Jelige: gateofabydos – 9999 karakter

A fürdőszoba ajtaja résnyire nyílt, miközben a férfi az esőáztatta ablaküvegen át bámult kifelé a szürke világra, a távolban elhaladó autókra, amelyek onnan, ahol ült, játékoknak tűntek csupán. Apró matchboxoknak. Pirosak, sárgák, fehérek és feketék, néha pedig nem is látszott milyenek, a színek ugyanis teljesen összemosódtak a párás levegőben. Egész nap szakadt az eső, és a kinti világ sűrű ködfátyolba burkolózott. A fák lassan hajladoztak a szélben. Jobbra-balra, mint végtelen időt ütő hatalmas ingaórák. Néhány homályos alak mozgott csak elvétve az utcákon, kilátástalanul próbálva menekülni a közelgő végítélet elől. Valahogy a világ minden feszültsége abba az utolsó percbe akart sűrűsödni, amely előtt az idők végét jelző óra mutatói rendre tehetetlenül torpantak meg, mintha nem akarnák elütni azt, nehogy ezzel felrobbantsák a világot. Az esőcseppek lustán gördültek végig a piszkos ablaküvegen, ahogy tekintetével néha elkapott egyet-egyet. Végtelen számú út volt minden egyes cseppben, hiszen kétszer nem folyt le ugyanarra egyik sem. A férfi már vagy egy órája ült így az íróasztal mögött. A szobában félhomály uralkodott és enyhe dohos szag terjengett. Régen nem szellőztetett már és egy jó ideje nem is ment ki az utcára. Nem volt kedve a nyüzsgéshez, a külvilág zajához. Fárasztotta. Egy novellát szeretett volna írni, vagy ami sikerül, azt. Az üres papír fenyegetően bámult a lelkébe, szinte követelve tőle, hogy töltse meg tartalommal. Jobb kezében a ceruza sürgetően kopogott az asztallapon. Ti-tik-ti-ti-tik. Agyában számtalan ötlet motoszkált, de akárhányszor megmozdította a kezét, hogy elkezdje az írást, az máris visszahanyatlott. Nem elég jó. Ez sem elég jó. Miről is írhatnék, gondolkozott a málló tapétájú falat bámulva. Írhatnék esetleg magamról. Leírhatnék egy részt az életemből gondolta, talán azt, amikor még gyermekként újra meg újra a szekrény fényes ajtajában tükröződő világot bámulva, azt gondoltam, hogy az egy másik dimenzió, ahová beléphetek. Talán ez jó kiindulópont, vélte és amúgy is azt olvasta, hogy az a legjobb, ha az íráshoz saját tapasztalataiból merít ihletet. Úgy sokkal életszerűbb és tartalmasabb lesz. Már sokszor próbálkozott az írással, de még soha nem volt meg az igazi téma, az a bizonyos szikra. A rajzoláshoz nem volt tehetsége, a zenéhez sem, próbálta már mindkettőt. De az írás, az más. Rengeteget olvasott, valamiért a betűk mindig is elbűvölték, ahogy a papírra nyomtatott karakterek a fejében egységes történetekké álltak össze, amelyek más világokba repítették el, és amelyekben mindig valaki más lehetett. A szereplők bőrébe bújva szinte megszűnt körülötte a külvilág. Majdnem teljesen mindegy volt milyen könyv az, amit olvas - vagy lehetett akár újság is, bármi - egyre ment. Csak olvasson valamit. Legjobban azonban az olyan történeteket szerette, amelyekben megtalált valamit önmagából. Ezt onnan tudta, hogy olyankor mikor ilyennel találkozott, valami fura borzongásféle futott végig a hátán és a gerince és koponyája találkozásánál enyhe nyomást érzett. Ilyenkor többször is visszatért az adott részhez és újraolvasta, hogy megint átélje az érzést. Az egyik ilyen Krasznahorkai László Sátántangója volt, amelyet vagy tízszer olvasott már. A könyvben a pusztulásra ítélt falu kíméletlen elszigeteltsége, lakóinak reménytelen létezése, mindig