázsira, amely csakis az üdvösségre lehet tekintettel, de a körülményekre soha.

ROHAM

SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁI

Beavatás

Akkoriban a parkolóellenőrök mind kövérre híztak, mint bolhák a vértől, kivéve Szakító Józsefet, aki reggeltől estig mindenhová gyalog ment, és soha nem ült le, még a keresztrejtvényt is állva fejtette meg a Retek utca sarkán, vagy bármelyik hentesüzlet pultjára dőlve, ha esett az eső. Állatira büszke volt magára, mert azelőtt, még a szocialista időkben, vezető-helyettesként dolgozott egy állami vállalatnál, és makacsul tartotta magában a reményt, hogy egyszer megint valami hasonló lesz, felfigyel rá a kapitalizmus, bocsánatot kér, amiért ideiglenesen a társadalom leges-legaljára pottyantotta őt, egyszóval nem múlt el nap, hogy Szakító József ne bizonyította volna parkolóellenőrként is, milyen kiváló munkaerő. De hiába teltek-múltak az évek, az újmódi rendszer a lehető legnagyobb ívben leszarta őt, a leheletfinom eleganciát, amellyel a büntetéseket a szélvédőre helyezte, de még a végtelen állóképességet is, amelyre a Dunántúli Középhegységben tett szert hétvégente szorgosan követve a kék jelzést.

   A mai napig büszke vagyok rá, hogy Szakító József lehetett az első tanítómesterem az utcán, megelőzve Nyikorgólábat és Ignácz Gyulát is, akikből a fent nevezett erények szinte mindegyike hiányzott, és fogadni mernék, hogy soha nem fejtettek meg száz százalékosan egyetlen keresztrejtvényt sem; pedig amikor megismertem már enyhén vöröslött az arca a megalázottságtól, a nap mint nap begyűjtött szidalmaktól, melyeket egy entellektüel hűvös fölényével igyekezett elhárítani, de legfőképpen a jelentős mennyiségű vermuttól és konyaktól, amit titkos útjain, az egészséges életmód híveként valamelyik borozó sarkában állva fogyasztott el.

   És történt, hogy a vizsgák után negyvenkettes méretű égszínkék kartoninget húztam magamra, szürke szövetnadrágot meg sötétkék dzsekit, és tudomásul vettem, hogy mindehhez fekete cipőt lesz muszáj viselnem, az övemen bekapcsolt CB rádió, a jobb vállamon különös táska lógott, amely egy szűk szájon át mint fehér, betűkkel tetovált nyelvet okádta ki magából a büntetéseket; így indultam el Szakító József nyomában a Blaha Lujza tér felé ama fantasztikus napon, hogy megtanuljak rendet tenni a városban, csordultig telve büszkeséggel és szégyennel, alázattal és mohósággal, és megint pontosan úgy volt minden, ahogy volt, elhaláloztam de újra éltem, és ha túlzott erővel tört rám akár az élőhalottak rettegése, akár az igazolhatatlan túlvilági gyönyör, elég volt félrevonulnom és bevennem egyet a kórházban felírt rózsaszín tabletták közül.

   Szakító Józsefet mindez aligha érdekelte. Aznap délelőtt egyetlen eldöntendő kérdést tehetett fel magának velem kapcsolatban, és az így szólt: spion vagyok-e vagy sem; beavató mesterré váljon-e mellettem vagy inkább bizalmatlan, felszínes oktatóvá, aki farizeus módon úgy tesz, mintha csupán az volna a mi dolgunk, hogy büntessünk, ostobán nézzünk, és nyakunkat nyújtogatva meneteljünk a párolgó kocsisorok mellett, és ez egyáltalán nem volt könnyű kérdés, tekintve, hogy nem is olyan régen páros lábbal rúgtak ki jó néhány kollégát a cégtől, akikre a korrupció bizonyíthatatlan, de végzetes árnyéka vetült, és lám, helyettük érkeztem én, az új ember, akivel kapcsolatban Szakító még azt a morbid lehetőséget sem zárhatta ki, hogy túlságosan gerinces alkat volnék ehhez a munkához.

