Kabai Gabriella

 

 

 

 

 

1990. október 1-jén született Makón, itt járt gimnáziumba, majd Szegeden, az Állam- és Jogtudományi Karon végezte el a munkaügyi kapcsolatok szakot.

 

 

Hallgatásunk

(részletek)

 

 

 Ez egy másfajta élet. Az élet árnyéka. Ha meghalsz tíz évesen, örökre tíz éves maradsz. Soha nem tudod meg, milyen az önállóság. De arról, hogy meddig élsz, nem dönthet más, akkor sem, ha még gyermek vagy. Így láthatom az álmot, hogy milyen lettem volna, milyen lett volna igazán élni. De a remény, az én reményem tényleg meghalt. Tízévesen. Elmondom, mit látok. Elmondom, mit kaptam azon a napom. Érzéseket, amiket mások élnek át.

(…)

 

 

Nincsenek szavak

 

Gyerekarca van. A teste vézna, mellkasa látványosan emelkedik, amikor levegőt vesz. Hangosan teszi, mintha nem tudná megtölteni tüdejét. Haja vizes, bőre vékony, szeme alatt sötét folt a kimerültség. Gyönge verébhez hasonló. Nem mozdul, mégis folyamatosan mozog. Dülöngél, mintha menne valahová, de végül nem bír. Ahhoz erő kellene, több, mint a sóhajtozáshoz. Csomós tincsei vállához tapadnak. Csuromvíz a homloka, némasága elfojtott köhögés. Ruhája fehér lehetett. Most csupa csalódottság, amiért vizesen nem lehet tiszta, bőre összemázolja, ahogy magához vonzza. Lázas gyerek, amivé tetted.

Nincs is arca. Nem menekül sárga szobákon át, szűk folyosókon nem látja leperegni a tapétát. Nem érzi a dohos levegőt, a vadkutyáktól sem fél, az őrültektől sem.  Tétova derengés a suttogásban, bevérezi a csöndet. Hallgatott, amikor megölték őket. Összeráncolt homlokkal követte a szike szánkázását. A döbbenet rátekeredett torkára, sikítani se bírt. Két tágra nyitott szem csupán, ami erőlködik, hogy elmossa azt a testet, amit ráadtál. Ruhája csomókban hever a földön. Egészen meztelen, ahogy te mondanád. Csupasz remegés, tiszta víz. Gyerekhangon panaszkodik, mert nem tudsz csöndben maradni.

Kóbor kutyák foga csattogott, a menekülés útjában deszkalécek sorakoztak. Kopár játszóteret kereteztek, benn ijesztő ürességben játszottak a gyerekek. Sarat nyeltek, arcukon lecsorgott a mocsok, szájukból giliszták ficánkoltak. Feketén nevettek. Úgy falták a kavicsos sarat, mintha szilvás gombóc lett volna, durvára darált porcukorral nyakon öntve. Orrukból vér folyt. A vér vér volt, nem hasonlított máshoz, nem lehetett szederlekvár-hasonlattal kicsúfolni. Őrület. Ezekkel az őrültekkel nem lehet szót érteni. Nem kell próbálkozás, reménybe becsavart félelem-bontogatás. A gyomorgörcs elegendő, biztosan jelez. Előbújhatnál végre. Vacogó fogaiddal, ideges fejrázásoddal, azzal a kontroll alól kiszökő, hőségben didergéseddel. Itt az ideje. Hideg vagy, meztelen. Nem tudsz megtörölközni, ruhád vízcsepp-pléd, azzal takarózol.

Nincs arca. Nincs neki semmije. Két nagy szem csupán, óriásira dagadt, értetlen tekintet. Dacos homlokráncolás, két béna láb, egy néma torok. Felelet, amit mindenki tud. Még most sem tudod, ki ő? Nem ismered meg? Nem engeded el. Végignézeted vele a felfoghatatlant. Nem bírja kimondani, nem tud elszökni önmaga elől. Kérdés, akit folyton előcitálnak, mintha ismerné válaszát. Nincs neki senkije. Nincs alakja, nincsenek kezei. Nincsenek szavai sem, hogy védekezzen. Mégis, mindenki őt szólongatja.

Arca rengeteg van. Kockákba száműzték, de itt él, magányosan. Hiába zsong tőle a világ. Senki és semmi nincs, aminek egy piciny része is hasonlatos lehetne hozzá: szenvedésekből összeállt massza. Egyetlen alakja van, mégis mindig más. Akárhányszor szólítják, csontjait összetörik, próbálják változásra kényszeríteni, hogy legyen megfelelhető. Legyen arca, ruhája. Szét lehessen szaggatni, hogy végül ne létezzen, ne adjon okot, ne adjon több reményt értelmetlenül.

Halhatatlan, nem kell neki halál, sem élet. Minden az övé. Még most sem látod? Elesett vagy, ő elesett. Gyönge vagy, ő gyönge. Halott vagy, ő tovább él. 

 

 

Én meg így *

 

A csalódás, amikor rájössz, hogy Erlend Loe összes könyvét olvastad már, ami a könyvtárban éppen fellelhető. Írnom kellene egy levelet neki, hogy írjon már új könyvet. Kezdésnek megteszi egy. Vagy írnom kellene egy könyvet, hogy írjon nekem levelet. Angolul, természetesen, így rengeteg időt spórolhatok meg, ha figyelembe vesszük norvég nyelvi hiányosságaimat.

***

Mit mondhatnék rólad? Régóta jó ismerősök vagyunk, de nem jó barátok. Különben is, az micsoda? Viseljen el, amikor szenvedek? Tanácsot adni könnyű, miért lenne ez nehéz? Én magam nehezen bírom el az igazi küszködéssel járó gyomorideget, de ilyenkor nincs szükségem átérzésre. Csak a szavak kellenek, ugyanazok, amiket használnék, használok, viszont a kételyt nem lehet összezavarni a józan ésszel, butaságokkal. Azonban a te hangos butaságaid erősek, és elkergetik az aggódás veszett kutyáit. Mástól kell hallani a banális egyszerűségeket, azok mellett dühösen prüszkölnek szeretett vészjelzőink. Szörnyen akaratosak, sosem fáradnak el. Tőled nem tartanak, túl jól ismernek. Idegen hangoktól menekülnek, mert az ismeretlen még bármi lehet. Magadban minek bíznál, az mindig olyan bizonytalan.

Sokáig nem beszélek, ilyenkor sokkal hasznosabban töltöm az időt, többet figyelek, és többet fecsegek, ami sokkalta szórakoztatóbb, mint a komolykodás, az értékteremtés. Abban a pillanatban persze csodás, brillírozó tehetségeddel hecceled magadat, és ami a legfontosabb, elégedett vagy. Önfeledt és elégedett egyszerre. Csak az a fránya nagyravágyás nyaggat, hogy erről másnak is tudni kellene. Valahogy a maradék vézna váz, rajta kopottan csüng korábban csillogó tehetséged. Azért lehet ezen is nevetni, nocsak, nincs nekem olyanom, csak baromkodom, hülyéskedek. A boldogságnak nincsenek nagy igényei, ócska rímeket fogad el, favicceken nevet, mások életét issza, nem létezőkéből kreál izgalmakat. Engedni kell neki, sovány gyerek, hadd legyen meg ez az öröme. Játékait egy ideig nagy becsben tartja, utána talál valami mást, a régi kacat lesz. Szinte nem is érték az, ami túl sokáig tart. 

* A magyarázat helye, kitöltését meghagyom az olvasónak. Előzékenység, nagylelkűség? Szó sincs ilyen jellegű magasztos indítékokról. Csak a móka kedvéért. 

 

(…)

 

Minek cím, úgy is meghalunk

– Tudom, hogy tudtad. Már az elejétől kezdve.

– Tudtam.

