Modern elégiák

Oravecz Imre Távozó fa című verseskötete megrázó olvasmány magányról, öregedésről és természetről. Az AEGON-díjjal jutalmazott könyv borzongató közelségbe hozza az olvasóhoz az élettől való búcsúzást. Varga Melinda kritikája.

„Felébredtél, / tél van, öreg vagy és egyedül, / indulsz tüzet rakni, havat söpörni, / nehezen fogod fel, / hogy még élsz, / egy házzal álmodtál, / nem lakott benne senki, / a te házad volt.” – Oravecz Imre Reggel című verse a költő új kötetének, a Távozó fának a borítóján olvasható. A kisbetűs cím és az agyagos, szürke szántóföldre emlékeztető fedőlap után ez a harmadik dolog, amelyen megakad az olvasó tekintete, mielőtt föllapozná a kötetet. A Magvető Kiadó nem véletlenül ajánlja ezzel az idézettel a 2005–2014 között született Oravecz-verseket, a sorok sűrített képét adják annak a világnak, amelyről a könyvben olvashatunk. 

Ez a világ, akárcsak a sokat sejtető borító borongós, nyomasztó, hangulata ahhoz hasonló, amikor becsukódik az ég szeme, sötét felhők állják útját a fénynek, hetekig szakadatlan csurog az eső. Megvallom, a kötetet többször félre kellett tennem, majd újra elővennem; nem könnyű elmélyülni ebben a világban. Példaként elég csak az ajánló vers lecsupaszított, szikár és nyomasztó képeit említenünk, de a Tájékozódás következő sorai is hasonló „sokként” működnek: „ha tudni akarom, / hogy jelen van-e még a Gonosz a világban, / csak embertársaim arcára nézek.”

Az alkotások a nyomasztó hangulat, a nehéz témák ellenére mégis csábítóak. Úgy működnek, mint a kábítószer, amelybe belekóstol az ember, jó esetben nem adagolja túl, aztán újra megkívánja. Az olvasón talán a harmadik nekifutásnál már nem lesz úrrá a félelem, otthonossá, belakhatóvá válik számára ez a sötét tónúsu világ, megbarátkozik a halállal, a lét természetes velejárójának tekinti, elfogadja, hogy a megöregedés  elkerülhetetlen, a szépség, a fiatalság állapot, és nem erény. Az Oravecz-verseknek köszönhetően látni kezdi maga körül a tájat, rácsodálkozik a völgyre, ha madarat hall csivitelni, beüti a Google-ba a madár nevét, elolvassa, mit írnak róla, külön bejáratú madártant kreál magának, de még a kártékony verebeket is más szemmel nézi, a cseresznyefákról pedig bizonyára jó ideig csak Oravecz Imre fog eszébe jutni.

Oravecz költeményei modern kori elégiák. A szemlélődés, az elmélkedés, az élet metafizikája fölötti töprengés, a társas kapcsolatok kudarca, az apa–fiú viszony, a természet és ember, a magyar vidéki élet kietlensége, az öregség, a téli képek, a magány, a keserű egyedüllét lírai feldolgozásai ezek. A szövegekben a költő kívülről figyeli magát. Bár a versekre jellemző a naplószerűség, s ennélfogva a személyesség, meghatározóbb az eltávolódás, a külső perspektívából láttatás szándéka. Úgy figyeljük önmagunkat, mintha nem mi lennénk, mintha egy idegen lakna a testünkben, s ahogy az évek során változik, öregszik, elkopik, mintha nem is velünk történne: „Néha olyan, / mintha én nem én lennék, / hanem valaki más, / egy nehézkes, űzött idegen, / ki a bőrömbe bújt.” (Öregség)

A hat ciklusra – Téli éjszaka, Helyreállítás, Távozó fa, Matyi, Madárnapló, December, morning – tagolt verseskötet első három fejezete a külső és belső táj ellentétére építkezik,  kulcsmotívum a természet mint a szemlélődés kiindulópontja, segítője. A szövegek nagyon plasztikusak, az erős képek lassított filmkockákként peregnek az olvasó előtt. A belső történések ideje irányít mindent. A külvilág, a természeti tér csupán eszköz az öregség, a halál, a családi élet csődje, a magány versnyelvének felépítéséhez. E  témák buktatója általában az érzelgősség, ám a költő ezt szerencsésen elkerüli, szikár, epikus, helyenként inkább a prózavers műfajához közelítő nyelve, egy-egy lelkiállapot helyenként már-már dokumentarista részletezése mégis fájdalmasan hat ránk.

