Láthatóvá tenni a láthatót

„Ahogy a kötetbéli író helyzete a felolvasás folyamán egyre kényelmetlenebb lesz a hallgatóság fokozódó ellenszenve miatt, úgy gyorsul fel a kezdeti lassúcska történetmesélés, hogy aztán szinte száguldjon, míg végül egy csattanással eléri csúcspontját.” – Muth Ágota Gizella kritikája Leena Krohn A tévedés című regényéről.

Leena Krohn finn írónő legújabb kötete, A tévedés egy novellasor, melynek keretét a főhős utazása adja. A csupán E. kezdőbetűvel jelölt írót ugyan jól ismerik, de nem tartozik a közkedvelt szerzők közé. A kerettörténetben író-olvasó találkozóra indul egy távolabbi városba. A könyvtári felolvasáson E. új kötetének novellái és más műveinek részletei szerepelnek. A címbeli tévedés egyfajta kulcsszó is lehetne a történethez: bár a szövegben csak a végén mondja ki az író, de szinte mindenütt jelenvalónak érezzük. Tévedés, amikor E. útközben autója előtt egy kamion pótkocsijának árnyékát valóságos útakadálynak látja, és megpróbál kitérni, majdnem balesetet okozva. Ez a közjáték egész további napját és hangulatát meghatározza. Már megérkezésekor két kellemetlen meglepetés éri: a könyvtárosnő szenvtelen és közömbös viselkedése, majd a helyi újság riporternőjének tolakodó és ostoba kérdései. A riporter nem a műveire kíváncsi, hanem egy obszcén verseskötetről és egy hasonló performanszról kéri a véleményét művészetfilozófia ürügyén, mintegy tíz percet szánva az egész interjúra. E. tévedett, amikor azt hitte, hogy ő és művei fontosak. Nincs ideje kifejteni, hogy szerinte „a művészet feladata az, hogy a láthatót tegye láthatóvá”.

Hősünk saját magában sem biztos, talán az is tévedés, hogy író lett, ezen tűnődik vezetés közben. A művei nem sikeresek, nehezen befogadhatók és értelmezhetők, a hétköznapinak induló történetek átsiklanak egy másik dimenzióba, a képzelet és a valóság határán mozognak. Az általa felolvasott novellák és regényrészletek nem arról szólnak, ami van, hanem arról, ami lehetne, megtörténhetne, és csaknem minden novella vége nyitott marad, az olvasóra bízva a befejezést.

Felolvasás közben E.-t sorozatos csalódások érik, mert a hallgatóság nem érti, és úgy tűnik, nem is akarja érteni a műveit. A jelenlévők érdeklődése csekély és felszínes, úgy viselkednek, akár egy összetoborzott közönség. Ám az író sem akarja tudomásul venni, hogy az embereket csak a saját problémáik érdeklik, műveiből ezekre keresnek megoldást, és irritálja őket, hogy nem kapnak. Azt gondolják, hogy az író eltitkolja előlük a történetek végét, vagy maga sem tudja. E. szerint  ahány olvasó, annyiféle befejezés lehetséges. Ez a válasz persze felingerli a hallgatóságot. Minden történet után buta vagy oda nem illő kérdéseket tesznek fel, megtörtént eseteknek vélik a novellákat, és befejezést követelnek. Provokálják, megszégyenítik, egy férfi „gyatra kis tákolmánynak” nevezi az egyik regényét, és folyton kötekedik vele, azt is megkérdőjelezi, hogy jó pályát választott. A kínos helyzeteket a könyvtárosnő oldja fel, aki gyorsan átvezeti a következő novellához. Az író nem tud és nem is akar leszállni az átlagos közönség szintjére, így a helyzet egyre jobban elmérgesedik, végül megalázó kudarcba fullad, amikor senki nem dedikáltat vele, és egy régi haragosa vécépapírra kér tőle aláírást. Ez az utolsó döfés, az író kesztyűt, kalapot a ruhatárban felejtve menekül a helyszínről. Csak el innen, ez jár a fejében, és hazafelé száguld kocsijával az éjszakában, azonban már nem érkezik meg, mert az utat most valóban egy kamion zárja el. „Bizony, minden csak tévedés” – gondolja a csattanáskor, amikor második tévedése az úton tragédiába fordul.