– Csak egy kicsit megijedtél. 

– Az ijedtség szörnyen idegesítő jószág, egyből megérzi, mennyire félnek tőle mások ijedtségei, ezért gyors bátornak tetteti magát.

– Nagyon kétségbeesett lény lehet, ha még azt is eljátssza, hogy humorosnak találja a „tumoristát”. 

– Csak élőben ilyen, a leírt szavak felszabdalják. Akkor végre felhagyhatok a hülyéskedéssel, és kimondhatom, hogy mindent végig tudtam, végig ezt gondoltam.

(…)

 

– Ilyen lettem volna.
– Csodálatos.
– Akkor haltam meg, amikor a legboldogabb voltam. Mindenkinek akkor kellene.
– És nem lennének felnőttek.
– És nem lenne korán kelés, hét előtt.
– És nem lenne kávé, hiszen, amíg gyerek vagy, nem érzed a fáradtságot.
– És nem lenne igazi szomorúság, csak amolyan gyerekes duzzogás.
– És nem kellene felnőni.

 

Késő

 

– A koporsóba bezzeg be tudott feküdni. Csak élni… csak azt nem tudott.

– Amikor becsukod a szemedet, felragyog a fekete mennyország.  
– Ezért halott minden angyal. Ki akarna utána visszajönni ide, a hideg, fehér valóságba, ahol mindenféle alkohollal akarunk felmelegedni, meg zajokkal összekeverni a gondolatainkat. 

– Miért nem tudsz egyszerűen meghalni? Műsort adsz az isteneknek, vagy mit akarsz? Utálsz, amiért nem tudunk neked asszisztálni a halálhoz? Ez az élet, itt több fájdalmat kell elviselni, többet kell tenni azért, hogy a dolgok működjenek valahogy. Mi nem pihenhetünk meg, nem hullhatunk le a semmittevés mélységébe. Hallod? Az élet nehezebb, mint meghalni. Milyen nehéz lehet egy halottnak élőt játszani. 

– Késő, apu, meghaltál. Már késő, mert meghaltál, mielőtt visszajöhettél volna, hogy azt mondd: csak vicceltem. Szeretlek, csupán játszottam ezt az egész elhagyást. Még az életet is itt hagytad, tele szomorúsággal, tele ki nem mondott bocsánatokkal. Meg kellene nyugodnunk. A halottaktól már nem szökhetsz el. 

 

 

Decemberi hattyúk

 

félsz a komolyságtól,

és félsz a gyerekestől,

félsz a kedvességtől,  jobban,

mint az önmagukból kilépett

emberektől

I.

Forralt bor után könnyebb beszélni. A szomorúság nehéz köpeny, de kényelmes, egyszerű viselet. A furcsa mozdulatok, a furcsa kéztartás, a furcsa nézés, a furcsa szomorúság vállalható. Csak rosszindulat ne férkőzzön a sok furcsaság közé, és akkor minden rendben lesz. Mintha a bántás kevésbé fájna, ha érdemtelenül kapod. Sokszor túl ideges vagyok, amikor nincs rá okom, és csendes, mint a sír, amikor örülnöm kellene. Ez rossz csend, amikor a gondolatok makacsul rázzák a fejüket, és mindenki elrohan előled. Nekik az az életük, táncolnak, gyönyörűek, tehetségesek. A te szíveden összetörnek, bábok lesznek, te semmiség. Hattyúk táncoltak aznap éjjel, és szólt a zene, és túlbuzgott bennem a szeretet és tisztelet az oroszok iránt. Akkor kicsit büszke voltam magamra, hogy Dosztojevszkijt olvasok, Csajkovszkijt hallgatok, és nem bántott, mennyire távol állok tőlük.

II.

Pont te tudtad ezt mondani? Nincs sok mindenem, de az olvasást szeretem. Azzal vádolsz, hogy menekülök a valóság elől. Egyedül ezzel tudtam megnyugtatni magam. Most már tényleg nincs semmim, amit nem fertőzött volna meg a bűntudat. Magamban kevés vagyok, egy kicsit több lehettem. A szégyen, hogy haszontalan vagyok, rám telepszik, amikor olvasok. Ez is kellett neked? Igazán nem maradhatok én? Az annyira rossz, annyira szánni való? Olyannak kell lennem, amit vállalni tudsz, ami belefér az értékrendedbe. Eddig több lettem, legalábbis szerettem ezt hinni, amikor olvastam. Mostantól mindig kicsit kevesebb leszek. Másra nem jó, a való életben gyenge, ezért kapaszkodik a lapokba. Neked ez nem létező, időpocsékolás az egész. Tudod, eddig kicsit büszke voltam arra, hogy nekem is van valamim, de rávilágítottál az ellenkezőjére. Van olyan tevékenység, olyan tárgy, eszme, érték, amihez ha hozzányúlok, nem válik rögtön fertőző kacattá?

III.

Még mindig játszom ezeket a filmeket a fejemben, úgy nyolc-tíz éves korom óta, mert mindig könnyebb volt az életet elképzelni, mint megélni. Ez teljesen természetes, a történetek megnyugtatóan tovább folynak az elméleti síkon. Ösztönösen kerülöm a legkisebb felelősséggel járó szituációkat. Akkor még izgalmasnak találtam, a nap legjobb része nem lehetett más, csak az este.

Akkor majd csendesebb leszel, amikor nagyon félsz, és már nem hiszel az istenekben. Amikor már nem hiszel abban, hogy valaki még segíthet. Nem jóakaratból, hanem mert megteheti. A senki senkinek képzelte magát, szinte elégedetten dőlt hátra, észre sem vették. A hídon sem, ahol annyira féltél, emlékszel? Magasság? Az nem számít, de télen a folyók félelmetes hideg lehelete a beléjük fulladt emberek sóhaját fújja az átkelők arcába.

Van, amikor viccelsz, és nevetsz, őszintén. Te megteheted, nincs tétje a boldogságodnak. Az pehely könnyű, alig él pár másodpercig. Azért olyan szerethető, olyan esendő. A halálra ítéltet is megsajnálják néha, egy oda nem figyelt pillanatban. Nevetésed olyan végzetes, gyorsan haló fajta. Nem marad kávézni, nem kell előtte feszengeni, megjátszani magunkat. Mire rákapnánk a színjátszás megszokott ízére, már nincs sehol.

 

 

Hallgatásunk  

Minden szürke-szomorú a puha hó alatt.

Nincs is hó. Hazudunk. Csak az ember didereg.

Megszokásból.

 

 

(…) Azt hiszed, hozzád beszélek? Nem beszélek senkihez, nem tudok. Nem azért kerüllek, mert utállak, vagy nem tetszel, vagy nem tetszik, amit csinálsz. Minden megnyilvánulásodban hiba után vizslatok, hogy legyen magyarázatom, ha este megkérdezi a lidérc: miért voltál ilyen kegyetlen? Azért löklek el, azért találok ki hazugságokat, mert tudnálak szeretni. Úgy is tudnálak szeretni, hogy nem ismerlek. Látod ezeket a rétegeket? Ugye, milyen undorító? Nem tudom, hol romlott el a dolog.

Tudom.

Halottat játszottam.

Féltem belépni. A hajam rövid volt.

Rajzoltam. Eldugtam a szekrény alá.

Elveszett a zsebkendőm. 

Hazudtam. Bemártottam azt az ártatlan gyereket, ő meg leszidta. Ötéves korom óta folyamatosan bűntudatom van miatta.

Eltörtem a szemüvegét. Nem emlékszem másra. Bűntudatosan ballagtunk hazafelé. Ennyi volt az ünnep. Magyarázkodás, veszekedés.