   De végül is Szakító nem volt hülye, sőt. Mint valamikori vezető-helyettes hozzászokhatott, hogy a jelenségeket kényelmes pozícióból, mondhatni kellő magasságból ítélje meg, akár az olcsón beszerezhető konyakok viszkozitásáról, akár a Börzsöny lankáin szedett gombák ehető voltáról, akár a rendelkezésre álló humán erőforrás minőségéről volt szó, könnyen és gyorsan döntött; ellentétben például Ignácz Gyulával, aki büdösen verítékezve rohangált velem le és föl a belvárosi utcákon, CB rádión kérdezgette a kollégákat, hogy szerintük megbízhat-e bennem, azután meg engem faggatott, vajon megbízhat-e a kollégáiban, és aki miatt, míg sötét üzelmeit űzte, órákig kellett füstölődnöm egy hentesüzletben, elmélyülten tanulmányozva, hogyan sülnek pirosra a kolbászok; mígnem megérkezett, behúzott vállakkal, mint egy árnyék, jobbra-balra pislogva pénzt gyűrt a jobb zsebembe, veregette a vállamat, és hála istennek végre ebédelhettünk.

   Június volt. A várost minden irányból megrohanta a fény, csobogott le a szürke és sárga falakról, a merev cseréptetőkről, irányt váltott a villamossíneken, fröcskölt a fehér aszfaltjelekről, a mindenféle metál és matt motorháztetőkről, a suhanó bukósisakokról, és Szakító József méltóságteljes, pirosló arca lebegett előttem végig a József Körúton, hol az autók szélvédőihez sodródva egész közel, hol inkább a másik oldali kirakatokhoz ütődve, azon az első napon, és fölöttünk az ég acélvékonyan suhogott, mint egy csodálatos, céltalan szamurájkard.

   És történt, hogy Szakító mester nem büntetett meg szinte senkit, hanem titokzatosan intve lépkedett tovább, ha meg kellett volna állnunk akkor is, de nem legendás tüdejét és állóképességét akarta fitogtatni ezzel, inkább a be nem avatkozó, türelmes szemlélődésre adott nekem példát, és időnként körbejárt egy-egy kocsit, tenyerét rátette a motorháztetőre, hogy megállapítsa vajon kihűlt-e már, vagy még forró, és valahogy mindig arra jutott, hogy hej-haj, de forró, most érkezett csak, és mindjárt megy is ám tovább, és én, aki innen-onnan, ezt-azt már hallottam rebesgetni erről a munkáról minden döntését bólintva fogadtam el, és úgy sejtettem, hogy nemsokára történni fog velünk valami tanulságos, hasznos és érdekes dolog.

   Nem sokkal később a Blaha Lujza téren odalépett hozzánk egy férfi, meglepő tisztelettel beszélt Szakítóval, sőt inkább örömmel, mintha gyerekkori cimborák volnának, kimondottan csak egy pillanatra vonultak félre, bólogattak és hosszan szorongatták egymás kezét, míg én óvatosan nézegettem körös-körül, mert tudtam, hogy ezt nem szabad; épp tegnap vizsgáztam ebből a tárgyból, és fogadtam meg, hogy soha senkivel szóba nem állok, jöhet a tíz csapás, vagy maga az armageddon, tartom magam a munkaköri leíráshoz, nem beszélek, nem váltok pénzt, törjön ki háború, landoljanak az ufók, vagy szüljenek a nők hármas ikreket a parkolóban, nekem csupán az lesz a dolgom, hogy rámutassak egy közeli automatára némán, de határozottan.

