Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Fatima – Határ

Nem találják a szavakat. Fatima gyomra még mindig feszül, de most már nem az idegeskedés, hanem az öröm húzza össze olykor-olykor az izmokat. Lassan bukik le a kora nyári, simogató nap, a pályán haladó autóban még lehajtva a napellenzők. Zoli már a harmadik kávét borítja magába, hogy a pilledése ellenére a vezetésre tudjon koncentrálni, hiszen a városi, bulikból hazaérő pacsirtákkal keltek, hogy időben odaérjenek a versenyre. Nagyvárad azért nem esik túl közel a fővároshoz, és még Pétert – a lány témavezetőjét - is fel kellett venni. De elégedetten nyugtázták, hogy megérte ez a sok hercehurca. Bezsebelve a helyezést, vibráló örömmel indultak haza. Még Péter sem hitte, hogy sikerül, ennek hangot is adott, mondván, hogy egy különdíjban reménykedett – talán a téma szokatlansága miatt. Bőbeszédű akadémikus révén nem győzte hajnal óta szórakoztatni a kicsiny csapatot. Zoli már néha azért kortyolta a feketét, hogy bírja agykapacitással a tanár eszmefuttatásait – néha összemosolygott barátnőjével, amikor Péter újabb és újabb téma taglalásába kezdett. De nem szóltak semmit, jó volt hallgatni a lelkesedést. Fatima olykor kikapcsolt és igyekezett megemészteni a történteket. A lány kérésére még senkinek nem mondták el a jó hírt, hogy a Pestre tartó három órában egyedül az ő hármuk öröme legyen.

A tanár a határhoz érve ismét témát talál. Megállapítja, hogy Románia unióhoz való csatlakozása óta az ellenőrzés egy korábban elképzelhetetlenül gördülékeny folyamattá alakult. Majd érdeklődik, hogy a fiataloknak is van-e ún. határfrász a gyomrában ilyenkor. Hiába, ő még a kommunizmus idején „szocializálódván” átmenekített pár örökséget a rendszerváltás utánra is, mert a nagy változások ellenére is vannak, amiket képtelenek vagyunk otthagyni. És ha csak egy könyvet is kihozol az égő épületből, tulajdonképpen mindent kihoztál. Először talán egyedül a füstöt érzed rajta, de miután ózonnal megtisztítod, már a szép emlékeket idézi fel, az ottani illatokat, szokásokat, és lassan a nappaliban fogyasztott reggeli kávé emléke elfeledteti a füst kesernyés ízét. Igaz, hogy sok minden átrendeződött ’89 október 23-án, de 22-én este nem járt körbe senki a koponyákban frissíteni a rendszert és így mindenkinél a régiben futott az új. Péter határfrásszal lépett országot uniós területen. És talán mindenki tapasztalta, hogy vannak dolgok, amelyeket nem is akarunk menekíteni, csak olyanok, mint a tűzvész esetén sebtében felkapott kabát belső zsebében szolidan, szótlanul meglapuló toll – ami csak arra vár, hogy tavasszal a szekrénybe kerülve elkezdje finoman engedni a tintát.

Péter cifra történetei közepette sorra kerülnek a határon.

– Jó napot kívánok! – az okmányokat kérném. Jelent meg egyenruhában az átlagos magyar férfi. Középmagas normál kötésű, tömegarcú. Az a fajta, akiről el tudod képzelni, hogy tőle kérsz tarját a hentespultban, vagy jelentkezel az óráján, esetleg hallgatod a felszólalását az országházban, vagy kéred, hogy bútorszállítóként igyekezzen ne megkarcolni az antik darabokat.

– Szép napot! – tessék parancsolni, nyújtotta Zoli a sebtében előkapott papírokat.

– Merre voltak? – kérdezte, érdeklődést színlelve a férfi.

– Nagyváradon, a tudományos diákköri konferencián. – vágta rá lelkesen a hátsó ülésről előre hajolva, talán már-már túlbuzgón Péter.

– És jól sikerült?

– A hölgyé az érdem, elhozott egy helyezést.

– Engedje meg, hogy gratuláljak, kedves… Fatima. – olvassa fel a nevet kicsit vontatottan a határőr.

– Köszönöm, igazán kedves! – mosolyog a lány, megfáradtan.

– Milyen név ez, ha szabad kérdezni?

– Arab eredetű. Tetszik tudni, az édesapám szír származású.

– Így már értem – mondja, miközben bizonytalan arckifejezéssel méri végig a lányt, akiről senki meg nem mondaná első pillantásra, hogy arab vér csörgedezik az ereiben. Majd kér egy csomagtér nyitást. Zoli pattan, hátra kíséri, ő körültekint, majd az irodába lépve eltűnik a papírokkal.

A várakozás perceiben Péter, talán a saját feszültségét oldani igyekezve belekezd egy vicces egyetemi történetbe, valamit arról, hogy mennyire szerettek volna annakidején az internátusba kandallót, de… Még bele se melegedik igazán, amire visszaér az ember az iratokkal, megáll a leengedett ablakon behajolva, a lányra néz és torkának szegezi a kérdést: Na figyelj, akkor neked vannak kint rokonaid, ugye?

– Igen, akadnak.

– Akkor te talán meg tudod mondani, hogy miért akarnak azok ide jönni.

A lány teljesen lefagy, ez aznap a negyedik féle gyomorgörcse, de talán ez a legmegfoghatatlanabb. Mert a témája bemutatása előtt tudta, hogy a maximalizmusából következő nagyobb vizsgadrukk teszi, az eredményhirdetés előtt szintén természetesek a pillangók a gyomorban, a helyezés feletti öröm feldolgozása is érthető, de ezek most másfajta, azok a Blahán előkerülő pillangók a gyomorban, és nem érti.

Péter érzékelve a feszültséget közbeszól: Tudja, Szíriában volt egy nagy aszály, ami megborította a gazdasági folyamatokat és. Ekkor felvont szemöldökkel Péterre nézett, félbeszakítva: Valóban? Érdekes… Akkor további jó utat.

– Viszontlátásra!

Beszélő csend állt be az autóban. Zoli csak az utat figyelte, másik kezét Fatima térdére téve. Péter értetlenül, az érzelmeibe süppedve dőlt hátra az ülésben, elképzelhető, hogy az úton először. És csodálkozott, hogy a lány semmit nem reagál. Mert az őszinte ember ordít és toporzékol, – legalábbis a költő szerint – ha igazságtalanságot érez a levegőben, de Fatima viselkedett.

A lány az ablakon kinézve azon töprengett, hogy talán ez az a bizonyos határfrász. Meg az a toll, és most ereszt.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.