Öngyújtóm volt. A templom hideg kövén feküdtem. Én voltam a legboldogabb. Mondd, miért kellett felkelnem? Fölöttem beszélnek, arcom a padlón. Ott fekszem, nem is érzem, hogy hideg van.

A hóban elképzelem, milyen megfagyni. Azon sírok, hogy nekem nincs senkim. Bent meleg van, tévét néznek, beszélgetnek. Én kint heverek az udvaron. Kényelmetlen a meghalás. Bemegyek.

A madár meghalt. A madár elszökött. A madarak azért voltak, hogy boldogok legyünk. Valaki mindig meghalt. Csak a gyermeki jókedv tud ilyen gyorsan föltámadni.

A fa alatt fekszem. Minden csupa csillogás és fény. A szívem majd megszakad, hogy nem tudom megállítani a filmet. Este van, mindenki alszik, én meg mérhetetlenül szomorú vagyok, mert vége annak a szép napnak, és már soha nem jön vissza. A boldogság az ismétlés utáni vágyakozás. A karácsonyfa alatt fekszem.

 

 

Légy hű

 

Nem volt mese. Azt a hatszázhuszonnyolc oldalnyi apró betűt egyhuzamban kellett elolvasnom. A sárga lapok nem hagytak aludni, sötétben keltem, félórákat aludtam, könyvvel a kezemben kavartam a pudingot, engedtem be a macskát, ettem a szilvát. Én még soha nem olvastam el semmit egy nap alatt, de amikor az ember felpróbál egy ruhát, ami annyira illeszkedik teste vonalaira, mintha csak elhagyott bőrét találta volna újra meg, akkor többé nem akarja levenni. Hát így történt. Az én ízlésem, a hiányzó szem. A kristálytartóban őrzött cukorka az enyém. Mindig azt gondoltam, hogy párbeszédet írni a legnehezebb. Minden nagyon jól hangzik, míg magaddal beszélgetsz, de az olvasás kijózanít. Előre válaszolgatok, majd szépen elfogadom a kliséket, és rázom a fejemet, hogy ez nincs jól, ezt másként kellett volna, ez szörnyen erőltetett. Most azon kaptam magam, hogy nevetek, ugyanezt vagy hasonlót feleltem volna, és az egész olyan könnyed, olyan szép, amikor a selyemszál nem törik meg a túlgondolás miatt, és nem ázik át a szirupos romantikától. Ehhez kellett a tea.

 

 

Bemutatkozás

A bemutatkozás írásából minden lesz, csak bemutatkozás nem.
Szeretem Pilinszkyt, és szeretek írni.
Egyébként sírni is, sőt, Pilinszky után az jött volna.
Magamról nem beszélek sokat, ha igen, később megbánom.
A később nálam rövid időtartam, többnyire pár perc.
Valahogy nem tudok többet mondani.
Szeretem Pilinszkyt, és szeretek írni.
Sírni is.
És Örkényt is szeretem, meg az egyperceseket.
És szeretem a boldogságot.
Szeretek sírni a boldogságtól.
Szeretem Yann Tiersen zenéit.
Szeretek egyperceseket írni.
De a dolgokat megmagyarázni? Azt nem szeretem.
Mégis, sokszor azt  érzem, a dolgokat meg kell magyarázni.
Ezt a kell érzést nagyon nem szeretem.
Éppen ezért sokszor tőmondatokban beszélek.
Azt hiszem, ezeket többen megértik. Ráadásul elsőre.
És akkor szusszanhatok egyet, de jó, most nem kell magyarázni.

***

Sosem értettem a nyári ruhát és a bakancsot egyszerre.

Külön? Az teljesen más. Külön-külön megértem az élettelen tárgyakat.

Pofonegyszerű a dolog. Nem válaszolnak, nem kérdeznek, nem élnek.
Bonyolultságuk cipőfűzőgubancban teljesedik be.

 

***

 

Szeretem nézegetni az ételek képeit. A reggelizőasztalokat, az olvadó, rózsaszínű fagylaltokat, a vajas pirítósokat lekvárral. Még az édes tölcsérek sem zavarnak, holott azokat nem szeretem. Viszont szépek. A szépség sok minden alól felmentést ad. 

 

 

Jegyzeteim a "zárt" osztályról

 

I.

Első: vérvételre kell menni, ahol a szakértő szemek is kiszúrták, hogy a vénám keményebb egy bizonyos területen. –  Igen, vérvételen voltam – válaszoltam. –  Nem sikerült túl jól.

Második: Minden nap három üvegcsét kell feltörni a biztonsági kálciumforrás miatt. Irtózom ettől a módszertől.

Harmadik: Nincs wifi.

Nem elég a rák, még wifi sincs. Az élet kegyetlen, igaz a mondás.

II.

Örüljetek, képzeletbeli barátaim, virtuális ismerőseim. Egy ideig nem mehetek emberek közé, illetve emberekhez közel, mert sugárzok. Ó, és mivel én ilyen jótét lélek vagyok, úgy döntöttem nem veszélyeztetem mások életét és egészségét. Ebbe a macskáim is beletartoznak, szóval el a mancsokkal! Nem akarok daganatos háziállatokat. Szőrt akarok mindenhol, és boldog dorombolást. Két hét múlva.

A rák egy unalmas betegség. Unalmas életforma.

 

III. (Otthon) 

A ráknak nagyon pici része a rák. A többi tömve van félelemmel. Szó sincs a halálról, a bizonytalanság, a „mi fog most következni” félelemről beszélek. Amikor tudod, hogy valami mindig jön még, az orvosok felsorolják a vizsgálatokat, és biztosan tudod, hogy valami elkerülhetetlen vár rád. Ez nem az a szimpla félelem, ami minden ember életében ott van. Ez az a félelem, aminek az alapja később kézzel foghatóvá válik, nincs opció, nincs „vagy bekövetkezik, vagy nem” verzió. Nincs válaszút, csak amit az orvosok kijelölnek. Utána persze az agyad működésbe lép, hentes módjára kaszabol minden útjába kerülő gondolatot, függetlenül attól, hogy az értelmes avagy sem. Nos, itt már vannak lehetőségek. 

 

 

Konklúzió

Így, hogy a családom sem jöhet a közelembe még legalább tíz napig, a viták száma várhatóan redukálódni fog. Nem is olyan rossz ez a rák, egészen összehozza a családot, azzal, hogy szétszakítja. Csodálatos paradoxonok vannak kilátásban a jövőre nézve.

Igazából nem vagyok mérges a rák miatt. Történnek ilyen dolgok, nem igaz? A vágás sem zavar. Harminckettő centiméter, ami nem gyógyul szépen. Engem nem zavar, és nem értem, hogy miért kellene zavarnia.

Eszembe jutott még egy. A rák nagy előnye, hogy az ember mindig tanul valami újat. Biztos egy csomó előnye van még, ami  hirtelen nem jut az eszembe.

A rák valami olyasmi, ami optimistát csinál a pesszimistából, és pesszimistát az optimistából. Az biztos, hogy valamit megmozgat az emberekben.

A kórházban az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett a padlón ülni. Jobban mondva, lehetett, de most komolyan, a baktériumcsaládok kellős közepén? Udvariatlanság lett volna. Az élet kegyetlenségére újabb bizonyíték: a kórházban sehol nem lehet kényelmesen ülni, ami akkor válik igazán szörnyűvé, amikor ráeszmélsz, hogy nem hagyhatod el a kórtermet, tehát vagy állsz, vagy ülsz. A kényelmetlenség tele van lehetőségekkel. Egyáltalán, lehet bármit kényelmesen csinálni egy kórházban? Egyszer a kávézás egészen közel volt hozzá, hogy kilépjen a kényelmetlenségi zónából.