Az első ciklus, a Téli éjszaka nyitóverse, az Alkony létösszegző, metafizikus szöveg, elégikus  hangulattal és filmszerű, erős képekkel. A vers beivódik a retinánkba, a képeket magunk előtt látjuk, ha aludni térünk, nem jön álom a szemünkre, tovább pörög előttünk az Oravecz-féle képanyag. Elképzeljük a házat, a kertet, a völgyet, az azon túl húzódó hegyet, a hegy mögött leáldozó napot, amely nem más, mint az emberi élet alkonyának szimbóluma. Az elégikus hangulat csupasz, kietlen, a száraz, latyakos-havas, szürkés télre emlékeztet, nem véletlenül Téli éjszaka a ciklus címe. A kezdés és a kötetzáró fejezet címe, a December, morning keretbe helyezi a könyvbéli verseket. Az  az érzésünk támadhat, mintha olvasásuk közben csak egy álmatlan éjszaka telt volna el, csupa vívódással, lelki gyötrelemmel.

Az első részben gyakran indul a helyzetkép szemlődéssel. A költő az ablakból figyeli a tájat, közben elmélkedik saját egszisztenciáján, az elmúláson, amely akarata ellenére is bekövetkezik, készülődik, leltároz, összegez, konzekvenciákat von le múltbéli eseményekből, keresi a túlvilággal is a kapcsolatot, rokonairól, édesanyjáról beszél.

A Téli éjszaka ciklus elégikus hangulatú költeményeit a ház, a völgy, az ablak, a tél,  a december: a magány lecsupaszított, eszköztelenített motívumrendszere fűzi össze. Példaként említhető A távlat beszürelmése („Olvadást süt a decemberi nap, / a nyugati ablaknál ülök”) vagy A látvány dicsérete („Szobámnak két abalaka van, / az egyik délre néz, a másik nyugatra, / mindkettőből látom  a völgyet, / mely délkelet-északnyugati irányban húzódik, / a horizontot a völgyön túl két hegylánc zárja le…”). De ezekkel a megoldásokkal, ismétlődő motívumokkal találkozunk a Karácsonyban is, amely a magányra reflektáló versek egyik reprezentatív darabja:

Egyedül töltöm,

csönd van a házban,

megint az ablaknál ülök,

a radiátorhoz nyomva melegítem felpolcolt lábam,

és közben merőn nézek kifelé a hófoltos, üres kertbe,

mely alatt már ott a vendég,

kit nem hívtam,

de bejön majd,

rám töri az ajtót,

és a Kisded szeme láttára kirángat a hóba,

és a fagyos földbe döngöl.

Az első ciklus címadó versében megidéződik József Attila, akitől a költő „kölcsönveszi” a címet. A költeményben amolyan vihar előtti csend honol, amikor arra várunk, valami történjen. Vidéki, kietlen csönd ez, „nem korom, hanem oldottsötét”, az ég pedig „felhőtlen és olvadtfekete”.  Minden hideg és kemény, a molekulák is, csak nem koccannak össze, mint a költőelőd versében. Oravecz szemlélődő elégiáiból ez az oldottfeketeség, kemény és hideg hangulat süt át, ami talán nem is az öregségé, az elmúlásé, hanem inkább a csalódottságé, a magárahagyottság fojtogató némaságáé. József Attila nemcsak a Téli éjszaka erejéig „költözik be” az oraveczi versvilágba, Leltár című versére több helyen is találunk utalást, ilyen például az első ciklus Készülődése.

A második, Helyreállítás című ciklusban a személyesség tere tágul, a szemlélődés más perspektívákat, általánosabb, nem annyira személyes témákat nyit meg. Az öregség, a magány, a tél, az ablakból figyelés megmaradnak ugyan vezérmotívumoknak, de olyan problémákkal gazdagodik a kötet, mint természet és ember viszonya, a magyar vidéki élet kiüresedése, a múltidéző szándék, a gyerekkor felelevenítése vagy a  metafizikus gondolatsorok az emberről és a technikai fejlődésről, civlizációnkról.