   A kopaszodó, kövérkés, jól öltözött férfi végre elengedte Szakító kezét, közelebb jött és engem méregetett, Szakító pedig idejét látta a bemutatásnak: „új kolléga, a 711-es”, én pedig mosolyogtam feléjük, amennyire bírtam, de valahogy nem akaródzott kezet nyújtanom. „Rá is fér, hogy fix munkája legyen, ahogy elnézem” - mondta a férfi, meg azt is, hogy „nem kell ám ennyire hivatalosnak lenni”, azután hátat fordított, és leendő, olajozott együttműködésünk reményében lépdelt a József körút felé. Egy pillanatra lenéztem a mellkasom közepén fityegő fekete műbőrjelvényre, próbáltam megbarátkozni új nevemmel, egyszersmind memorizálni, bár nem volt valami bonyolult: ”én vagyok a 711-es.” Szakító József pedig - valójában 657-es - megállt a szürke automata mellett, és a következő jól kifundált kérdést tette fel: „okozna neked valamiféle lelkiismereti problémát, ha eltennéd a pénzt, amit ebben az automatában találni fogsz?” Erős szívdobogásom lett, akár szerelmi vallomások idején, a kezem kihűlt, a torkom elszorult, de azért kinyögtem valahogy: „nem, azt hiszem nem”. Szakító ekkor a pénzvisszaadó nyílásba helyezett kétszáz forintot, azután hátat fordított, és szemérmesen odébb sétált. Két ujjal kapartam ki az érméket, és gyorsan, feltűnés nélkül vágtam zsebre őket. Majd szétvetett a boldogság! Ennyi volt az egész.

Póker

Szabadságom első napja tűrhetően hideg téli nap volt, még csak nem is szürke, sötétedésig erőtlen sárga fény verődött ide-oda a házfalak között. 2012. december 29-e, szombat. Késő délelőtt ébredtem, kávét főztem, majd komplett fürdéssel, hajmosással és borotválkozással igyekeztem magam elviselhető állapotba hozni. Előző este a lehetőségeimhez képest óriás összeget vesztettem pókeren, tehát bőven volt mit lemosni magamról.

  Tizennégy évig dolgoztam a cégnél, amely most egycsapásra megszűnt, ahová többé nem muszáj bemennem, amelyik csöppet sem ünnepélyesen, egy németországi havi fixnek megfelelő végkielégítéssel bocsátott utamra. Az úgynevezett szabadság ilyen egyszerűen és feltartóztathatatlanul lépett be az életembe, amit egyfelől csöppet sem bánok, másfelől viszont a finanszírozhatóság hónaljszagú kérdéseit hozta magával, vagy inkább találta itt; mert ha elképzelem a szabadságot, amint jön-megy, tartóztatják vagy nem, gyűlölik vagy imádkoznak érte, elfogadják vagy kiátkozzák, könnyű léptekkel tűnik fel és el, ha úgy tartja kedve: nem hiszem, hogy szívesen cígölne magával bármit is.

   Ezt gondoltam a szabadságról első nap, amikor nem kellett dolgozni mennem, és merő élvezetből egy Theano Kapareli nevű görög lánnyal azonosítottam magamban; pontosabban úgy véltem, ha volna arca, teste, haja és melle és lába a szabadságnak, valószínűleg úgy nézne ki, mint Theo. Nem tudom, miért. Sok csinos, vonzó, mindenféle nőt ismertem életemben, ismerek most is, akikről ugyanez sohasem jutna eszembe. Ott van mindjárt Cintia, rendkívül meggyőző dekoltázsával, és Európa legszebben formált ajkaival, az Universum pókerterem osztója, aki általában alvadt vérszínre festi a körmeit, és pompás, hercegnői tartással képes ülni tíz, negyven, kétszáz férfi karéjában is, még ha ezek leginkább csak lapjaik és zsetonjaik iránt érdeklődnek; jobb szeme sarkában meglehetősen nagy, szív alakú folt sötétlik: nem ütésnyom, hanem anyajegy. Vagy ott van Orsi, a felszolgáló lány, akinek kreatív gondolkodású főnökei fehér angyalszárnyakat kötöztek a hátára az ünnepekre való tekintettel, amúgy fekete pólóban és nadrágban jár az asztalok között, „hozhatok valamit?” - kérdezi újra meg újra bűbájos macskahangon, s teszi el az aprót begyakorolt mosollyal, ami legtöbbször úgy üres, ahogy van. Vagy felhozhatnám Nikit, a sportos, gazdag, szőke nőt, aki nemrég egy szóváltás során barátját félresöpörve tűsarkú cipőben rúgta mellbe a támadót, „nem szeretem, ha bántják a pasimat” felkiáltással ült vissza kártyázni, és arra a kérdésre, hogy miért is nem ütött inkább, aládúcolva kebleit, királynői hangsúllyal válaszolt: „nemrég csináltattam meg a csöcseimet, illik vigyáznom rájuk” . Magáról a rúgásról pedig egy karatemester, aki szemtanúja volt az esetnek így nyilatkozott: „öregem, a világ legszebb egyenes rúgása volt, ilyen tökéleteset talán ha Leonidas király rúgott a Háromszázban”.