Hogy mennyire vagyok beteg? Nos, már megvan a következő kontrollom időpontja, szóval addig nem tervezek elhalálozást. Milyen dolog már nem elmenni egy orvosi megbeszélésre csak azért, mert meghaltál? Hát nem lenne pofátlanság? Ugye? Ugye, hogy az lenne? Ha nekem jelenésem van, bizony megjelenek a szolgálati helyemen, ha addig élek is. Addig pedig muszáj lesz, sőt, utána sem bliccelhetek, mivel a következő kezelés időtartama szintén naptárazva van. Ahogy minden jól nevelt magyar mondaná, nem olyan családból származom én, hogy halál miatt beteget jelentek. Valami mégiscsak átkattant a fejemben. Nem akartam beismerni. Ki akarja? 

(…)

Biciklitolvajok 

 

Szokott valaki bicajozni a La Valse d' Amélie zenéjére? Amikor ezt hallgatom, mindig elképzelem, hogy valaki hatalmas mosollyal az arcán, virággal kosarában teker a városban. Napszemüvege van, szelíden süt a nap. Ez az az állapot, ami pont elég ahhoz, hogy kimelegedve se legyen túl erős érzékszerveidnek. Csupa idill az egész. Anno' nekem is volt kerékpárom kosárral. Ellopták. A ciklámenszínűt, az egyetlent. Végső soron a dolog elkerülhetetlenül bekövetkezett volna, ha nem azon a napon, két nappal később, tegyük azt. Ha túl sokszor hagyod lezáratlanul a bicajodat, előbb-utóbb a tolvajok sem bírják már tovább. Többször állítottam nekik ilyen csapdát. Anno' még vacilláltak, küzdöttek lelkiismeretükkel, vagy egyszerűen több időnk volt. Úgy általában mindenre. A biciklitolvajok lustán tologatták eltulajdonított portékáikat. Ma száguldoznak. A bűntény elkövetéséhez fél perc sem kell nekik, nemhogy órák, és elnyúló, rágógumis délutánok. Szinte hiányoznak a lazsálós, „ej ráérünk arra még” Pató Pál-mentalitású urak, uracskák. Olykor nosztalgiázva gondolok arra a filmre, aminek címében szerepelnek. Igaz, az alkotást nem láttam. Most már el tudod képzelni, mennyire hiányoznak az át nem élt momentumok?

 

(…)

 

Nyarak

Úgy néznek ki, mint az olcsó éttermek piros-kék kockás menzaterítői. Engem nem zavar. A pici dobozos vajak meg lekvárok sem zavarnak. Sem a tompa kések, sem a kancsó vizek. Még a makaróni sem zavar a mócsingos húsokkal és az olajos, zsíros szaft-tengerrel. A nosztalgiába ragadva, érintetlenül hagyva nagyon szépek tudnak lenni.

Nyáron rózsaszínű meg citromsárga fagylaltot lehet enni. Tutti-frutti rózsa nélkül, citrommentesen. Mentamentesen, csupa vidámsággal. Nyáron csontokat lehet ropogtatni, meg lehet inni az ételeket, felfalni az illatokat. Nyáron ennyi bőven elég. Az étellel nem szabad játszani. De a nagymama cseresznyelekvárjából és a sarki bolt olcsó mogyorókréméből lehet szíveket kenni a frissen sült házi kenyérre. Esténként szabad a hűvös betonon feküdni, és a felhőtlen eget bámulni, csillagképeket keresni, csillagóceánokat követni le-lecsukódó szemeiddel. Orgonaillattal bélelheted a tüdődet. Minden élvezet, és minden móka ingyenes, amire szükséged van. Nyáron jó érzés a forróságtól elgyengülni. Még az is olyan jóleső dolog, tele bágyadt mosolyokkal.

 

kék 

az arcunk kék, festettünk eget 
szemeinkből könny-eső esett 

a falnak támasztott gondolatok 
szétgurulnak a lábak között 

Érdekes dolgok ezek. A mezőn járunk, és letapossuk a virágokat. Annyira szeretjük a természetet. Fabútorokat vásárolunk, és ha már a padlizsántól a paradicsomos hal paradicsommártásáig minden színt kipróbáltunk, végül gesztenyebarnára festjük a hajunkat. Mert az olyan természetes. Szemünk mohazöld, bőrünk felmelegszik a barátságos földszínektől. Arcunk kipirul a fejünkre tett színes koszorútól. Talán csak nyár van. A házak a fejükre borulnak a záporok után, ebihalak úszkálnak a pocsolyákban. Alig tudunk felnézni, annyi fény ömlik a világra. Annyira boldognak kellene lennünk. Minden rossznak el kellene porladnia a világító forróságtól. De a fagyok nem dermesztik meg a gonoszságot, a hőhullámok nem nyelik el. A szél átsiklik közötte, a köd csak asszisztál neki a rejtőzködésben. Az éjszaka dédelgeti, mintha ártatlan gyermek lenne. A semmi végezhetne vele. Egyedül a semmi képes megölni. De a semmi minden mást megöl.

 

 

Fehér falak között 

 

A szomorúsággal tulajdonképpen nincs semmi baj, ha tudom az okát. Most próbálok rájönni, mi bántott. A falak fehérek voltak, a folyosók szűkek, és voltak ott még rácsok. Az ágyak rácsai fehérek, a betegek hálóruhája fehér, a nővér haja vörös, ruhája fehér. Elküldött az egyik szobába, ahol talán egy fiatal lány gubbasztott az ágyon. A hangulat nyomasztó. Én voltam a látogató, a visszatérő vendég, akit magára lehet hagyni, mert úgy is ismeri a járást, tudja, mi merre van. Nem kell tőle kérdezni semmit, nem kell beszélgetni vele, s megkérdezni, hogy érzi magát. Hiszen már nem tartozik oda. Az új érdekes, az újat pátyolgatni kell, meg kedvességeket kell neki mondani. A gyógyult és a halott már nem számít, ők egyedül maradhatnak. Az egyik tud gondoskodni magáról, a másiknak nincs szüksége rá. Másféle betegsége pedig egyiknek sem lehet. Az kizárt, nincs a papíron.

 

(…)

 

Ébredések 

 

A dolgok kirúgták magukat összehúzott ráncaikból. Olyanok most, mint egy délutáni alváson túlesett gyerek, aki előtte nyűgös és szeszélyes, ébredés után pedig kába, majd szelíd, akár a langyos tej. Nem érzem, hogy küzdelem lenne, fárasztó csata. A vizsgálatok izgalommal isszák tele magukat, a karcsú kémcsövek vigyáznak véremre. Minden rendben, ahogyan a kés szalad a kenyéren, természetes. Azóta már nem aggódom, hogy most azonnal írni kell, olvasni, tanulni, rajzolni, hasznosnak lenni, válaszolni. Azóta furcsa nyugalommal napolom el ezeket, ha a fáradtság terjeszkedni kezd. És nem gyötrődöm a pániktól, ha nem sikerült most azonnal írnom, olvasnom, tanulnom, rajzolnom, hasznosnak lennem. Majd válaszolok később. Az ő idejük talán dühös folyóként csapong, de az én időm most forró víz a kádba zárva, ami nem hűl ki, és ez pont elég a teljességhez. Vattahabon rezeg lélegzetem, a gyertya lángja nem alszik el, biztonságban van a kanóc, a falon mászó pók is, azt sem bántom. Nem zavar hálója, félelem elpárolgott. De még a hangyát sem nyomkodom laposra, csak úgy megszokásból. Rezignáltan konstatálom, hogy szevasztok, fiúk, ti itt, és én is itt vagyok, és nincs ezzel semmi bajom. Szó sincs érdektelenségről vagy nemtörődömségről. Pusztán semmi kedvem az életek megakasztásához. Így van ez, azóta.