elégedettséggel töltötte el. Ő is úgy gondolta, hogy az ember csapdába esett a túlcivilizált társadalom mindent felőrlő gépezetében. Az emberek elvesztették problémamegoldó képességüket és vakon tévelyegnek ebben a természettől idegen, uniformizált világban. Mindent készen kapnak, minden eléjük van rakva. Paprikáskrumplizabálók. Ahogy most ismét kinézett az ablakon, a kövér doktornak képzelte magát a könyvből, aki rothadó lakásának ablakán keresztül figyelve a falut, az ott lakókról folyamatosan feljegyzéseket készítve próbálta magát - teljesen feleslegesen - a sárban fetrengő népség fölé emelni, hiszen ő volt az egyik katalizátora az ott uralkodó kilátástalan helyzetnek. A férfi is valahogy így érezte magát, ezért is hagyta ott a munkáját vagy egy hónapja. Egy állami hivatalban dolgozott tizenöt évig. Már az elején sem szerette igazán, de az adott gazdasági helyzetben nem nagyon válogathatott, legalábbis ezt mondták neki. Tanulmányai elvégzése után, egyfolytában csak azt hallgatta, hogy: „Nem lehet csak így bele a világba…”. Elege lett ebből és elfogadta a munkát, amit az anyja szerzett neki. Bement az állásinterjúra, ahol már előre le volt beszélve a dolog, tehát felvették. Kapott egy íróasztalt és egy ideges, középkorú hivatalnoknő elkezdte betanítani a végtelenül egyszerű, mechanikus munkára. Pecsétet a jobb sarokba. Ezt így. Azt meg úgy. A férfi megfigyelte, hogy az idős nőnek volt egy olyan szokása, hogy a szája sarka idegesen megrándult, ha ő valamit nem úgy csinált vagy nem akkor, amikor az szerinte elvárható lett volna. Nem szerette a nőt és a helyet sem, de mivel nem volt jobb ötlete és sajnos ő is kényelmes ember volt, - noha a kényelmet gondolatban megvetette - ott maradt. Csinálta becsülettel, "szerették" is. Az azóta eltelt tizenöt évben, úgy érezte kimosták az agyát. Évről-évre csökkent a lelkesedése, fárasztották az üres csevegések és a haszontalan munka. Hiába csinált bármit, semmi sem volt elég jó, soha. Elege lett mindenből és egy nap otthagyta az egészet. Úgy érezte, ez élete legjobb döntése volt. Írni akart. Félrerakott valamennyit, az elég lesz egy darabig gondolta. Barátnője, akivel már több, mint öt éve éltek együtt, először úgy tűnt, támogatja a tervében. A férfi miután lazított egy-két hétig, úgy gondolta nekilát a műnek. Érezte magában a lehetőséget, hogy akár nagy dolgokra lehet hivatott. Mégis, a napok csak tervezgetéssel, a téma kiválasztásával teltek. Ebből gyakran az lett, hogy hosszú órákon át csak feküdt az ágyon bámulva a plafont, azon gondolkozva, hogy minek is van egyáltalán értelme az életben. Akárhányszor leírt egy mondatot vagy akár egy hosszabb részt, visszaolvasva azt, mindig csalódottan dobta ki a szemétbe, ettől pedig egyre csak dühösebb és dühösebb lett. Pár hét után ezt barátnője megelégelte és követelte, hogy menjen vissza dolgozni, mert ez így nem lesz jó, de ő nem akart. Veszekedtek. Rendszeresen és egyre durvábban. A férfi inni kezdett, először csak alkalomszerűen, majd folyamatosan. Az írás meg csak nem akart menni. A barátnője pedig közben megismerkedett valakivel. Lefeküdtek egymással. Miután a férfi ezt megtudta, - egy szürke, ólmos napon - dühében megütötte a nőt, aki csődtömegnek és még ki tudja minek nevezte őt. Aznap is volt már benne egy kevés. Durván megütötte. A folyosón. A nő feje a falról pattant vissza és felduzzadt szájából