   A Háromszáz az egyik legócskább történelmi film, amit valaha láttam, fontos tanulsággal szolgált számomra: férfi olyan izmos nem lehet, annyi virtuális perzsát megölni nem tud, olyan mennyiségű vér a talpa alatt nem képes folyni, hogy én a szabadsággal (vagy bármi jóval) egy pillanatra is azonosítsam. Ahhoz fitos orr kell, és káprázatos csípő.  Átszellemült, de semmiképp sem elgyötört arc. És sűrű, sűrű, hosszú haj.

   Négy évvel vagyok fiatalabb, mint anyám azon a semmilyen Karácsonyon, amikor meghalt, és adódik a kérdés: mikor léphetne be a szabadság az életembe, ha nem most? Arra, hogy pókerezek, képes vagyok úgy tekinteni, mintha törvényen kívüli lovas volnék a vadnyugaton, mondjuk Blondie, a hosszú, aki valójában művész. Tudok is egy kicsit szájharmonikázni. Csak nem szabad sokat beszélnem erről, egyrészt kabalából, másrészt, hogy elkerüljem a kishitűek felháborodását, irigységét, vagy aggódó rohamait. Azt hiszem, meg fogom hódítani a világot. Azt hiszem, városokat és tájakat fogok bejárni, és mindezt még meg is írom, különben mi értelme volna. S hogy mindez könnyebben elképzelhető legyen, az elmúlt négy napban nem csak visszanyertem a hetvenezer forintomat, hanem egy keveset még hozzá is számolhatok. Most kezdődik a tánc. Új cipőt fogok venni. Kifizetem az albérletemet.

   Alacsony tétű asztalokon kell játszanom, hogy ne az életemet tegyem kockára minden partiban, mert az roppant fárasztó. Kihűl a tenyerem tőle és izzad, és túl könnyen hajlik káromkodásra a szám. Bár a legtöbb játékos, aki épp jobban áll, mint a többiek, szereti dúdolgatni a tökös pókerlitániát: „ha kicsi a tét, a kedvem sötét”, és emel és emel, és megint csak emel, kevesen vannak köztük, akik a másnapi ebédjüket, vagy jövő havi megélhetésüket láthatják veszendőbe menni, ha rosszra fordulnak a dolgok. Bár akad ilyen is nyilván. Engem például mindjárt első este, amikor átutalták a végkielégítésemet, a nagyfiúk asztalához vonzott duzzadó acéltököm, vagy bátortalan, mohó kíváncsiságom; ki-ki képzelje el, ahogy neki tetszik. Sőt, ha jobban belegondolok, még csak nem is a nagyfiúk asztala volt, hanem a gyenge közepeseké. Az ilyen átüléseknél azonban számolni kell a ténnyel: mindennek az értéke hirtelen megváltozik: zsetonoké,  játéktudásé, a zsebben őrzött tartalékoké, a testi-lelki erőnlété, de még az alsógatyád és az utcai cipőd értéke is megváltozik, sőt, eljöhet a pillanat, amikor az is számítani fog, hogy szerettek-e gyerekkorodban vagy nem. Legalábbis érezheted így. Amikor a túlértékelt pillanat tüzes lándzsadöféssé válik. Aznap este egy meglehetősen fiatal, duzzadt-csókos ajkú, hosszú hajú, villogó tekintetű francia fiú nyerte el a pénzemet. Elnézve magabiztos mozdulatait, figyelve trükkjeit, és hallgatva, hogyan beszél a barátaival, esküt tettem volna rá, hogy mindenki szerette őt gyerekkorában, és hogy ma is a nők kedvence lehet. De egy pókerasztalnál az ilyen eskük általában elhamarkodottak. Ma is látom magam előtt finom művészkezeit, amint babrál a sárga-fekete, vagy kék-piros zsetonokkal. Vékony, lányos ujjait. És hogy mennyire piszkos volt mind a tíz körme.