Mézbalzsamával keneget a Nap, ha az örökmozgó hintán üldögélek udvarunkon. Azóta a boldogságot könnyebb elviselnem. A közhelyek természetesen továbbra is nevetségesek, az apróságoknak csúfolt fontos dolgok nem avanzsálódtak égi csodákká. Továbbra is klassz félig a fényben, félig az árnyékon Baby Jane-t vagy Pilinszkyt olvasni. A hozzá fűződő kapcsolatomat azóta sem sikerült pontosan meghatároznom. Ő egy kedves ember. Ő egy jó ember, tele hittel és meggyőződéssel. Olykor verseit olvassa szobámban, vagy cigarettázik. Sokszor a kettőt egyszerre. Legfőképpen. Ő megnyugtat.

Vannak dolgok, melyek nem változtak. Nem fordult feje tetejére a világ, és a szomorúság nem kapitulált végérvényesen, és előfordul, hogy mogorván szólok azokhoz, akiket nagyon szeretek. De nem érzem úgy, hogy kicserélődtem volna, nem sejlik fel emlékeimben huszonkettő kifordított pulcsi-lét. Nem érzem ezt pofonnak az élettől (ezt meg ki találta ki? badarság), és nem érzem, hogy a sok orvoshoz járkálás hősi rangot adna. És nem értem, miért kérnek bocsánatot, amikor újra megszúrnak, ráncigálják picit perzselő hegemet, vagy egyszerűen csak információkat közölnek. Nem érzem, hogy a boldogságot királlyá koronázták volna kávésbögrém peremén, és a habról sincsenek ódák a zsebemben, amit bármikor előhúzhatok: „rám csöppent a mennyország”. Hagyjuk meg a mennyet azoknak, akik odatartoznak.

Nekem még itt lent mosolyog tüdőm a friss fű hatására. Szívesen szedek májusban epret, s leszek poros a magam földi mivoltában, a magam földi, kicsit sem kisebb értékű élményeivel. Azóta az öröm nekem nem valami évekig rejtegetett ártatlan áldozatot jelent, amit hopp, most kiszabadítottak. Nem teszek úgy, mintha eddig fel sem tűnt volna, milyen jó egy bolyhos, puha pizsamában belebújni, vagy reggelente, és délben, és este milyen édes dolog kakaót kortyolni. Csettintésre nem lettem kómából feltámadott élőhalott, aki zsoltárokat zeng a Beatles-ről. Az elmúlt évek alatt megtettem párszor, ha az adrenalin erre buzdított, de ez már akkor természetes volt. Azóta nem lettem szenilis, és a boldogságot megismerem anélkül, hogy nagy őz-szemekkel rácsodálkoznék. Minek hozzam zavarba? Ismerjük egymást, ugye? Olykor fújunk a másikra, de újra összefutunk, mindig.

 

(…)

 

Legfeljebb egyszerkéthónap 

 

Szólhattak volna, hogy nem lesz könnyű menet, és nem kaphatunk meg bármit. Ami legrosszabb, nem mondta senki, hogy milyen könnyen elveszthetünk mindent. Nekem sem szóltak, ami szerintem nem volt valami kedves. De vannak, akik még nem temettek el, akikre számíthatok, ha baj van. Most baj van, mégsem vagyok benne biztos, hogy támogatásukkal megkönnyítik a helyzetemet.

Részese voltam a nagy pörgésnek, azonban mókuskerekem egyik csavarja elgurult. A körülöttem levők annyira keresik azt az elkószált alkatrészt, olyan lelkesen és elszántan. Így hát nekem is úgy kell tennem, mintha keresném, holott tudom, nincs az már sehol. Igaz, könnyen beszélek innen bentről, van időm bőven, az ismerőseimmel is gyakran találkozom. Emlékszem, reggelente folyton elaludtam, és kapkodnom kellett, hogy beérjek a munkahelyemre. Így visszatekintve igen mókás lehettem, amint egyszerre próbáltam fogat mosni, felöltözni és megfésülködni. Megállapítottam, hogy fésűvel nem érek el sokat, mégis, a reggeli készülődés része volt, egyfajta rituálé. Már nem fésülködöm.

Már nem érdekelnek azok a dolgok, amik régebben a mindennapjaim részét képezték. Például egyáltalán nem foglalkoztat a munkám, jobban mondva a volt munkám, vagy az, hogy milyen ruhát vegyek fel, és az tetszeni fog-e másoknak. Építészmérnök voltam. Itt a kórházban csak szabad rajzokat készítek. A halálhoz közeledve egyre szabadabb vagyok. Tényleg, örülnék ennek az egésznek, ha nem tudnám, mi lesz a vége. Persze, egyszer mindenki így jár, de nálam ez egyszerholnap, egyszerkéthét múlva is bekövetkezhet. Legfeljebb egyszerkéthónap. Ma még két kövér hónap, ami a biztos fogyókúra útjára lépett. Az idő és én. Mindketten fogyunk. Csak ő később szebbé tesz dolgokat, míg az én testem valószínűleg nem virul ki a föld alatt.

„Hány cukorral iszod a kávét?” Azt játszhattam, felnőtt vagyok. Komolyan feleltem: „Eggyel. A kettő nem tesz jót az egészségnek, a három gyerekeknek való.” Arra várok, hogy valaki megkérdezze, hány cukorral kérem. Felnőttem, de nem kérek kávét. Kakaót akarok, rengeteg cukorral. Gondtalanságot, a szüleimet, jutalom rágót a gazolásért, a nagymamám meséit, az édes kompótevést. A régi házamat akarom, a biciklizésből származó véres sebeket, amik egy percig fájtak csupán. Ha most problémám adódik, nem egy percig aggódom miatta, sőt, talán csak addig nem. Diófáinkat kivágták, megöregedtek. Nézem a hulló leveleket, diót keresek. Valóban lehangoló, amikor hullnak a levelek? Ők tudják, a körforgásban csak ez jelenthet biztonságot. Amikor a dolgok megtörténnek maguktól, könnyedén.

 

(…)

 

Füzetek 

 

A pékség felől friss kenyér, pogácsa illata kúszott tüdőmbe. Szívesen megkóstoltam volna az árut, pedig már reggeliztem. No meg nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy sokat egyek, sem ahhoz, hogy jót. Igaz, a szerény körülmények ellenére mindig megtaláltuk azt a bizonyos kiskaput, amin ha beléptünk, már nem éreztük magunkat olyan levertnek. Árvának, haszontalan semminek igen, de legalább adtunk magunknak egy esélyt, hogy kevésbé mélabús porszemek legyünk. 

 

*** 

Biztosan örömét lelte volna benne egy úri kisasszony. Bájos, öltöztethető baba, akit el lehet vinni vásárolni, teázni. Fel lehet aggatni díszes, rózsaszín szalagokkal, fodros ruhácskákba lehet bugyolálni a törékeny porcelánbábot. Azután táncórákra cipelni, jómódorra tanítani, majd az összes puccos összejövetelen eldicsekedni a hatalmas előrelépés gyümölcsével. El is lehet ám felejteni a dobogó, vérző gyermeki szívet. 

 

*** 

Az égbolt szürke, gyászos köpenyét húzza a rámeredező tetőszerkezeteken. Szinte érzem, amint a szövetszálak végigkarmolják arcomat. Azt hiszem, nemsokára fájdalom szülte vércseppek áztatják el a várost. Először egy harmatgyenge könnycsepp, majd még egy, s még vagy egy millió. A vörösen izzó zuhatag elpusztítja a remény utolsó sugarait is, és utána nem marad más, csak a megdermedt világ szörnyethalt teteme. Talán, ha elég erősen figyelem, megláthatom magamat valamelyik mélyen vágott barázdájában. Amott, messze Ő közeledik. Lénye befedi a holt csontokat, piszkosfehér ruhája szakadt lobogóként hullámzik a magasban. 