Ebben a részben a költői én gyerekkora Szajlájára emlékszik vissza, hétéves önmaga előhívására tesz kísérletet, szülőhelyének pezsgő, élettel teli világát állítaná vissza, feltámasztaná az egykori lakosokat portákkal, istállókkal, állatállománnyal, szőlősökkel, szántókkal, kukoricással, madarakkal, szeméttől megtisztított tisztással.  Tárgyilagosan, pontokba szedve, megszámozva mutatja be a költő ezt az idilli állapotot, törékeny vágyálomként, amelynek visszaállítása lehetetlen.

A magyar vidék versei modern tájleíró líraként is olvashatók,  ahol „tavaszi szabadidő-tevékenység” a gyújtogatás, a gazdag réteken nincs legeltetés, állatállományra nincs szükség, s míg valaha az útszéli fű is értékes volt, most a burján lepi el az egykor legkövérebb füvet adó legelőket is. Karácsonykor a fatolvajok, avagy a modern kori barbárok a harmincéves fáknak sem kegyelmeznek, lefűrészelik a törzsüket, majd otthagyják más préda után nézve. „Dudva, bozót, szemét borítja a földet, az emberek / csak arra használják, hogy járjanak rajta” – olvasható  az Action gratuite-ben. Hasonló gondolatok a Barbárok, Eltűnt széna, Előrehozott szezon című versekben is  megfogalmazódnak. Emlékeztetnek saját szülővárosom, a székely kisvárosok és falvak kiüresedésére, az ottani termőföldek parlagon hagyására, a fenyőerdők irtására.

Az erdő, az álom, a szurdokút, az erdészház, általában a ház, a forrás fontos szimbólumok. A félelem helye című versben a gyerekkort idézi a költő, erdei sétáját, ahol a sötét szurdokút végén egyszercsak meghallja a tehénbőgést, a kutyaugatást, a vödrözést, amelyből sejti, hogy már közel az erdészház, vagyis a biztonságot jelző kiút. De ahogy a gyerekkor, úgy az erdészház is megsemmisül, az idő bedarálja emlékké, és a sötét útnak mintha most már semmi sem vetne véget, nincs, ami feloldja a félelmet. A ház, mint az otthon, a biztonság jelképe gyakran felbukkan a versekben, ahogy az álom és az erdő is.

A vereskönyv második ciklusának meghatározó darabja a Gőg, amely a technikai civilizáció emberét állítja párhuzamba a mindenkori emberrel:

„pedig az ember már évezredek óta készen van,

ma olyan, mint volt tegnap,

holnap olyan lesz, mint volt tegnapelőtt,

csak az eszközei, a szerszámai változnak,

milyen igazságtalan, buta és méltatlan ez a magatartás.”

Fontos darabjai a kötetnek a költő édesanyjára, rokonaira, felmenőire, barátaira, (Halottaim, Anyám, Szekurális bizonyíték) és a költő-művészelődökre (Weöres Sándor) utaló darabjai.

A Fordított halotti beszédben a költő már a jövő perspektívájából szólal meg, innen állapítja meg, hogy amikor meglátogatja két fia a sírjánál, kicsit olyan lesz, mintha mindig köztük volna. Ezek a költemények előkészítik az Összegzést, melyben a költő leltározó szándékkal, tárgyilagos nyelvezettel sorolja föl életének legfontosabb állomásait, az érzelmi kötelékeket, az anyát, kis- és nagyfiát, az amerikai és a kanadai éveket, a hűtlen szerelmeket, a gyerekkort, a természetet, az alkonyi ég tanulmányozását, a hű társakat, a kutyákat, párhuzamba állítva  a hűtlen asszonyokkal.

Ha idáig eljutott az olvasó, okvetlenül tartson egy kis szünetet, ugyanis a könyv következő ciklusa, a Távozó fa olyan szikársággal beszél az öregségről, a test átalakulásáról, hogy még egy huszonéves is megborzong tőle (Az öregség érkezése, Az öregség hajnala, Tél, Újdonságok). Nem kell öregnek lennünk ahhoz, hogy ezek a versek megérintsenek, mulandóságunk, törékenységünk napról napra vészjóslóan jelzi, egyszer ránk is ez vár, ez az élet rendje, ez alól nincs kibúvó, legfeljebb, ha az Isten kegyes hozzánk, olyan halált ad nekünk, amely hirtelen jön, és nem lesz fájdalmas (A kérés részletezése).