   Nem irigylem, és nem is haragszom rá azóta, inkább sajnálom, hogy nem mutatkoztunk be egymásnak. A piszkos körmök réme pedig bárkit utolérhet, aki órákon át kapirgálja fel a lapokat az asztalról, az összeizzadt, agyontapogatott vászonborítás miatt. Így hát első és legfontosabb tanácsom minden leendő játékos számára: manikűröztessen rendszeresen, és amikor csak lehet, mossa (meg a) kezeit. Amúgy mi akkor ott angolul kommunikáltunk, de sikerült különösebb erőfeszítés vagy szándék nélkül azt a benyomást keltenem, mintha érteném, amit a barátjának franciául mond. Miket mondhatott, te jó ég! Gyanakodva méregetett egy darabig, majd megkérdezte: „do you speak french, don't you?”. Válaszul csak hümmögtem: „Sometimes”. Kedvetlenül bólintott, és nemsokára felállt az asztaltól. Ez volt a legsikeresebb blöfföm aznap. Különös elégtétel.

Roham

2013. január 11.-én este tíz órakor a hatodik szomszédom lakásában feküdtem egy padlóra terített matracon, míg ő telefonon konzultált a mentősökkel, mit tehetne most értem. Azt tanácsolták neki, hagyja nyitva az ajtót, és engedjen hozzám friss levegőt. A puha, virágmintás matracot gyereknek terítették le játszani a szülők, vagy ők maguk készülődtek már lefekvéshez, nem tudhatom. Életemben először, magam számára is váratlanul kéredzkedtem be hozzájuk. Szabi nyitott ajtót. Elmondtam neki, hogy szívrohamom van, értesítettem a mentőket, és azt hiszem, most le kell feküdnöm valahol. „Természetes” - engedett be maga mellett, azután megjelent a felesége, együtt vezettek át a szűk konyhán a nagyszobáig, ahol lassan kinyújtóztam a matracon. Szerettem volna telefonálni egy-két ismerősnek még, de nem jutott erő. Szívem iszonytató tempóban vert. Mellkasom abnormálisan magasra emelkedett, és túl mélyre süllyedt, mint valami elhagyott csónak a Balatonon. Eltátottam a számat, fogaim között nyersen áradt be és ki a levegő, két kezemet tenyérrel fölfelé ejtettem magam mellé. „Így történik tehát, ilyen kurva egyszerűen” - gondoltam magamban, és a közeledő mentősök, az aggodalmasan nyüzsgő szomszédok, valamint a kíváncsi utókor számára csupán egyetlen tőmondatot bírtam kipréselni magamból: „Siessenek!” Ismeretlenül mély, regénybe illően száraz volt a hangom.

