Hollandok a magyar Alföldön

Képzeljünk el egy lehetséges jövőt, amikor a nyugatról érkező holland migránsok letelepednek az Alföldön, fallal kerítik el magukat, és így próbálnak élni Magyarországon. Hász Róbert Ígéretföld című regényét Dominka Ede Harald mutatja be.

Azt, hogy mi vár minket az Ígéretföldre lépést követően, egy rövid, de annál pusztítóbb háborút jósoló két idézettel készíti elő nekünk a szerző. Az egyik az első világháború után a remény szimbólumának tekintett Pio atyától származik, a másik a kubikosból lett jóstól, Alois Irlmaiertől, akit a második világháború után tartottak médiumnak. Az utóbbi jövendölést az író kettévágja, így keretezi saját szövegét. Ennek első fele ad képet a háborúról, itt szerepel például a regényben többször említett amerikaiak sárga pora, melyet Németország felett szórnak le, elpusztítva a hatalmas orosz hadsereget. A katonai konfliktus ugyanis az orosz–amerikai ellentétre épül, amely a most sem túlzottan baráti viszony ellenére mégis inkább a hidegháborús időszakra emlékeztet a tömegpusztító fegyverek barokkos felpumpálása miatt. A regényben az oroszok válasza sem marad el: a La Manche csatornában csobban utólag is meghatározhatatlan bombájuk. Ez olyan cunamit indít el, mely az előzőleg a tengertől területeket hódító hollandokat kimossa az országukból. Szét is szaladnak a világban, egykettőre asszimilálódnak, egyedül a magyar Alföldön, egy elzárt enklávéban nyílik lehetőségük – hosszabb-rövidebb időre – identitásuk megőrzésére. Ezt nevezik Ígéretföldnek. Aki ebben a regényben nem válik a háború áldozatává, az – legalább külsőre – az ép ember teljes életét élheti, nem úgy, mint Tatyjana Tolsztaja Kssz! című könyvében, ahol a hasonló atomháború után kétszáz évvel testileg is torz embereket látunk.

Hász Róbert írásában feszültség érezhető a vallás és a vallástalanság között. Az ábrázolt totalitárius vagy autoritárius világban – épp ezt a kérdést feszegetik a főszereplők – nemigen lehet helye a vallásnak, ugyanakkor a regény címe Mózes első könyvére utal. Amikor Isten neve szerepel a szövegben, olyan kifejezésekben bukkan fel, amelyektől személye valójában távol áll, például: „istenemre”, „Szűzmáriaédesistenem!”. Ez nem más, mint Nietzsche „Isten halott” gondolata, azaz amikor a vélt helyen valójában nincs jelen a Teremtő. A szerző Pio atya mondandójából egyszerűen kipontozza a vallás szavait, így az eredetileg az ítélet napjáról szóló szöveg átíródik a regény saját képére és hasonlatosságára, vagyis az ábrázolt háború történelmévé. Amíg az ígéretföldet a Biblia elején látjuk, az apokalipszist pedig a végén, addig a regényben mindez fordítva jelenik meg: a közelmúlt eseménye a végítéletszerű háború, melynek következménye lesz az ígéretföld keresése. Az apokalipszis nem új gondolat Hász Róbertnél, már több mint két évtizede is foglalkoztatta: a Kapun kívül antológiában szereplő Johannan című elbeszélésében is írt erről.

A hollandok enklávéja, ígéretföldje a számukra idegen országtól fallal elkülönített terület. De a regényben valójában két ilyen hely is feltűnik: a másik a történet végén kezd felsejleni – ez a mű nóvuma, s talán az egyik legfőbb értéke.

Miért e másik? Mint tudjuk, a falak sorsába belevésődik, hogy előbb-utóbb leomlanak, mert egyes dolgok kizárásával egyidejűleg más dolgok bezárása is együtt jár, s ezzel kívülről és belülről is nyomás alá kerülnek. Sem az enklávén belül, sem azon kívül nem teljes az egyetértés abban, hogy szükséges-e az effajta szeparáció. Ütköznek a személyes és a nemzeti érdekek is. Az egyik férfi főszereplő – az egyetemi tanulmányait forradalmi vérmérséklete miatt félbeszakító Lakatos – feleségül venné Kalie Lamberst, az enklávebeli holland hölgyet. A hely konzervatív nézőpontja miatt végzetesnek látszó csapdába kerül. Ha engedélyezik a nő kiadásával járó házasságot, az precedens értékű téglakihúzó gesztus lenne. A nemleges döntés miatt azonban ugyanúgy borul a fal, mivel az már az utolsó lökés a fallazító akaratnak.