 

*** 

Kicsit most úgy érzem magam, mint aki pályát tévesztett. Itt ülök, és írok. Nem festek. Amióta elment, állandóan Őt látom. Mindenhol. Hallom a hangját, figyelem, ahogyan él. Ott bent, a fejemben. Ugyanolyan, mint azelőtt, de most sokkal jobban hasonlít rám. Fogoly lett, pedig ettől rettegett a legjobban. De nekem látnom kell mindennap. Talán túl sok időm maradt az önmarcangolásra. Már nem érdekelnek azok a tevékenységek, amelyekben korábban örömömet leltem. Nem érdekel, mi lesz velem másnap, mit fogok enni, egyáltalán mit fogok csinálni. Az emlékezés szörnyű, visszatérő jelensége élőhalottá tett, és ráébresztett arra, hogy nélküle nem tudok boldog lenni. Képtelenségnek tűnt. Bármi, amihez hozzá fogtam, rá emlékeztetett. Ilyenkor eljátszottam, mit mondana, mit tenne. Képzelegtem, mint anno’, tízévesen. Most is itt áll mellettem. Talán a többi emberrel van baj, hogy nem látják. A halottakat nem látják, nekik ez a büntetésük a gyengeségükért. Amiért ennyire ragaszkodnak ehhez a világhoz. Nem kapnak semmit, de mindent látnak. Olyan rossz, amikor megkínálom kávéval, mégsem veszi el. Nevet, a fenébe is, de csak akkor hallom azt a csilingelő hangot, ha földhöz vágom a csészét. Látod, kedves, el kellene mennünk bevásárolni. Milyen nevetséges tányérból inni. Milyen nevetséges a beszéd. Ugye, azért nem mondasz semmit? Nem akarsz nevetségessé válni, ez természetes. Az a sok hülye csupán báb, érzéketlen szeméthalom, nem szabad magadra venni, hogy annyit értetlenkednek. Mogorva öreg mind, a taknyos tizenkét évesek is, mert nem köszönnek neked, nem engednek előre, nem mosolyognak rád. Nem mondják, hogy bocsánat, amikor beléd ütköznek az utcán. Pedig sok bocsánatkéréssel tartoznak. Bocsánatkéréssel, valahányszor átnéztek rajtad. Bocsánatkéréssel, valahányszor továbbmentek, mikor szóltál hozzájuk. Bocsánatkéréssel, mert virágot vittek a sírodhoz. Bocsánatkéréssel, mert hazudnak. Micsoda őrültség az, hogy te nem élsz. 

 

*** 

Ha minden kérdésedet magad válaszolod meg, miért kell neked társaság? Nem tudsz együtt élni valaki mással. Neked csak én vagyok, aki szerinted lehúz, elront, összetör. De ki vagyok én valójában? Nem tudsz körülírni, mindenféle emberi dologgal felöltöztetni, ahogy a kedved tartja. Képtelen vagy meghatározni. Minek tartasz engem? A kátrány vagyok, ami rátelepszik a tüdődre.

 

(…)

 

A felnőttek 

 

A szomorúság veszélyes vendég. Rád néz nagy, kerek gyermekszemeivel, és nincs erőd elzavarni. Alliterációkkal kínál megnyugvást, csatakos fürtjeit öledbe hajtja, méreg-cukorkáit megosztja veled. Folyton kakaót akar inni. A szomorúság örök gyermek, nagyon fél egyedül. A fény megmutatja a dolgok valós alakját, ezért kerüli. De fél a sötétben is. Ezért kell vele maradnod, ezért kell bezárnod minden ajtót, ablakot. Ezért kell két kockacukrot tenned kávédba, pirítósodra vaj helyett mogyorókrémet kenned. Nehogy a felnőtt előbújjon belőled.

A felnőttek összehajtogatott ruhák és elmosott tányérok között járnak. Felmossák a lépcsőházat, elviselik a tisztítószerek tömény szagát. Rendben élnek, fejből tudják kötelezettségeiket, listákat írnak, rohannak. Tömérdek sok szót ismernek, és valamennyit használni is akarják. És csalódottak az újdonságok láttán, mert azokat még nem ismerik. Kudarcnak csúfolják a felfedezés örömét. Butának érzik magukat, és kényelmetlenül csinos ruhájukban. Olykor egészen keveset beszélnek. Talán szégyellik, hogy olyan keveset tudnak. Már nem isznak kakaót, a kávé keserűsége jobban passzol az életükhöz.

 

(…)

 

A gyermekek 

 

A gyermekek sírjaira is virágokat, mécseseket raknak. Én cukorkát, csokoládét és kakaót tennék. A koszorú miattunk szép, a gyertya nekünk ég. A kőangyalokkal kiket akarunk bolondítani? Ők barátokat találtak ki maguknak. Mit gondoltatok, kacagnak majd a fekete szalagok és csipkék láttán? Szórakoztatják ezek őket, akik bukfenceket vetve gurultak a sírgödörbe? Szárnyaikat ti kötöztétek rájuk. Könnyeiket törölgettétek, mert nem tudtak elrepülni. Hazudtatok. Mézeskalács városkákba embereket küldtetek, akik mosolyogtak. Utána megetettétek velük az egészet. Most földet szórtok rájuk porcukor helyett. Hol van a ti mennyetek? Odalent? Hiszen tudjátok, hogy félnek a sötétben. 

 

 

Lekvárlány 

 

Elvesztettem magam. Ennyit mondott, miközben a konyhapult mögött állt, és fehér kávéscsészéjét szorongatta. Szeméből potyogtak a könnyek, azokat gyűjtögette. Remegett. Már nem vagyok egész, elszakadtam, és hiába, minden hiába. Nincs cérna.

Észrevettem, hogy kezéről csöpög a lekvár. Csóváltam a fejemet, mert ez így nincs rendjén. Még túl kell esnie a kanálpróbán, hogy ne csöpögjön, hanem olyan legyen, mint az éppen száradó ragasztó. Nyúlós massza, de semmiképpen nem folyékony. A lekvárt főzni kell, ha úgy hozza a helyzet, a hajnali napsugarakkal megszórni, nem otthagyni. Azt nem szabad. Szinte dühös voltam rá, amiért így elhanyagolta az értékes szószt. Télen mit kenünk majd a pirítósra? Felelőtlen tücsök vagy! – mondtam indulatosan, és nem értettem, miért remeg jegyre jobban, miért markolja annyira görcsösen az asztalt. Nézzenek oda, a helyzet fokozódik! Te ettél a lekvárból! Hiszen látom, körmeid alól bugyog elő, hiába, nem tudod eltüntetni a nyomokat. A falapon meggypiros foltok világítottak. Márvány kellett volna ide. Ej, miért vagyok ennyire lelkiismeretes, miért nem loptam el álmaimból? No, nem lesz baj, megoldjuk valahogy. Ő nem szól, arca kényszeredetten rándul, talán mosolyogni próbál. Milyen szívszorító látni valakit, aki tudatában van hiányosságainak, mégis próbál kapaszkodni az valamibe. Kis buta.

A kezében, húsában más is akadt faszálkákon kívül. Tűvel kavargatni a lekvárt? Ki hallott még ilyet! Nem csoda, hogy nem tudta rendesen elvégezni a kanálpróbát. Ó, te lány, tényleg elvesztél. Magában motyog. Nem tudom, nem tudom. Nincs meg a cérna. Egészen elvesztettem magam. Nem tudom megvarrni, elszakadtam. A kavargató tű magányosan mered ki derekából. Karjai rázkódnak, alig bírják tartani a látszatot. 

