Jelige: Szerencsemalac – Félig kész szerencsemalacok

Óévbúcsúztató bringázás. Petra biciklikosarán karácsonyfadíszek lógtak, benne egy üveg pezsgő két pohárral. A küllőn színes égőfüzérek világítottak. A macskakövek csúsztak, a bicikli többször kifarolt. A város csendes volt és fehér. Rengeteg hó leesett. Narancssárga figyelmeztetést adtak ki. Újabb erős havazás várható. Nagymama a fejét csóválta, amikor a lány vastag harisnyát húzott, miniszoknyát vett és kölcsönkérte a fűzős bokacsizmáját, meg a háború előtti harang kalapját. A lány a kalapot féloldalt az arcába húzta, igyekezett a sűrű fürtjeit begyűrni a posztó alá.

­– Biztos, megtartják? Ilyen időben?

– Ne izgulj, Mami! Az utakat takarítják.

– Dértől érik a vackor, dünnyögte az asszony, de Petra ezt már nem hallotta. Nem tudta, megkérdezni, mit is akart mondani a nagymama. Becsapódott a lány mögött az ajtó.

A bringások a főtéren gyülekeztek a híres szülött szobránál. A toronyóra tízet ütött. A bringavezér néhány szóban összegezte a szülött érdemeit, jelt adott, a menet elindult. A templom mellett bekanyarodtak. Az idegenvezető nem állt meg, templomokkal nem foglalkozott, kizárólag a város hírességei érdekelték. Petrának kedve lett volna beugrani, megnézni Köpenyeges Máriát. Szerette, ahogy az oltárképről ránéz. Köpenyegem az én irgalmasságom, hallotta a rég elfelejtett szavakat, meg azt is, férfiak szerelméért nem imádkozunk. Igyekezett betartani, na, de most ez kivétel, tényleg irgalmas lehetne. Mihamarabb megadhatná a felejtést vagy visszavezethetné hozzá. Megint újrakezdhetnék. Jól tudja, nem szabad. Az álmatlanságnak, a félreértéseknek sohasem lesz vége, és még éveken át cipelheti magában a férfit. Az erőlködés felemészti energiáit, szétveri gondolatait. Köpenyeges, kérlek, segíts a felejtésben, és tovább tekert a síkos keramit kockákon. Előtte két tini az esti lehetőségeket mérlegelte.

– Na, Péter nem! Már most pocakosodik. Sanyának barátnője van.

– Igen, ez egy időre mellékvágányra terelte. Laca? Olyan laza, vagány, macsós.  Bírom a beszólásait.

– Sokat iszik. Olyankor vállalhatatlan.

Harangoztak. A vezető lefékezett és mesélt. Ez a hely az egyetlen az országban, sőt Európában, ahol tizenegykor. Petra már nyitotta volna a száját, ez helyi mese. A valóság az, de nem szólt. Ő maga is vezetett külföldieket, szívesen talált ki legendákat. Élvezte, hogy elhiszik. Az útszéli kőkereszteket kedvelte leginkább. Véres történeteket gyártott hozzájuk, a turisták elégedettségét vizsgáló kérdőíveken plusz pontokat is kapott tájékozottságáért. A várkörön megálltak Lóránt Lipovits Gyula szülőházánál. A Bayern München edzője volt, a város büszkesége. Nem utolsósorban Petra nagyapjának kedvence. Mérkőzés közben érte a halál. Elhaladtak a tizenhármas szám előtt. Csekonics József emléktáblájánál fékeztek le. A kelleténél hosszabb, méltató megemlékezés következett a tábornokról, aki vágómarhával látta el a napóleoni háborúk alatt az egész magyar hadsereget, és a gyorsan meggazdagodó mágnás családról.

Petra a bringás csapatot nézegette, főleg lányok, meg összeszokott párok. Egyre biztosabbnak látszott, Mamival szilveszterezik, gin-tonikot szürcsölgetnek és hallgatja az évek alatt megszépült történeteket. Pedig ő szeretkezni akart, pezsgőtől kábultan, felelőtlenül, mint tavaly. Felsóhajtott, drága Köpenyeges, kérlek, esetleg egy Csekonics leszármazottat, légy szíves!

A tematikus túra végén előkerültek a biciklitáskákból a buli pezsgős poharak, meg egy üveg pezsgő. Koccintottak. Többen reménykedve néztek a bontatlan üvegre Petra kosarában. Nem ajánlotta fel. Inkább hazaviszi. Otthon Mamival megbontja. A főtéren kerekezett át, amikor a bicikli kifarolt a jeges csatornafedélen. A pezsgő nagyot szólt a kockaköveken, az üveggömbök apró szilánkokra törtek. A téren ácsorgó bringatársak mind őt nézték.

– Mit gondolsz, felnyalja, vihogtak a tinik, és az ellenkező irányba indultak.

A bringavezér szedte össze a lányt a színes üvegtörmelék mellől. Térdén a harisnya cafatokban, a szája is feldagadt. A fiú felajánlotta, rendbe szedheti magát náluk. A műemléképület a főtér közelében állt. A boltív alatt bevitte mind a két biciklit a hátsóudvarba. A karját nyújtotta Petrának. A lány rátámaszkodott, bicegett, talán jobban is a kelleténél. Így másztak fel az emeletre az elkopott lépcsőkön. Petra a  jégen szétfolyt pezsgőre gondolt. Remélte van a fiúnak behűtve. A bejárati ajtó tölgyfának látszott, rajta aranyozott névtábla: Csekonics.  A kulcscsörgésre barna lány lépett ki a konyhából. Lisztes volt a keze meg a köténye a domborodó pocakján.  Petra belesett a nyitott ajtón át, a gyúródeszkán félig kész szerencsemalacok sorakoztak. Végignézett Petrán, intett, kövesse a fürdőszobába. A lakás téli  félhomályában megállt egy pillanatra, mint aki elfelejtett valamit, megfordult, kezet nyújtott:

– Csekonics Zsófia.

– A testvéred? ¾ Intett Petra a fiú felé. ­ A lány felnevetett.

– Nem, a fiam édesapja és megsimogatta lisztes pocakját.

Petra gyorsan rendbe hozta magát, kötszert is kapott, távozni készült, amikor a fiú megérintette a könyökét.

– Sajnálom. Ha esetleg többet szeretnél megtudni a város nagyjairól, és névjegyét Petra tenyerébe csúsztatta. A lány zavartan gyűrte a kabátzsebébe.

Estére belázasodott. Mami szerint a láz nem betegség, csak tünet, jótékony hatású, és az ágy mellé letette a lavórnyi ecetes vizet. A fanyar szag betöltötte a teret. Petra a párnája alól előkaparta a telefonját meg a gyűrött névjegyet. Beütötte a számot. Kicsöngött. Géphang válaszolt. A hívott szám nem kapcsolható. Próbálja meg később. Petra ujjai elernyedtek, a telefon kicsúszott a kezéből. Hallotta a halk csobbanást. Nem nyúlt utána. A fekete műanyag lassan merült el az ecetes lében.