A regény csúcspontja – nem meglepő módon – a leomlott fal helyén apró döccenéssel áthaladó autó leírása, melyben Szalma követi a már távozott Lakatost. A ledöntést előjelezte a regény kezdetén a gyenge minőségű gramofonfelvételen megszólaló, hibás hozzáállásról és annak visszafordíthatatlan következményeiről szóló sanszon, Yves Montand Les feuilles mortes-ja. Ennek magyar címe itt még kifejezőbb: Hulló falevelek,mely a múlt melankóliájával vetíti előre a veszteséget. Bár a jövőben járunk, a háború, illetve a bomba következménye, a Nagy Förgeteg a technológiát illetően visszavetette az emberiséget arra a szintre, amikor a számítógéppel szemben a kézzel írás a biztosabb, kuriózum a mobiltelefon és a kéttenyérnyi tévé nagy kincsnek számít. Ez a redukált disztópia emlékeztet azokra az évszázados jövőábrázolásokra, amelyek nem tudtak kilépni jelenük tárgyi valóságából, és így nem új tárgyakkal, hanem a meglévők új kombinációjával próbálták elképzelni a következő évtizedeket.

A regényben előforduló holland mondatokra nem mindig kapunk magyarázatot. Ennek talán az az oka, hogy az író feltételezi olvasóiról az angol és a német nyelv ismeretét, és úgy vélheti, ezekkel sikerélmény várható a hollanddal próbálkozva. A két főszereplő hivatalból ismeri e nyelvet, nevüket az enkláve határán igazoltatáskor tudjuk meg: „Szalma László összekötő és Lakatos Lajos helyettes összekötő.” Az utóbbi cigány voltában az egyik legjelentősebb szempont az identitásmegőrzés versus asszimiláció kérdése. A cigányság több évszázad múltán már bizonyította, hogy képes megőrizni önállóságát. Még a háború utáni nagy összeomlás sem rázta meg őket annyira, Lakatos szerint azért, mert civilizációjuk nem követte a fejlődés ütemét, ezért nem is esett vissza annyit. Arra azonban nem kapunk választ, hogy mind Lakatos, mind Szalma vegyes házassága, kapcsolata mennyiben fogja befolyásolni identitásukat.

A történet antiutópiaként indul, végül azonban felsejlik az utópia, a pozitív zárlat iránya. Ahogy azt magyarosan elképzeljük: „A kolbászlefolyik a tányérokról” – noha ezt már Irlmaier mondja a regényt záró idézetrészben. Kérdés marad, hogy a mutatkozó második ígéretföld valóban hű lesz-e nevéhez, emelnek-e köré látható vagy láthatatlan falat.

Fontos kapcsolódási pont lehet, hogy holland szerepelővel találkozunk Karel Čapek utópiájában (Harc a szalamandrákkal) is: egy hajóskapitánnyal, aki a művészet és szerelem nyomába szegődik. Egy másik utópisztikus regényben, Marie Lu Legenda című könyvében a hajdani Los Angeles partvidékét önti el a tenger. Végül Lois Lowry Az emlékek őre című műveis megemlítendő, mivel Hász regényében is szerepel egy emlékőr. Ő az a nyolcvan év körüli öregember, akinek a szótlanságával ugyan elnémulni tűnik a múlt, Szalma mégis magával viszi a gondosan ápolt sírok mellől az ígéretföldre – akár a Nem beszélek zöldségeket! Depardieu-film végén. A generációk, a múlt és a jövő kontinuitása csak ezáltal valósulhat meg. Ismerős elemekkel találkozunk tehát azon a földön, ahová Hász Róbert kalauzol minket, ám azokat egyedien formázza meg, és Így kíváncsivá tesz minket saját és Európa jövőre is.

Dominka Ede Harald

Hász Róbert: Ígéretföld. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2015.