ömlött a vér. Te állat, te mocskos szemétláda tetű, ordította a nő, miközben ő, hogy elhallgattassa még többször megütötte. Most már ököllel. Addig, amíg a nő egyszer csak nem mozdult többé. A férfi véres kezeit bámulta, miközben agya nem akarta elfogadni a tényt, hogy ezt ő tette. Valahogy az egész nem tűnt valóságosnak. Talán ez is csak egy történet gondolta, amit valaki éppen most ír. Ez megnyugtatta kicsit. Ebből némi erőt merítve kitántorgott a konyhába és benyakalt egy üveg vodkát, majd azzal az utolsó gondolattal rogyott ájultan a hideg kőre, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Másnap délután ébredt fel és miután a konyhai csapnál hideg vízzel megmosakodott, kilépett a folyosóra és látta, hogy a nő még mindig ott fekszik vérbe fagyva a földön. Nem tudta mit csináljon és ráadásul iszonyúan hasogatott a feje is. Jobb ötlete nem lévén, úgy gondolta a testet beviszi a fürdőszobába és a kádba teszi. Tisztítószereket hozott és felmosta a vért a folyosóról, majd egykedvűen figyelte, ahogy a rubintvörös csíkok lassacskán eltűnnek a lefolyóban. A PVC zuhanyfüggönnyel letakarta a testet és bezárta a fürdőszoba ajtaját. Elhatározta, hogy nem megy ki a lakásból egy darabig, és ha már így alakult, most elkezdi az írást. Megírja ezt a történetet, vagy egy ehhez nagyon hasonlót. Talán, ha leírja, nem tűnik majd ilyen metszően elevennek az egész. Kényszeríteni akarta magát az írásra, mert félt, hogy nélküle esetleg saját maga ellen fordul. Az öngyilkosság pedig nem az ő műfaja volt. A bejárati ajtóhoz ment és belülről magára zárta, a kulcsokat pedig lenyelte egy kis vodkával együtt. Aztán még ivott rá egyet. Bement a szobába és igyekezett nem gondolni a fürdőszobai kádban heverő hullára. Azt tervezte, hogy először elolvas pár könyvet, mielőtt írni kezdene, amúgy inspirációképpen. Találomra kiválasztott egyet a könyvespolcról, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon és olvasni kezdett. Már dolgozott benne az ital és fokozatosan elbódította, ahogy haladt előre a történetben. Fejezet fejezetet követett, bekezdések suhantak el egyre elnehezülő szemhéjai előtt és a betűk közül, mintha valami rejtett üzenet kezdett volna lassan kibontakozni. Egy nagy titok az univerzumot működtető erőkről. Mintha valami zajt hallott volna a fürdőszoba felől, ahogy a betűk kavarogni kezdtek, majd végül szétrebbenve, mint a madarak, beleolvadtak a sötétségbe. Arra ébredt, hogy barátnője áll az ágya mellett. A bőre sápadt kékes árnyalatú, arca püffedt és véres. Miközben a férfi magatehetetlenül feküdt, a nő közelebb lépett hozzá és a füléhez hajolt, olyan közel, hogy jéghideg lehelete csiklandozta a fülét, még a halott test visszataszító szagát is érezte. „Tehetségtelen vagy. Egy semmirekellő. Nem vagy képes egyetlen sort sem írni és soha nem is leszel rá képes. Még megölni sem tudsz rendesen.”- suttogta, majd hűvös, kék ajkai mosolyra húzódtak és teste milliónyi fekete betűvé robbant szét. A férfi üvöltve ébredt. Odakint zuhogott az eső. Még ittasan az álomtól húzott egyet a vodkás üvegből, nehézkesen felkelt, majd lassan az íróasztalhoz ment, papírt és ceruzát vett elő. Leült a székre és miközben a fürdőszoba ajtaja résnyire nyílt, írni kezdett: A férfi az esőáztatta ablaküvegen át bámult kifelé a szürke világra, a távolban elhaladó autókra, amelyek innen, ahol ült, játékoknak tűntek csupán...