Debüt – Vass István

Vass István írásai

1974. január 23-án született Székelyudvarhelyen, ugyanitt járt iskolába. Az érettségi után informatikusnak tanult, majd elvégezte Nagyszebenben a Lucian Blaga Egyetem Közgazdasági Szakát. Kereskedelmi elemzőként dolgozik. Családos, két gyermek apja.

Az utolérhetetlen

            A szabadságot akarta utolérni... Ezért nyomta a gázt olyan súlyosan. Ott volt nem messze, talán tíz méterre az autó orrától az a láthatatlan valami, amit minduntalan el akart érni. 
            Egy gondolat volt az a valami, egy általa kialakított érzés, mely képpé hunyászkodva ott lebegett az orra előtt. A feladat megoldása... Ez volt a célja. Ha utoléri, akkor biztos megoldódik valami. Hogy mi? – nem érdekes... Ezen nem gondolkodott el, csak a makacsságába öltözött ördög súgta a válláról, hogy “nyomd, nyomd, nyomd”... Alig sikerült visszakapnia a kormányt. A szekeret húzó lovak is hátrakapták horkantva a fejük, az öreg meg moccanni sem bírt a bakon, csak nézett szembe vele a szélvédőn keresztül.
            A fenébe – gondolta, és próbálta ismét vizuálissá tenni maga előtt a hirtelen elvesztett célt. Mert valaminek lennie kellett, hogy a lelkiismerete engedje tövig nyomni a gázt... A rönkszállító megpördült az ütközéstől. A kis kombi meg átröpült az összekötött fenyőfa-törzsek fölött, majd hatalmas robajjal gurult be az oldalon.
            A kamionsofőr ijedten szökött ki a kabinból, és rohant le a füstölgő roncshoz. Az öreg is szuszogva érkezett, és próbáltak egy nagyobb rést felfedezni az autón, ahol kihúzhatnák.... De nem volt bent senki.
            Az összegyűrődött autó üres volt.

Álom

            Lenézett a Hegyről, de nem látott semmit. Csak a felhők sűrű gomolygása és fölötte a tiszta kék ég, ez alkotta akkor ott pillanatnyilag a világot. A párás levegő, a fény és a tenyérnyi szikla, melyen állt.
            Most érezte tényleg egyedül magát. Magára számított, a bátorságára, a cselekvőképességére, lelkiismeretére, bűntudatlanságára.
            Tisztán tartotta az elméjét, hogy jobban láthasson el a horizontig, és hogy majd csukott szemmel is érezze a felhők puhaságát.
            Kitárt karokkal dőlt előre, rugaszkodás nélkül. Csípte az arcát a felhők rojtozott sűrűsége és a szél. Behunyt szemmel érezte, hogy lassul a zuhanása, és vízszintes repülésbe megy át a szabadesésből.
            Szép lassan ereszkedett alá, majd egy puha tenyér fogta fel. Békesség és nyugalom áradt belőle. Leült, fejét lábai közé hajtva karolta át térdeit. Egy porszem volt a védelmező kézben, mely szép lassan visszaemelte a sziklára.
            Kinyitotta a szemét, és feltűnt a felhők rojtjai közötti mélyben a város.

A váradi Földvár közepén

... pont akkor jött ránk az álmosság, mikor nem kellett volna, vagy nem annyira, mert rábírt az álom utáni éhség, hogy fényes délutánon lehajtsuk fejünk szépen egymás mellé a bársonyos fűre, ott az irodalmi sátor alá, árnyéka és az alászorult meleg kellemes egyvelegében, csak a mikrofon ordítása szakította meg néha álmatlan álmunk, illetve az is, mert pörögtek a képek a mindenről és a semmiről, váltakozva, csak épp nem emlékeztünk többet rájuk, néha tudat alatt a színpadon szereplők beszéde is belopózott az agyunkban cikázó ködös történetbe, és már az sem számított, hogy kihangsúlyozták az irodalmi sátor alatt öt perc múlva kezdődő előadás címét, megvolt mindennek és mindenkinek a helye, nekünk ott egymásba kapaszkodva a bársonyos füvön, és egyre többen gyűltek körénk, míg egész sokan nem lettek, mi csak néztünk rájuk és az előadóra gyors felültünkben révedező tekintettel, hogy miért pont a mi védelmi várunkat szemelték ki,  sajnálva a semmiről szóló szertefoszlott álmunk ültünk le mindketten a többség közé rejtőzve, miközben borzos hajunkat a szél fésülte, éreztem hátradőltében a melegét, karjaim közé szorult testének remegését, ahogy értelmet próbáltunk adni abban a minutumban ottlétünknek a váradi Földvár közepén.