 

 

Madarak 

 

Csontokat rajzolnak, tablettákat vesznek be. Lehetőségek. A romlás lehetőségei mocorognak vénáikban. Elmosódott alakjukat a betörő napsugarak még vékonyabbra nyesik. Konyhakéseiken porcsaládok alszanak, tányérjaikon csillogó fehérség, gyomrukban örök teaparti. Sütemény nélkül, amolyan ál-angolosan. Este írnak. Almákról, ribizlikről, elpusztított borsókról, amiket gondosan kell kiszámolni, alaposan megrágni, lassan lenyelni, közben koncentrálni , nehogy a pép túl erősen csobbanjon natúr tea tengerükbe. Jónak kell maradniuk. A jó lányok nem ölnek halakat torta téglákkal. Esetleg csipetnyi morzsát szórnak le nekik édesítőszerrel mérgezett muffinokból. Pár veréb falatot, bár azoknak sem elég. Jobb csak inni, szentélyt állítva mosolyogni a feketekávé tükrön remegő csont élekre. Puha babaarcok ezek, melyekből lassan szivárog ki a töltelék. A párnácskák fonnyadó mandarin gerezdekké aszalódnak. Tésztából gyúrt madárkák lesik őket nagy cukorka szemeikkel. Boldogok. Örök fiókák maradhatnak rácsok nélküli tálca kalitkájukban.

 

 

Rozsda 

 

Nem illettem ide, nem tudtam, hogyan érezzek. Hogyan kell azt érezni, hogy minden rendben? Hogyan kell nem félni? Hogyan kell meglátni azt a valamit magunkban? Sokat olvastam, mert akkor olyanná váltam, mint a többiek. A dolgoknak volt értelme, és én ott éltem. Mindenhol, egyszerre. Feloldódom a csendben. Reccsenést hallok belülről. Bizonyára bordáim dőltek rá tüdőmre. Nem kapok levegőt. Végigbotladozom a folyosón, aztán még egy folyosón, meg még egyen, míg oda nem érek saját kis rejtekhelyemhez. Beosonok, rátolom a reteszt. A villanyt sem kapcsolom fel, csak zuhanok, zuhanok barna fotelem aljába.

Ha tehetném, örökké aludnék. Soha nem kellene éreznem a fájdalmat, amit akkor érez az ember, mikor rádöbben, hogy élni kell. Közben tudja, ami most van, az csupán egy fizikai valóság, ahol mozogni, nyüzsögni, okoskodni kell. Ha tehetném, bennragadnék egy álomban. A narancshéj soha nem száradna el. A körvonalak soha nem rajzolódnának ki teljesen. A dolgoknak nem lenne éle, a szépségnek nem lennének keretbe zárt mintái. Minden bájos homályban ringatózna, és a színek sejtelmesen egymásba folynának. Nem lenne kék vagy zöld, piros, lila. A sebek begyógyulnának. Nem csorogna belőlük a fájdalom minden egyes nap. Látod, milyen fekete karjaim, lábaim, bordáim mentén a puha bőr? Az arcom, a mellkasom? Ugye, nem látod? Én látom, ahogyan ezeken a pici nyílásokon át kiszalad belőlem élet. Hiába fedem be magam gézzel, ezek a gennyező források sehogy sem akarnak elapadni. Már nem nézek oda, de érzem, hogyan lüktetnek, és hogyan perzselik feketévé épen maradt sejtjeimet.

Emlékszel, mennyire akartál zuhanni? Megtörni a tökéletességet, elszakadni a berögződött kliséktől. Jónak lenni, mindig azt csinálni, amit kell. Mintha valaki folyton mögötted állna, és figyelne. Ez a megfelelési kényszer, félelem a nevetségessé válástól megtöri a lelket. Minden csak halmozódik, egészen pici korodtól kezdve. De később a dolgok összeállnak valami förtelmes, sötét maszlaggá, amiből roppant nehéz kimászni.

Akkor azt hittem, csupán rossz periódusban vagyok, sodródom az árral. De rájöttem, a sodródás folyamatos. Pedig vártam, hogy vége legyen, és azt mondhassam, lezártam. El akartam érni a part másik oldalát, végleg leszámolni a bizonytalansággal. Nem egyszerű ezzel az érzéssel együtt élni, de mit lehet tenni? Elterelni a gondolatokat, hagyni az egészet elraktározódni valahol mélyen. Fájdalmasan egyszerűnek hangzik. Mindig tudtam, hogy a rossz után jó következik, és az árnyék nem ragad mögöttem, majd csak belebukik sírjába. Valamit kezdenem kellene ezzel az érzéketlenséggel. Ami nehéz, ha úgy élsz, mint egy kómás. Elszigetelve, ráadásul magad miatt. Eperháromban filozofálgatsz, mert az úgy nem olyan kínos. Az egész annyira tompa, nem látom benne a különlegeset. Munkahelyek, beszélgetések, égő helyzetek, emberek, arcok, reakciók, ahogy kinézek. Ezekkel baj van. Kétségbeesés- városban az élet szomorú, a jelenetek meghalós drámák, a szereplők mindig karácsonyt akarnak.

 

(…)

 

Közhelyek 

 

A sorok katonásan követik egymást. Ez a rend néha megijeszt. Gyógyszerként gurulnak szét az asztalon a közhely-tabletták. Makacs módon nem akarom ezeket bevenni. Ha valamivel egyetértesz, de unalmas, rosszabb, mintha felháborodnál rajta. Érdekes, izgalmas, ha kreatív módon építgetnek szó-téglákból absztrakt műveket, vagy olyan anyagból, ami korábban számodra ismeretlen volt. A cukormáz, porcelán, csont-fehér kopik. Szerettem ezeket a szavakat, de olyan bántón világítanak a szemléletes ábrázolásmód szolgálatában. Szinte oda sem merek nézni. Az eredetiségtől elvált kifejezések kezét el kell engednem. Jöhet a gyászbeszéd, a nyomasztó hiány, de a váltás, változás időnként szükségszerű. Ez nem amolyan eldöntöm-kérdés, és holnaptól úgy lesz, mert ez így reális, így helyes. Inkább belső szorongás, ami megakadályozza egykor kedvelt bábjaim ismételt megszólaltatását. Kényszeríthetném ujjaimat, míg a tinta el nem fogy, hogy szolga módon kövessék monotonitásba ragadt szavaim megformálását, de egy ponton túl már nem megy. Dermedt dactól béna idegeim nem mozdulnak. Ha a porcelán már megrepedt egy csinos arcon, a következőt nem a repedések érhálózata fogja megölni, hanem az unalom. Amihez a cukor hozzáragad, akkor lehet újra értékes felület, ha az utolsó szemcséig lemosod róla a rászáradt dísz-csodát.

 

 

(…)

 

Kezünkben ernyő, zsebünkben könny 

 

Szinte versenyt futunk a fák ledobott, szakadt köntösdarabkáival. Levelek. Hadd szaladjanak. Hadd szaladjunk. Még akkor sem tudunk kikapcsolni, ha a helyzet épp' nem követeli meg a turbó fokozatra kapcsolt mozdulatsorokat. Ez van – mondjuk, mintegy belenyugodva. Meddig bírjuk még a sok elfogadást? Bírjuk. A sok súly alatt görnyedezve tántorgunk tovább. Mi, pici ólomkatonák. Ázunk az esőben, kezünkben ernyő, táskánkban köpeny. Álldogálunk, várunk, az esőcseppek vizenyős tekintetét keressük. Egy szürke, pici embert látunk: ázik, kezében ernyő, táskájából köpeny lóg ki. Szemében tó remeg, szívében egy egész tenger morajlik.

