Körös-vidéki anekdoták

A természetbarátok, a horgászok és a viharsarki anekdoták kedvelői biztosan találnak maguknak olvasnivalót Kiss László Ki mondta, hogy jó volt című novelláskötetében. A könyvet Dominka Ede Harald értékelte.

Amikor gyerekkoromban hallottam arról, hogy művészeti alkotásokat juttattak fel az űrbe, mintegy bemutatkozásképpen az idegen lényeknek, elgondolkodtam, vajon mi alapján választhatták ki a legjellemzőbbeket. Ha ki lehetne egészíteni e kollekciót, és az ufók valamilyen oknál fogva kíváncsiak lennének arra, milyen volt néhány évtizede a viharsarki fiúk élete, akkor javasolnék kilőni az űrbe néhány példányt Kiss László Ki mondta, hogy jó volt című könyvéből. A többi azonban jó helyen van nálunk.

Aprócska távolság választ el mind életkort, mind szülőhelyet tekintve az írótól, ezért e sajátos létszeglet megjelenítéséhez – akár szókészletét, akár helyszíneit, életmódját tekintve – a legkisebb képzelőerőre sem volt szükségem. A regionalizmus ellenére természetesen a máshol élőknek sem kell túlerőltetniük fantáziájukat, hogy megérezzék, miféle szelek fújnak a Viharsarokban. Hiszen olyan univerzális tapasztalatok is megjelennek az írásokban, mint a matekkal szenvedés vagy a tinédzser esetlenkedése az udvarlás során.

A novellák természetközelisége először Gerald Durrellt (Családom és egyéb állatfajták) juttatta eszembe, azonban csakhamar kiderült, hogy inkább a Körös körül folynak az események, és egyéb állatságok mellett leginkább a halak jelleme izgatja a tizenéves elbeszélőt. Ennek ellenére a természetbúvár-író felidézése továbbra is indokolt a humoros jellemrajzok miatt. Később Fekete Istvánra és a Tüskevárra gondoltam, ezt a kapcsolatot igazolta a főszereplő egyik tanára, aki Tutajosnak nevezi diákját. A Zsákolás faluszéli környezetében pedig a bakterház is el-elindulni látszik.

A Kiss-novellák anekdotizmusának nyelvezetét, humorát, stílusát tekintve azonban nem téved idegen vizekre az az olvasó sem, akinek nem kezd hevesebben verni a szíve a horgászat hallatán, mivel szó sincs a horgászszubkultúra, később a foci zsargonjáról, még kevésbé a szerző naplójáról, noha megjelenik a szegedi bölcsészkarra ingázó, magyar-történelem szakos egyetemista képe is.

Az író kedveli a hosszabb lélegzetvételű mondatokat, amelyek – ahogy például Dragomán Györgynél is – a szabad asszociáció termékei. A Körös ilyen értelemben az áramló gondolatok, a tudatfolyam szimbóluma is lehet. A szerző regénynek nevezi a novellafüzért, de a kronológia épp az előbbi miatt borul fel, hiszen a főszereplő tudatfolyam-örvényei természetszerűleg elkerülik az időrendet.

Kiss László szövegeiben nyoma sincs az erőltetettségnek, nem terheli az elmondottakat filozofikus vagy más rejtvényekkel, hanem a hétköznapi (és persze hétvégi) élet nem mindennapi meséjét kapjuk. Az írónak nincs szüksége arra, hogy pegazus emelje az egekbe, ahogy Mikszáth Kálmán írta Jósika Miklósról, mivel egy Körös-parti ló is fölviszi őt az Olümposzra, ha az istenek oda szánták. Az oda vezető úton jelen könyve az ötödik mérföldkő. Ahogy a novellákat követő, utószóként is funkcionáló interjúban olvasható, a negyedik a Kis és egyéb világok kritikakötet volt, melyet három prózai műve előzött meg. Márai Krúdy-pastiche-ának hatásáról árulkodik az első, a 2003-as Szindbád nem haza megy, illetve ugyancsak Krúdy a 2008-as Árnyas utcai szép napok ihletője. A szerzőt, mint az interjúban mondja, Krúdy hallucinációs képei nyűgözik le, és Márai pontossága. Valamint hatással van rá a cseh irodalom, azon belül is elsősorban a körmondataival jeleskedő Hrabal, akinek „groteszkje akkor is nagyon kemény drog, ha nem élek vele sűrűn”. A Krúdyéra emlékeztető nosztalgia mellett ugyancsak a cseh mesterrel rokon az is, hogy a könyv fő témája az Árnyas utcai nagyszülői ház, és vele együtt a gyerekkor. Nem mellesleg igazi történészmentalitásra vall a múlt kiemelése a jelen és a jövő formálójaként. Ahogy Csehov fogalmazta meg a Sirályban: „Ó, tiszteletre méltó régi árnyak, akik éjnek évadján e tó fölött lebegtek, bocsássatok ránk olyan álmot, hogy megláthassuk azt, ami kétszázezer év múlva lesz a földön!”

A könyv végén lezárul a múlt, az életet a halál teszi teljessé, a nagymamáé, akinek Udvarában még ott keringenek a gyermekkor hangjai és illatai. Ez az a központi hely, mely a Körös, Gyula és az Árnyas utca szűkülő tere felől otthonná koncentrálódik. Ennél „jobbat álmodni se lehetne”, ez az ideális létforma, melyben a kedvenc foglalatosság és az otthon összefolyik: „elég, ha csak kidugom a botokat a konyhaablakon, és máris mehet a pecázás” abban az álomtóban, mely elnyeli a mások dicsőségével szembeni kudarcot, a hullámvölgyek elsimulnak, megteremtődik a kiegyensúlyozottság. Ez a gondolat kitüntetett szöveghelyen jelenik meg: az első novella (Hely) felütésében, illetve visszatér a képet címével is keretező utolsó írásban (A hely). Utóbbiban a halál lezárta életszakasz meghaladását jelezheti, hogy a narráció megváltozik: egyes szám első helyett harmadik személyben szólal meg.

 A természetes álomtóval kiteljesedett otthon képétől legtávolabb a könyv közepén, a Táborban kerülünk, itt jelenik meg az otthontalanság a mesterséges horgásztóval, amelyből nem élmény kifogni az etetéssel hizlalt halakat.

Kiss ötödik kötetében Krúdy, Karinthy vagy Rimbaud szövegei nem puszta intertextusok, hanem – ahogy az első kapcsán le is írja – szentenciák, melyek befolyásolják a világképet. Az emberre ható, nem pedig az életet helyettesítő olvasásmód és irodalomfelfogás a magyar szakos szerzőről ad képet.

A könyv címe, ahogy a Látogatásban olvashatjuk, egy hajléktalan félig-meddig értelmes motyogásából származik. A motyogás Kertész Imre Kaddisa szerint az Isten híján önmagával beszélő ember hangja. Ha tudná, hogy egy jó könyvnek adott nevet, akkor talán az elbeszélőhöz hasonlóan az ő útitársa is Rimbaud Élménye lenne, a beszéd és a némaság alfája és ómegája: „Semmit nem gondolok s a számon némaság. / De nagy-nagy szerelem borul szivemre tágan, / s a természeten át megyek tovább, tovább.”

Dominka Ede Harald

Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt. Fiatal Írók Szövetsége, 2015.