A kötet felolvasásra szánt tíz története közül egy sem vidám, mindegyik megfejtésre váró titkot rejt, komor hangulatú és baljós véget sejtet. A kerettörténet első részében az író összegyűrt papírt talál a könyvtárban, melybe beleolvas, és megragadja egy mondat: „Éjszaka sötét tollakat lehet találni az erdőn. A tollat elhullajtó madarat viszont még nem látta senki. Ha a sötét tollat elővesszük egy világos szobában, a szoba egy pillanat alatt elsötétedik…” Különösképpen a fordítottja történik, amikor felolvasás közben egy pillanatra kialszik a villany, és néhány mobiltelefon felvillan a teremben. Sötétség és világosság ellentéte visszatér a novellákban, például az Üldözők és üldözöttek történetben, melyben a kisváros kávéházában behúzva tartják a függönyöket, hogy ne lássanak be az utcáról. Az árnyék és a fény küzd egymással a Fény képei című részletben is, melyben Beeda fényképész végül csak árnyékokat fotóz, mert nem tudja eltalálni a műterembe érkező megrendelők jó pillanatait, hiába oktatja a főnöke. Fényképezőgépe csak az „igazságot” örökíti meg, vagyis „látja” az önteltséget, sivárságot, lelki gonoszságot, és ezt az emberek nem veszik jó néven. Végül híres árnyképfotós lesz, hiszen „aki árnyékokat fényképez, nem bánthat meg senkit”. A  Fény a vendégszobában című részletben különös fénykör tűnik fel éjszaka az ágyon, mely fél év múlva fényes nappal ragyog az égen, és mindenki megcsodálhatja. Leena Krohn szereti az ellentéteket, megmutatja a dolgok színét és fonákját: az első említett novellában az üldözőből üldözött lesz, a másodikban a fényképekből árnyképek, a harmadikban a szobában világító kis fénykör később csodás égi jelenségként tér vissza. Ez utóbbi az egyetlen optimista kicsengésű történet. A Käyrä, a retroterapeuta című történetben az emberi hiszékenységet kihasználó, gátlástalan kalandor jelenik meg, aki más emlékeiből él. „Tataroztasd a múltad, ezzel megjavítod a jelent!” – mondja a retroterapeuta egy asszonynak, hiszen mindenkinek vannak szörnyű emlékei, amit szépre lehet változtatni. Ennél a részletnél az egyik hallgató emlékezteti az írót arra a kellemetlen eseményre, hogy ifjúkorában ellopott egy könyvet a városi könyvesboltból. Erre ő úgy gondolt vissza, hogy szórakozottan kisétált vele, nem tudatosan lopta el. Tehát a saját rossz emléke is megszépült az idők folyamán. A hallgatóság valóságosnak fogja fel a történeteket, például A halhatatlan című regényrészlet a fizikai megsemmisülés utáni létezésről szól, arról az igényről, hogy az ember mindenképpen biztosítani szeretné emlékének fennmaradását valamilyen formában. Ezután valaki megkérdezi, hogyan iratkozhatna be a felolvasáskor említett Digitális Halhatatlanság Intézetébe. A magányt és a harmóniára törekvést jeleníti meg A kertek csendjében című részlet, melyben egy nő fiatal korától miniatűr kerteket épít, és ez a hobbija később szenvedéllyé, sőt életcéllá válik. Elbújik saját kis világába a valóság elől, egész lakását elborítják az apró kertkompozíciók. „Ami kicsi, az szép” – ez a meggyőződése. A Vörös kapu rejtélyes Amandája örökre eltűnik a barátja szeme elől, amikor bemegy egy antikváriushoz, hogy megvegye a régi japán képet, ami megtetszett neki a kirakatban. A barátja nem tud belenyugodni, végül egy év múltán meglátja a képet egy műkereskedőnél, és megveszi. Arra gondol, hogy Amanda átlépett a kép vörös kapuján, hogy új életet kezdjen valahol. Álom és valóság ellentéte jelenik meg az Angiina néni című novellában, melyben Simo a tömegben felismer egy rémálmában látott gonosz arcot, akiről kiderül, hogy valójában egyik volt iskolatársa kedves nagymamája.

Rejtélyes történetek ezek, bővelkednek feszült helyzetekben, és Leena Krohn krimiszerűen fokozza az izgalmat. Az E. által felolvasott részletek nem kapcsolódnak egymáshoz, általános jellemzőjük a sejtelmesség, misztikusság, a „játék a valósággal”, a mi lenne, ha…? A középpontban mindig az ember áll a maga folytonos átalakulásában, változásában, célt és értelmet kereső mivoltában. Ezek a szereplők kiábrándultak a valóságból, és végül álcélokban, pótcselekvésekben próbálnak kiteljesedni: apró kertek építése, a betegség felnagyítása, emlékek digitalizálása, a múlt megszépítése, vagy egyszerűen csak átadják magukat az önsajnálatnak. Egyéni sorsokat látunk közösség, közös célok nélkül. Visszatérő motívum a futás: ám ez sem egy cél érdekében, hanem mindenki a sajátjáért fut; a félelem: haláltól, betegségtől, üldöztetéstől; különböző tévképzetek és horrorisztikus álmok. Az autokratikus elbeszélés eleinte lassú mederben csordogál, majd egyre izgalmasabbá válik, amint a történetek követik egymást. Ahogy a kötetbéli író helyzete a felolvasás folyamán egyre kényelmetlenebb lesz a hallgatóság fokozódó ellenszenve miatt, úgy gyorsul fel a kezdeti lassúcska történetmesélés, hogy aztán szinte száguldjon, míg végül egy csattanással eléri csúcspontját. A felolvasó író maga is történetté válik. Nincs katarzis. Valószínűleg nem is ez volt a cél. De vajon mi a céljuk ezeknek a hihetetlen és megrázó történeteknek? A felrázás, a felébresztés a beteg lelkek megmutatása által? Az, hogy a viszonylagos jólétben csordogáló élet hirtelen másképp is alakulhat?

A realisztikus kerettörténetbe foglalt fiktív novellafüzér nem tanmese és nem prédikáció. Hősei allegorikus figurák, akik napjaink egy-egy jelenségét, problémáját hordozzák: betegek, magányosak, szomorúak, gyötrődők. Egyéni sorstragédiák, félresiklott, kiábrándult, magukba zárkózott emberek. Leena Krohn stílusa tárgyilagos, nyelve egyszerű, dísztelen, mondatai szinte pattognak. Mintha a hűvös Észak leheletét éreznénk a lapokon, beleborzongunk, de olvassuk tovább. A fiktív élettörténetek a valóságból indulnak, majd átbillennek egy abszurd világba. Minden olvasónak megvan a joga, hogy kedve szerint fejezze be őket. Nem kellemes és megnyugtató, hanem felzaklató olvasmányok ezek. A finn írónő könyve felkiáltójel, mellette egy kérdőjellel, amely mai világunknak szól.

Muth Ágota Gizella

Leena Krohn: A tévedés. Fordította Jávorszky Béla. Széphalom Könyvműhely, 2017