 

 

(…)

 

Szédület 

Látod, milyen csodás kristálypohárból pálinkát kortyolni reggel? 
Hogyan? Már délután kettő van? Ó, akkor ebédre. 
Az ünnepélyes, életet idéző ébredésről meg kell emlékezni valahogy. 
Szépek, csinosak, bájosan soványak ezek az álombéli, táncos hercegnők. 
Mosolyognak. Úgy látszik, még tart az aranycérna. 
Bezzeg a bulimiás barbiknak vörös a fejük, mint a cékla. 
Na, na! Nem kellett volna megenni azt a sok vattacukrot, 
habcsókról a krémet, piskótából a töltelék-lelket. 
A balettozó babák bezzeg szelíd verebekkel szárnyalnak. 
Lebegnek a mennyország kapuja alatt. 
- Az a csont – a sok között –, majd átszúrja a válladat. Nem beteges ez, kérem? 
- Angyalszárnyakat növeszteni? Kétlem.

 

 

(…)

 

Örkény- talán(y) 

 

Talán van egy fekete-fehér, párhuzamos valóság, ahol a vérünk fekete, bőrünk porcelán-fehér. Olyannyira, hogy ha leejtenek, összetörünk, mint a teáscsészék. Talán ott idézet-írogatásból is meg lehet élni, a közhelyeket pedig csak a műveltebbek ismerik. A gumilabdák nem pattognak vissza, levegő pedig tényleg nincs, nem csupán holmi nem-látszik elem. A sebhintőpor megvan még a polcokon, és több, mint a nosztalgia édes sóhaja. Talán ott csillámpor a kávé, az élők feltámadnak. Talán a sebek soha nem nyílnak szét, és minden egyben marad. Talán ott nincsenek darabokban az emberek.

 

 

Papírhalom 

 

Két hónap után észreveszem, hogy itt az ősz. Ugyanúgy a konyhában állok, rezignáltan szórom bögrémbe a földrögös kávét, és nem is akarok mást. Ott, abban a pillanatban álmaim, igényeim összezsugorodnak. Beleférnek egy bögre kávéba. Jó ez így, legalább távol vagyok a szobámtól. Igaz, csak pár méter, de addig sem látom a papírhalmot, ami folyamatosan növekszik. Rendben, erről én tehetek, hiszen újabb és újabb adagot hozok. Fokozom a káoszhelyzetet, a máglyaépítést. Viszont tüzet nem akarok. Meghagyom magamnak azt a képzetet, hogy a szavak majd úgy állnak össze, hogy az nekem jó legyen. Válaszokra van szükségem. Mindegy, milyen témában, de kellenek a megoldások, amik visszaigazolják, hogy nincs minden veszve. Kérdéseim szép számmal akadnak, plusz feltevéseim is gyülekeznek. Ezen a ponton toppan be a baj, nem mindig látom az összefüggést. Á, nem olyan hirtelen következik be a dolog. A baljós sejtelem, tudniillik, úgy gyűrűzik be a levegőbe, mint a vasárnapi ebédek illata a lépcsőházak folyosóira. Mindenki tudja, hogy valami készül a közelben. Vannak könyveim is, rendszerezett káosz. Kedves emberek az írók, költők. Szeretnek rendet rakni a betűk, szavak, mondatok között. Nagy munka, módfelett értékelem. Bár imádni való az irónia – úgy hiszem –, ezt most nélküle mondom. Ők tényleg jól csinálják. 

 

 

(…)

 

Bogárélet 

 

Olyan rossz rájuk nézni. Nem szépek. Számít ez? A koporsó úgyis eltakarja, a földrögök elnyelik. A földi jelmez majd elenyészik, és egy fejfán, márvány sírkövön kívül más nem marad utánuk. Egyszer csak azon kapják magukat, hogy senki nem csúfolja őket szemüvegük, szeplőik s egyéb, említésre méltó hibájuk miatt. Végre! 

– Talán a bogarak meg a férgek nem fognak bántani. Akkor értem jönnek. Ha olyan leszek, mint ők, beszélgethetünk is. Anya mesét fog olvasni, apa pedig focizik velem az udvaron. Szép nagy a temető udvara. Most már idejük is van elég. Régen sohasem volt idejük. Néha Anyából csak egy szürke pulóverujj maradt meg, amint csontos madárkezeivel becsukta az ajtót. Apából egy barna öltöny, amint munkába sietett, de biztos voltam benne, hogy őt most bizony fogva tartják. Rém-kegyetlen emberek lehettek, mivel fél órácskára sem engedték ki hozzám. Megígérték, hogy ez változni fog. Változott. Az ajtók kevesebbszer csukódtak be. Talán már bogárgyerekekkel töltik szabadidejüket. Bárcsak ne felejtettek volna itt... Bárcsak kis, fekete bogár lennék! Itt minden túl fehér, túl tiszta. Talán ott másképp’ működnek a dolgok, és a szemek alatti sötét ágyakban nem alszik olyan mélyen a bánat. Lehet, hogy csak sajnálják, mert nincs hová mennie, és ő is árva.

 

 

Paradicsomi mélységek 

 

– Te vérzel? 

– Nem, én paradicsomból vagyok. Amikor megvágom magam, vagy könnyezek, nem tudok különbséget tenni. Tudod, minden olyan cinóberpiros.

 

Paradicsomnak lenni azért jó, mert valaki megihatja a véredet bűntudat nélkül. Nem érezné magát vámpírnak vagy kannibálnak. Paradicsomnak lenni azért jó, mert... Nem jó paradicsomnak lenni. Bárki megihatja a véredet, bőrödet széttépheti, szerveidet elrágcsálhatja. A megsemmisülésben, eltűnésben, meghalásban egy szemernyi szépség sincs. Jóság mégannyira sem. Az önfeláldozás csupán mesefalat a macikávé mellé. Pont annyira eredeti.

 

Ha egyszer felébrednél, vissza akarnál aludni? 

 

Nem tudom, csak le akarok ugrani. Zuhanni. Azt hiszem, ez a világ vége, mert ezt mutatták nekem. Mindenkinek. Lehet, hogy nem így van. Biztos ez is egy klisé. Ha leugranék, talán ugyanide jutnék vissza. Inkább meg sem próbálom. Ez a baj velem, soha nem próbálkozom eléggé. Amikor félek, akkor bízom magamban a legjobban. Ilyenkor tudom, mi fog történni. Kicsit egyhangú, hogy mindig ugyanarra jutok, de legalább nem tévedek. Persze, ha a gyávaságról van szó. Egyedül félek megtenni még egy lépést. Nem az érzelmek zavarnak össze, hanem amit mondanak róluk. A beskatulyázás. Egy-egy helyzetben ezt kéne tenned, máskor meg azt. Minden önzőség. Nem bánnám, ha mindketten eltűnnénk. Csak nem akarok egyedül lenni. Miért? Magam sem tudom, hiszen a semmibe zuhanva megkapaszkodni éppoly felesleges, mint megpróbálni feltámadni. Azt sem próbáltam még, úgy is tudom, mi lenne a vége. Én meg utálom az élő halottakat, túl sok van belőlük.

 

 

(…)

 

Keserűbb a kávénál a magány 

 

A jelenetek egymásba úsznak. Az élet kacag benne. Nevet, beszél, kérdez, álmodik. Reggelente kávét készít. Ő ismerte pontosan az arányokat. Hiába, a szétszóródó sötétbarna morzsák magukkal ragadtak belőle valamit. Valami életet, valami folytonosságot. Én csak akadozom, nehezen megy a betűk egymáshoz illesztése, szavak rendszerezése. Nehezemre esik a beszéd.

Most én főzöm a kávét. Amikor a kulcsot elfordítom, még megtelik a szívem azzal a fájdalmas, reménynek csúfolt „nincs lehetetlen” érzéssel. Tüdőmben nagy levegőadaggal benézek a konyhába. El akarom mosogatni helyette a csészéjét.

Valami nincs rendben. A kezdőmomentum hiányzik. Lágy haja nem omlik az arcába, nem öleli át a nyújtózó napsugár. Többé nem öleljük át egymást.