Jelige: Áfonya – Egy délután alatt
Jánosi Imre, élt 82 évet. Ráncos kezével végigsimította a fakeresztet és belesóhajtott a csendbe. Senki sem viszonozta, csak a közeli gesztenyebarna dombok bámultak vissza rá, közömbös mozdulatlansággal. Igazított egyet a kendőjén és dolga végeztével, kezében a kiskapával megindult hazafelé. Nem volt sietős. Apró madártermete még csak nyomot sem hagyott a sáros úton. A patak mentén lerövidítette az utat, s a szérűn átvágva egy-kettőre már a kiskaput nyitogatta. A dülöngélő kerítéslécek mellett az öreg szilvafa tönkje várta csak, megpihentette rajta kezét. Emlékezett arra a tavaszi napra, mikor együtt ásták még körbe, s minden erejükkel nekifeszülve, izzadó tenyérrel döntögették, próbálták kiemelni a földből. Az ura körbecsapdosta fejszéjével a gyökereit, így már engedett, hullott a rög, ők a fával együtt nyögtek, s barázdált arcukat maszatossá festette az izzadságba tapadó por. De addig rángatták derekasan, míg ki nem szedték. Elégedetten nevettek fel, ő kezeit kötényébe törölgetve indult is felmelegíteni a paprikáskrumplit, ennél jobban mikor esne. Hanem az ura egyszeriben meglátta a szemében átsuhanó bánat-madarat – mert hogy több fészket azon a jámbor fán feketerigó már nem rak –, s kedves szóval megígérte, mire leesik a hó, egy virágtartót farag neki abból. A karácsonyi kaktuszának. Amit az udvar közepére kiállíthat majd, s a becses virágot egy szép cserépben ráültetheti a rönk tetejére. Majd télire meglesz, mondta, most sok a tennivaló. Bizony neki oly sok már nem akadt, két hétre rá el is temették, a gutaütés végzett vele, akárcsak a Konkoly Gézával innen a harmadik házban, a múlt évben.
Bözsi néni vékonyka ujjaival eltolta a kis reteszt, a postaládában kotorászott. Már megint dobtak be valami reklámújságot, no jó lesz az majd begyújtósnak. A többi mellé tette a fonott kosárba, a gang végébe. A portára érve jutott eszébe – a régi disznóólak melletti farakásra tévedt tekintete –, szólni kellene újra a Ferkónak, át a szomszédba, segítsen már találni valakit a faluban, aki összevágná neki a tűzifát. Nem boldogul ő ezzel egyedül. Igaz, a múltkorjában már ígérte, keres majd valakit, de hát a fiatalok mindig tele dologgal. Majd átmegy újra, ha megjött a műszakból. Bezzeg Imrus, jaj az Imrus, ilyenkorra már rég hadirendbe állította a fahasábokat. A konyha mellett, a kinti kamrában külön rendbe sorakoztak a legvastagabb rönkök – mind gyönyörűen, átellenesen összerakva –, mellette a közepesek, amikkel már ő is megbirkózott, a sarokban a tejesláda mellett meg a begyújtós a kisfejszéjével és a hasogató tönkkel. Már nem is emlékszik, honnan került oda, vannak tárgyak, amik mintha az idők kezdetétől mellettünk lennének.
Reggelente, amikor felkelt, megmelegítette a kis piros edényben a tejet és abba mártogatta a kenyérhéjat. Ők ezt szokták, így szoktak együtt reggelizni. Talán ez volt az egyik legnehezebb dolog, hozzászokni, hogy most már egyedül tunkol és egyedül gyűjtögeti aszott kis ujjaival a morzsákat a viaszkosvászon terítőről. Miután elmosogatta bögréjét a vájlingban, nekicihelődött, nekiállt aznap, hogy összegyűjtse a kertben az érett körtét. Hajladozott a földön az őszi aranyban, a lédús gyümölcsöket, a legszebbeket sorjában fonott kosarába rakta. Már amennyit még bírt az ereje. Mosolygós délután indult neki, az útmenti lombok bronzkoszorúja rozsdasárga pettyeivel és lángnarancs ékköveivel az élet derűjéről győzködték, még ha nehéz, még akkor is, biztatva őt töretlenül. A falu túlsó végén laktak Katóék, a szomszédból hamarjában átszaladt a három kisunoka, volt is öröm a zengő-bongó gyümölcsök láttán. Hüledeztek, hogy ekkorára nőttek, aztán ettek egy kis meleg almás pitét – a teteje porcukorral szórt –, bizony jól elmaradt, ugyan ki gondolta volna.
Szinte már szürkéllett mire hazaért. Az őszi esték oka ez, nem a övé, azok az egyre hosszabbak, hisz’ nem járt még annyira későre. Tomika, a szomszéd Ferkó fia fogadta őt az udvarában, széles mosollyal.
– Ezt nézze Jánosi néni! – a meglett kamasz fiú kikapta kezéből az üres kosarat, s szélesen gesztikulálva öles léptekkel vezette a tornácon át a kamráig. – Nézzen csak be! – ismételte. Markos kezével a kupacra mutatott.
– Egy délután alatt!
A néni hálásan hordozta végig rajta sokat megélt tekintetét.
– Mindet összevágtam! – mondta egyszuszra. – Még a kerítés mellett azt a nagy görcsös fatuskót, még azt is felaprítottam Bözsi néni!
– Még azt is, fiam? – Ekkor riadtan odapillantott, s ahogy nézte a helyét, csak az üresség meredt vissza rá. Az avaros föld még nedves volt a nyoma alatt.
– Még azt is! – Tomika hangjában büszkeség bujkált. – Ne féljen Bözsi néni, ne féljen semmit, mi figyelünk ám majd magára!