   Szabi, a hatodik szomszédom nem mindennapi férfi. Kettős életet él: nappal vállalkozó, éjszaka  bluesharmonikás. Csaknem egyidős velem, de remélem, egy tízessel többnek látszik. Pajesza ősz. Arcbőre cserzett, mint a Cooper-regények indiánjaié, vagy mint általában a szabadban dolgozó építési vállalkozóké; apró, élénk szemei fölött lennon-szemüveget hord. Vad bulikon, a másik életében bőrsapka egészíti ki szerelését, varázsolja stílszerű, de ideiglenes frontemberré, aki bármikor kitáncolhat a színpadról. Anno, amikor még dolgozni jártam, reggelente gyakran láttam őt: barna köntösben, vékony lábait keresztbe téve gubbasztani a függőfolyosón, kávét inni, cigarettázni. Aztán tavaly nyáron egyszer csak bemutatkozott, meghívott feketére az ajtajuk elé, és természetesen mindjárt egy szuper koncertre is. Mindkét meghívásnak eleget tettem.

   Miután sikerült kihívnom magamhoz a mentőket, és egyre nehezebben lélegezve, fújtatva fölvánszorogtam a lépcsőn, két okból is remek ötletnek tűnt, hogy bekopogtassak Szabiékhoz. 1. Nem hittem, hogy kibírom egyedül, míg megérkezik a segítség. 2. Ha mégis időben jönnének, könyörgöm, ne az albérletemben találjanak rám. Ott évekig egy nagyon lusta, rossz kisfiú garázdálkodott.

   Kiterülve a tarka matracon, nem maradt más lehetőség, mint átadni magam a rohamnak, és tátott szájjal várakozni, vajon kirobban-e a szívem a mellkasomból vagy sem. „Öt-tíz perc”- mondta Szabi. „Csukd be a szemed!” - tette még hozzá, de én erre képtelen voltam. „Lemegyek a kapuhoz” - mondta a felesége, és eltűnt. Ekkor, a roham tetőpontján a lehető legfurcsább hangot hallottam meg, ami ilyen helyzetben elképzelhető. Oly édesded gyerekkacajt és boldog gügyögést, amilyet legfeljebb ha popsikenőcs-reklámokból ismerek. Mielőtt leült volna a jobb oldalamhoz, Szabi kivette a járókából másfél éves kisfiát, kezdte lovagoltatni a térdén, és a gyerek majdnem kiugrott a bőréből, annyira felvillanyozta, olyan jó kedvre hangolta, amit maga körül látott. „Így meghalni, bassza meg – gondoltam minden harag nélkül –, tök bizarr!”

   Szabi kisfia sajnos egészen ritka kórban: korai öregedésben szenved. Számtalanszor találkoztunk, mikor napozni, levegőzni hozták a függőfolyosóra, de soha nem lassítottam, hogy játsszak vele, vagy gügyögjek neki egy kicsit, ahogy ez más gyerekeknél szokás. Ránézni sem mertem, nemhogy a szemébe. Amikor pedig Szabival ismerősök lettünk, kerültem a témát, nem kérdeztem rá, mi van a gyerekével; és úgy véltem, ez valamiféle természetes udvariasság a részemről. Most ő, a levegőnek nézett kisfiú nevetgélt fölöttem csengő hangon, mutogatott rám, mintha különlegesen ügyes és tehetséges bohóc jött volna mulattatni a családot.

   A mentősök piros kabátban, ék alakban, hárman jöttek be az ajtón. Szabi addig is folyamatosan tudósított róla, hogy közelednek. „Már hallani a szirénát. Már látni a villogó fényeket” – adta hírül a megfelelő pillanatokban, de ezen felül is igyekezett kapcsolatban tartani a valósággal. „Még nem is említettem, hogy másodikán koncertünk lesz” – mondta például, azután megbökte a mellkasomat: „Oda majd eljössz, csak jó mélyeket lélegezz, ahogy üzenték, hallod?” Eddigre egy fokkal csillapult a testemben a vihar, és kezdtem hinni, hogy legalább az intenzív osztályig eljuthatok élve. De Szabi rossz jelnek tekintette, hogy nem az északitól a déli sarkig szívom-fújom a levegőt, és újra megbökött. Kénytelen voltam valami figyelmeztetést öklendeni: „Ne érj hozzám! Ne beszélj! Nagyon rossz.”