A test részletekben öregszik, ahová az értelem, a lélek nem sietne, oda a hideg ujjak, nehezen mozgó végtagok már igyekeznek. Késleltethetjük, elodázhatjuk a folyamatot vitaminokkal, gyógyszerekkel, de nem állíthatjuk meg.

Az előző ciklus leltára után a halálmódozatokon való elégikus töprengések laknak be egyes verseket, mint a Változatokat vagy az Esélyt. A tömény, sötét csokorban kap helyet a címadó darab, a Távozó fa is, amely párhuzamot von az elmúlás és a költő által ültetett cseresznyefa között. Annak árnyékában megtörtént az élet, amely virágzott, gyümölcsöt adott, majd egyszercsak „aggkori elmezavar” lépett fel nála, ledobta az összes levelét nyárnak idején, pusztulásnak indult. Életjelet csak egy véletlenül ott maradt vadhajtás mutat rajta. Készülődik távozni, akárcsak a költő: „még nem hagyott el egészen, / de faidővel mérve már csak percei lehetnek hátra”.

A következő ciklus, a Matyi a kötet legkegyetlenebb, leghúsbavágóbb verseit tartalmazza, megkockáztatom, hogy ezek fájdalmasabbak a halál- és öregségverseknél is. A lírai alany hatéves kisfiáról ír, akinek világrajöttekor attól rettegett, hogy a gyermek túl fiatal lesz, amikor apja távozik az élők sorából. Matyi a szülők válása miatt már életében elveszítette az édesapját. A családi élet zátonyra futása a gyereke elveszítésével járt, és már csak a láthatási napokon való kellemes élmények adnak okot némi életkedvre, reményre a költőnek.

A Tél előtt alábbi sorai a kötet legfelkavaróbb képeit tartalmazzák: „a feltétlen gyermeki szeretet ideje tizenkét év, / kisfiam öt év múlva tizenkettő, / utána mégsem volna jó élni”. Az ilyen és ehhez hasonló versek „felmentik” a picit giccsbe hajló, Csillag című egysorost is: „Szeretete csillag magányom éjszakájában”.

A következő ciklus, a Madárnapló naplószerű leírásokat tartalmaz a költő egyik szenvedélyéről, a madarakról. Cinkék, feketerigók, fácánok, pintyek, zöldikék, süvöltők, barátposzáták népesítik be ezeket a verseket, de a táj és a vidék kiüresedése, az emberi kegyetlenség nyomai itt is megjelennek (Sikeres nap, Drót). Ha nem is vidámak, az előzőeknél mindenképpen derűsebbek, életszagúbbak ezek a költemények.

A zárófejezet, a December, morning a költő angol nyelvű verseit tartalmaza, egyfajta folytonosságot teremtve korábbi könyveivel, amelyekben ugyancsak szerepeltek ilyen alkotások. Oravecz kommentárjából kiderül, az itt található gondolatok, képek angolul születtek meg, előzményük az angol nyelvű társalgás nagyfiával, és persze a külföldön eltöltött évek. „Hogy nagy merészség, netán vakmerőség idegen nyelven írni? Lehet. De nem kell hozzá nagyobb bátorság, mint ahhoz, hogy az anyanyelvünkön írjunk, sőt, hogy egyáltalán írjunk” – fogalmaz a költő.

Nemcsak az angol nyelvű, hanem a halált és az öregedést feldolgozó versek megírásához is nagy bátorság kellett, amit a fiatal kritikus legfeljebb megcsodálhat, átérezni koránál fogva kevésbé tudja. „A költők öregkori munkásságát / fiatal kritikusok értékelik, / ez természetes, / az embernek öregen is van véleménye, / csak nem hangoztatja,  / de honnan tudják, / milyen öregnek lenni.” (Irodalom) – egy ilyen vers után érezhető igazán, milyen nehéz dolga van a fiatal olvasónak és a jelen recenzensnek is, aki egyértelműen a kortárs magyar irodalom kiemelkedő, fontos darabjának tartja a Távozó fát.

Varga Melinda

Oravecz Imre: Távozó fa. Magvető, 2015.