Kútásó János esete

            Soha nem látott fény világított be a vackába. Érezte a füst szagát, és riadtan futott ki a szabadba.... Füleit hátrahúzva szagolt bele az éjszakába.... vörös szőrén ott táncolt a tűz....
                                                                               

                                                                                    *
           A petróleumlámpás közömbösen terítette be gyér fénnyel a kis tanyai ház belsejét…
A Likas-rét illata összekeveredett a gyapjú és a petróleum szagával, ő meg ott ült közömbösen a durván összeszegelt fenyőfadeszka ágyon, semmitmondó tekintettel.
        Az üveg nélküli ablakon kedve szerint lopakodhatott be az éjszaka mélyen ülő zaja. Keserűnek érezte a lelkét pár hónapja. Keveredtek a valóság és a képzelet képei agyában. Hátradőlve a gerendát nézte, ahogy sötétbarna erezete kígyóként kanyarogja hosszan az egészet. Félt. Félt eloltani a lámpást, hogy ott marad a sötétben csak a gondolataival. Inkább elnézte, ahogy a kígyó gyűrűbe formálódva ráesik a gerendáról, és hidegen verejtékező talpához simítja jéghideg tekintetű fejét.
                                                                         

                                                                                    *
         Az első korty nehéz volt... Küszködött magával és a könnyekkel. Nem tette le az üveget, míg félig ki nem fogyott. Felállt, hogy szembenézzen pislákoló árnyékával, de megtántorodott, és az asztalt magára rántva terült el hosszan a deszkákon. A szétfolyó petróleum lilásan lángolva világította be borostás arcát.

                                                                                    *
        A Likas-rétről látszott, ahogy a tűz nyaldossa a fekete ég alját. A szikrák talán még magasabbra vittek egy álmot, felakasztva a legragyogóbb csillag hegyére azt.
            Egy róka szemében ott ültek a lángok a Kékes-tető sűrű bokrai között, majd elrohant az ellenkező irányba. Tudta, hogy a tűz az emberhez tartozik, és rosszat jelent.

Zénó maradása

            Szólt Kavics Zénónak, hogy lejöhet a padlásról, mert elmúlt a veszély. Zénó borzas haja hosszan karcolta a létra fölötti fenyőfadeszkákat összekötő acélpántot, és a szikrák halványlila pöttyöket égettek Replics aurájába. Még hallatszott a halkuló robaj a főút felől, és Zénó belemártotta szakállát az összegyűlt csatornavízbe, hogy hűtse az indulattól felizzott testét.
            Replics magához akarta ölelni, de nem ment. Túlságosan szégyenletesnek találta most a pillanatot az öleléshez. Nem lehet ezt a percet ölelésre pazarolni, mikor még érezni az elrohanó veszély mély ibolyaillatát. Az utána maradt füst halvány lepelként ringatta a főút fölött a levegőt.
A korgó hasú, puha szőrű sziámi Zénó ölébe szökkent, és narancssárga szemei kutakodva lestek be a farakások közé, percegő hangot hallatva az ezeréves kérgeken.
– Elment? – kérdezte Zénó, hosszan simítva a sziámin.

– El ez... – szólt Replics alvásra hajlamos tekintettel –, nem jön vissza soha többé... Ittragadtunk végleg a múltban, és csak ketten, na meg a sziámi – és halántékára támasztott mutatóujja lassan Zénóra mutatott.
            Boldogan szottyantak le az ólomveretes vaságyra, a tornácon felejtett kockás lepedőbe burkolózva. Megmenekültek a jövő elviharzó szelének csapásától.