   Léptek hallatszottak. „No, nézzük, mi történt magával?” - szólalt meg egy friss hang a magasból. A mentőorvos feltűnően csinos, fiatal nő volt, gesztenyebarna hajában lágy hullámokkal.  „Hiperventillálok” - nyögtem ki elhalóan, majdnem szakszerűen, és ezzel mindjárt két dolgot árultam el magamról: hogy nincs infarktusom, és hogy túl sokat nézem a Dr. House-t. Asszisztense csalódottan szegte le a fejét. A harmadik, pocakos, ősz férfi, aki nem lehetett más, mint a sofőr, sóhajtva leült a konyhában. „No, ha ilyen pontosan tudja, akkor ránk itt már nincs is szükség” Azt hittem, azon nyomban sarkon fordulnak, és hátrahagynak szép nyugodtan hiperventillálni. De nem tették. Mindenféléket kérdeztek a múltamról, betegségeimről, mostani tüneteimről.  „Előfordult ez korábban is?” „Nem, ilyen még nem volt.” Tappancsokat tettek rám, EKG-ét készítettek, amit igazán szépnek és megnyugtatónak találtak. Ezután már fel tudtam ülni. ”És milyen volt az, ami már volt?” „Maximum, hogy úgy éreztem, megbolondulok.”  Megmérték a vérnyomásomat: 135/90, nem nyújtott okot aggodalomra. A közvetlen életveszély, ha volt is, tovatűnt. „Na most már tápászkodjon föl valahogy” - utasított a doktornő, azután Szabihoz lépett, és együttérzéssel faggatta a kisfiúról. „Korai öregedés, nagyon ritka” - bólogatott, és megsimogatta a gyerek fejét, valamit suttogott is neki, amitől a kacska kezű, vágott szemű, aszimmetrikus koponyájú fiú ide-oda vetette magát az apja ölében, és megint csak nevetett. „Hm, igen, gyógyító kis emberke” - mondta még a doktornő, azután a papírmunkát is végre letudva sietett vissza a ház előtt villogó kocsihoz.

   A térdemre támaszkodva álltam, sápadtan, mint akit kegyetlenül gyomron vágott az örökkévalóság. „Elszívunk odakint egy cigit?” -– fordultam Szabihoz, és ő azonnal igent mondott.

   Korábban feltettek a mentősök egy kérdést, amelyre nem adhattam egyenes választ. Ez önmagában elszomorító. Azt gondolom, silány bohózattá teszi az életet, szánalmas, jelentéktelen aktussá a halált, ha a fontos pillanatokban nem tudunk őszinték lenni. A kérdés így hangzott: „Feldühítette magát valamivel?” „De még mennyire!” - kellett volna mondanom. „Három napig vesztettem pókeren.”

   A biztonság kedvéért hozzátehettem volna, hogy kerestem már a neten tinédzser-szexet, hogy a doktornőről készült home videót sem rúgnám ki az ágyamból; hogy az apámat vagy meg kellett volna vernem, vagy mindörökre megbocsátani neki, de én csak gyáva módon távol tartottam magamtól, és nem beszéltem vele; hogy adódott rá alkalom, de sajnos képtelen voltam bosszút állni a tetovált karú férfin, aki megrontott gyerekkoromban; és hogy egy pszichiáter kerek-perec közölte velem: nem tudok szeretni; amit azóta is ostobaságnak tartok, de cáfolnom sincs mivel. Ez igen, ez már hasonlított volna arra a fajta őszinteségre és kurázsira, amely csakis az üdvösségre lehet tekintettel, de a körülményekre soha. Tőlem viszont csak ennyire tellett: „Elvesztettem az állásomat”.