Marketing

        Csak néhány csepp eső kopogtatta már a kávézó ablakát. A hirtelen lezúdult esővíz vékony erecskéje halkan tűnt el az elnéptelenedett utca lefolyójában. A kávézóba bemenekült emberek moraja és a zongorán játszott sanzon dallama fogadta, ahogy belépett piros nadrágjában és kopott, skótmintás pulóverében. A sarki asztalnál kapott helyet egy monoklis, újságot olvasó, láthatóan jómódú úriember mellett. Rögtön felismerte, hisz ott volt az aznapi előadáson egy kisfiúval az első sorban, a gyerek arcára is emlékszik, nyomott is egy barackot a fejére a műsorszáma végén. Az eddig hóna alatt szorított papírtasakot ráakasztotta a széke támlájára.
            Mély zsebéből egyenként szedegette ki a pengőket, hogy egy szódás fröccsel elüsse a délután unalmát. Két pengő hiányzott, és lassan kezdett lemondani a sárgásan gyöngyöző, szíkvizes muskotályról, mikor rákérdett a mellette ülő úriemberre, nem-e segítené ki a hiányzó összeggel... Remélte, hogy megismeri.
            Az felháborodásában asztalra csapta az újságot, úgy kérte ki magának, hogy tőle jöttment emberek pénzt kérjenek, majd maga elé emelte ismét az olvasókeretet. A szomszéd asztalnál ülő öreg hölgy karjáról ijedten nézett rájuk egy palotapincsi.
            Még egyszer belenyúlt mély zsebébe, keserű mosollyal elővette és feltette piros gumiorrát, a papírtasakból meg a borzos, piros hajat kopaszodó fejére, és ismét megszólította az úriembert... – Csak két pengőt – suttogta.
            Amaz értetlenül nézett, majd hirtelen indulattal felkiáltott: – Csala Bohóc! A Csala Bohóc, hát látják ezt, emberek? Miért nem ezzel kezdte? Nagyszerű volt a délelőtt...  Nocsak, mutassa magát! –kiáltotta levegővétel nélkül, úgy rázta a kezét, hogy lötyögött rajta a skótmintás pulóver. – Tessék csak, két pengő... de mutasson már valamit, hadd nevessen a tisztes társaság – kiáltotta gyöngyöző homlokkal, és még mindig nyomatékosan rázta Csala jobbját.
            Megvan az öt pengő – gondolta megkönnyebbülten, és próbálta szabadítani magát a kézrázásból.
            – Várjon, várjon... ne most! Hívom Józsikát! Józsika, tudja, a fiam... kivel ma délelőtt... hadd lássa Józsika is magát! – kiáltotta az úriember önkívületbe esve, és rohant is ki az utcára a szemben levő társasház irányába. – Józsika! Józsika! – hallatszott elhalkuló kiáltása.

            A kisfiú kiváncsi tekintettel lépett be, majd egyenesen a pultnál álló pincérhez indult. – Hol van a bohóc bácsi? – kérdezte félénken. – Elment, de hagyott neked valamit – és odataszított a fiú elé öt pengőt. – Azt üzeni, hogy vár holnap is a délelőtti előadásra, ez a belépő ára... És hogy majd utána elmegy a cirkusz…

Hőség

            A csákány bogos nyele újabb hólyagot fakasztott a tenyerén. Dühös volt mindenre, a meleg és a másnaposság jelei gyöngyöztek homlokán – makacs nőszemély – mormogta résnyire nyitott szemmel, úgy vágta a köves talajba a szerszámot. A felpattanó kőszilánk véres csíkot húzott a bal arcára, erre  messze elhajította a csákányt, mely zúgva röpült el Gáspár feje mellett. Kissé meghökkent, de miután látta, hogy Gáspár semmit nem észlelt az egészből, megnyugodva vette elő kockás, rongyosra feslett zsebkendőjét, és letörölte a vért.
            Olgának meg eszébe sem jutott vinni az ebédet. Az esti két pofon makaccsá tette, és letett az egy kilométeres útról. Tudta, hogy ebből még baj lehet, de ha Béla visszafogta volna magát, akkor most ehetne az építkezésen. Inkább legyen ma este is két pofon, de akkor holnap sem lesz ebéd.
            Bekapcsolta a tévét, és leülve a szőnyegre maga mellé húzta a tálcát Béla újramelegített csirkecombjával.